A Nyugatnak már legfőbb ideje kezdeni valamit a tálibokkal

A volt amerikai elnök korábbi afganisztáni megbízottja, Zalmaj Khalilzad a választást nyitánynak tekintette a dohai megállapodás teljes körű végrehajtására, a kapcsolatok normalizálása felé való elmozdulásra, miközben maguk a tálibok is „új fejezetet” sürgetnek Trump számára az amerikai–afganisztáni kapcsolatokban.

Trump új nemzetbiztonsági tanácsadója, Mike Waltz, egy kitüntetett afganisztáni veterán azonban bírálta a korábbi megállapodást, azzal érvelve, hogy Washington „feltétel nélkül megadta magát”, és a 2021-es kivonuláskor a tálibok elleni újbóli amerikai harcokra szólított fel. Amerikai elnökként, aki összehozta a dohai megállapodást, amely megteremtette a terepet az összes külföldi csapat teljes kivonásához Afganisztánból, és aki egykor részt vett abban, hogy meghívta a tálibokat Camp Davidbe, Trumpnak második ciklusában egyedülálló lehetősége van arra, hogy felépítse hitelességét a tálibokkal szemben, hogy elkerülje a múlt hibáit – írja a Foreign Affairs.

Trump egy csaknem teljesen megrekedt amerikai kapcsolatot örököl a tálibokkal, eközben a Nyugat figyelme egyre csökken. Miközben Afganisztán szomszédai lényegében a helyzet de facto elismerése felé haladnak, addig az európai afgán nagykövetségek közelmúltbeli bezárása és az afganisztáni amerikai különmegbízott pozíciójának csendes megszüntetése a Kabul és a Nyugat közötti növekvő diplomáciai elszakadást jelzi. Ez csökkentette a hivatalos elismerés jelentőségét a tálibok számára, és ezzel a Nyugat egyik legfontosabb befolyási pontját is aláássa.

A szövetségeseknek kulcsfontosságú érdekeik vannak az országban

Az Egyesült Államoknak és európai partnereinek négy kulcsfontosságú érdeke van Afganisztánban: a terrorizmus elleni küzdelem, a kábítószer-ellenes küzdelem, a migráció ellenőrzése és a tálibok által fogva tartott foglyok biztonságos hazatérése. Ezek előmozdítása kihívásokkal jár. A helyzetet tovább bonyolítja egy ötödik, átfogó aggodalom, az emberi és női jogok védelmének és a NATO 20 éves beavatkozásából származó előnyök megőrzésének erkölcsi kötelezettsége. Bár az emberi jogok előmozdítása nem volt az amerikai beavatkozás eredeti célja, és az európai szerepvállalásnak is csak egy része, mára mind a valódi aggodalmak, mind a belpolitikai manőverezés középpontjába került.

Bár fennáll a veszély eltúlzásának lehetősége, és el kell kerülni a pánikkeltést, viszont az ISKP bizonyította képességeit, hiszen idén több mint 200 ember halálát okozó támadásokért vállalt felelősséget Iránban és Oroszországban. A nyugati hírszerző ügynökségek több meghiúsított ISKP-tervről számoltak be Európában, köztük a párizsi olimpiai játékok és egy Taylor Swift-koncert elleni tervezett támadásokról Ausztriában, ami rávilágít a csoport ambícióira és hatókörére.

Összehangolt diplomáciai erőfeszítésekre van szükség

E bonyolult helyzet kezelése elkötelezett és összehangolt amerikai–európai diplomáciát igényel Afganisztánon kívül és belül. Ahogyan együtt harcoltak, most a diplomáciai erőfeszítéseikben is egységesen kell fellépniük. Bár a tálibokkal való közvetlen kapcsolatfelvétel továbbra is ellentmondásos marad, a szélesebb körű transzatlanti erőfeszítések részeként történő pozicionálás politikailag életképesebbé teszi azt. Ahelyett, hogy hatástalan demarsokat bocsátana ki, vagy abban reménykedne, hogy belülről töri meg a tálibokat, a Nyugatnak el kellene fogadnia Afganisztán jelenlegi valóságát, ott kellene elköteleznie magát, ahol az érdekek egybeesnek, és stratégiai türelmet kellene gyakorolnia. A tálibok visszahúzódó emírje, Hibatullah Akhundzada nem fog örökké élni, vagy a vezetést a kezében tartani, de az Egyesült Államok és Európa még nem épített ki kapcsolatokat Afganisztán más kulcsfiguráival.

