A nagy francia ellenforradalom

Párizsban és Franciaországban az elmúlt hetekben egy forradalom összes kellékét felmutatták. Ahogy 1968-ban, úgy most is a Sorbonne-nál gyülekeztek a megint csak Che Guevara arcképével díszített zászlókat lengető diákok. A szervezett munkásosztály a haladó ifjúsággal kart karba öltve követelte egy törvény megsemmisítését. A valóság azonban mégis kicsit más. A diákok nem a reformért, hanem a reform ellen, apjaik álmának továbbéléséért küzdenek. Ergo a régi rend fenntartásáért és a fájdalmas, de kényszerű munkaerőpiaci reformokra magát hosszas hezitálás után elszánó kormány ellen.

Fejtetőre állították '68-at

A '68-as graffitik másolása és Che Guevara arcának rituális körbehordozása egy szempontból indokolt. A diákság és a szervezett munkásosztály a Franciaországban ténylegesen létező szocializmus fennmaradásáért küzd.

A jelenleg érvényes törvények ugyanis gyakorlatilag nyugdíjas állást biztosítanak az iskolapadból kikerülőknek. Már ha találnak munkát, körükben ugyanis az amúgy is kétszámjegyű munkanélküliség minden negyediket fenyeget. Leginkább azért, mert a munkaadóknak eszük ágában sincs nyugdíjas állást biztosítani az iskolapadból kikerülőknek. Inkább külföldre viszik a termelést, ahol szabadon gazdálkodhatnak a munkaerővel - ami ugyebár eszköz, még ha individuumokból áll is.

Dominique de Villepin kormányfő ezért is döntött úgy, hogy mindenáron keresztülveri munkapiaci reformját, akár a parlament megkerülésével is. A fiatalok első munkavállalását szabályozó szerződést, a CPE-t végül rendeletben, parlamenti szavazás nélkül, a munkavállalókkal és a diákokkal nem egyeztetve hirdette ki. Ki is tört a forradalom.

Rossz válasz egy rossz reformra

Már amennyiben forradalom az, ha zászlókat lengetnek és tüntetnek. A sokat hivatkozott '68-as diáklázadók idealista elképzeléseiket akarták megvalósítani, társadalomképük, jövőképük volt. A most tüntető fiatalok csak egyet tudnak. Nemet mondani a kormány munkaerőpiaci reformjavaslatára.

Némileg joggal. A munkaerőpiac liberalizálására égető szükség van, de a most elképzelt reform csak a probléma egy kicsiny - bár súlyos - részhalmazát érinti. Ráadásul a két éven belüli indoklás nélküli felmondás lehetősége egy olyan jövőképet is előre vetíthet, hogy a vállalatok két évente lecserélik fiatal munkaerejüket. Átfogó reformokat azonban nem mert meglépni a francia kormány - bár a mostaninál nagyobb tiltakozás azt sem követhette volna.

Hiszen a diákság restaurációs - tehát véletlenül sem forradalmi - törekvéseihez az irigyelt szülők generációja is csatlakozott. A szervezett munkásság hamar rájött, hogy a munkaerőpiaci liberalizáció nem állhat meg az első munkavállalóknál, az ő szerzett jogaik sincsenek biztonságban. A szakszervezetek a múlt héten csatlakoztak a diákokhoz, akik akkor országszerte másfélmilliós megmozdulást szerveztek a CPE ellen tiltakozva. A szakszervezetek a héten, kedden bizonyítottak, amikor általános sztrájkkal bénították meg az országot és legalább egymillió embert tudtak az utcára vinni.

Hangos siker

A sikeren felbuzdulva a diákok jövő keddre újabb országos megmozdulást hirdettek, egyben elutasították Dominique de Villepin tárgyalási meghívását. Kezükre játszhat, hogy csütörtökön a francia Legfelsőbb Bíróság elé került a CPE ügye, és a testület alkotmányossági aggályok miatt - a törvény elfogadásának nem épp a legelegánsabb módja volt a rendeleti kihirdetés - akár meg is semmisítheti azt.

Akár eltörlik a törvényt, akár nem, a diákok sikert értek el. Megint rámutattak a francia politikai elit mély válságára és az általános kiábrándultságra. Azaz a tiltakozásnak mélyebb okai vannak egy szűk réteget érintő problémánál - mindek is tüntetnének egyetemisták a CPE ellen, amikor az valószínűleg nem a jól képzett munkaerőt, hanem a gimnáziumból kipotyogókat sújtja.

Segélykiáltások

Az Economist elemzői szerint a válság részben klasszikus okokra vezethető vissza. A nemzet kioktató nagypapájának szerepében Jacques Chirac immár 11. éve elnök, ennyi idő után természetes jelenség a ras-le-bol, a kiábrándulás. De Gaulle-t is megunták ennyi idő után, Chirac sem tudta örökre biztosítani népszerűségét. De a mostani válság több ennél. A franciák évek óta figyelmeztető jeleket küldenek.

2002-ben, az elnökválasztáson a fasiszta Jean-Marie le Pen húsz százalékos eredménye és második fordulós szereplése volt az első. A második pofon az uniós alkotmány elsüllyesztése volt. Ahogy egy elemző akkor megfogalmazta, "a franciák készen álltak rá, hogy bármire nemet mondjanak". A tavaly novemberi éhséglázadás már több volt jelzésnél, egy robbanás szélén álló társadalom hangos segélykiáltása volt