A tisztelet kinyilvánítása és a legitimitás megadása – például a hivatalos elismerés – nem ugyanaz. A tálibok az 1990-es évek végi első emirátusuk óta nemzetközi elismerésre, ENSZ-tagságra és diplomáciai szerepvállalásra – de ami még fontosabb, tiszteletre törekedtek. Jelenleg sok magas rangú tálib vezető évek óta külföldön él, és sokkal jobban ért a diplomáciához, mint az 1990-es években. Ezt a 2020-as dohai megállapodáshoz vezető hosszú folyamat során szerzett tapasztalatok, hálózatok és tárgyalási készségek eredményezték. A tálibok számára a de facto elkötelezettség és a diplomáciai tisztelet megnyilvánulásai – például az, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök személyesen fogadta a nagykövetüket – sokkal jelentősebbek, mint az általuk illegitimnek tartott nemzetközi rend de jure legitimitása.

A nem nyugati hatalmak részéről nincs hiány a tálibok iránti elkötelezettségből. Aaron Zelin, a Washington Institute munkatársa 2021 augusztusa óta aprólékosan nyomon követte a tálibok valamennyi diplomáciai találkozóját, amelyek közül mintegy kétezret hatalomra kerülésük első három évében tartottak. Amikor Abdulla Aripov üzbég miniszterelnök augusztusban hivatalos látogatást tett Afganisztánban, az egész nagyon „normálisnak” tűnt, és a legmagasabb szintű látogatást jelentette a tálibok hatalomátvétele óta. Kezet ráztak, kereskedelmi megállapodásokat írtak alá – és szó sem esett a tálibok nőkkel és lányokkal kapcsolatos politikájáról vagy a kormányzati integráció hiányáról.

Hosszú távú és pragmatikus megközelítésre van szükség

A Nyugat távolról nem tudja érdemben befolyásolni Afganisztán jövőjét. Ez a nyugati diplomáciát természeténél fogva tranzakciós jellegűvé teszi, holott személyesnek és pragmatikusnak kellene lennie – különösen egy olyan csoporttal szemben, mint a tálibok. A távolságtartás bizalmatlanságot és gyanakvást szül a tálibok hatalmi struktúrájában vagy vezetésében bekövetkező jövőbeli változásokból hasznot húzni kívánó nyugati erőfeszítésekkel szemben. Ez a távolságtartás elidegeníti a nyugati országokat az Afganisztánban élő afgánoktól is.

Ehelyett az Egyesült Államok és Európa a dohai alkalmi kötelezettségvállalásokon és a Kabulban tartott szórványos találkozókon túlmenően hosszú távú megközelítést alkalmazhatna, és Afganisztánon belül találkozhatna a tálibokkal és az afgán néppel. Ennek a megközelítésnek koordináltnak, koherensnek és személyes diplomácián alapulónak kell lennie. A kabuli jelenlét nem pusztán gesztus, hanem diplomáciai szükségszerűség. A regionális államok példáját követve, amelyek a párbeszéd révén tiszteletet tanúsítanak, a nyugati diplomaták kihasználhatják a személyes interakciók erejét, felismerve, hogy a hatékony diplomácia a személyes kapcsolatok kiépítésében gyökerezik.

A Nyugat számára az afganisztáni jelenlét végül is kikövezheti az utat a pragmatikus fejlődéshez, míg a távolságtartás csak a kudarcot biztosítja. Trumpnak ki kellene használnia a tálibokkal szembeni egyedülálló hitelességét mint a dohai megállapodás megtervezőjének, hogy előremutató diplomáciát folytasson ahelyett, hogy visszatérne a múlt hibáihoz.

(Borítókép: Zabihullah Mudzsahid beszél  Afganisztánban 2021. augusztus 23-án . Fotó: Marcus Yam / Getty Images)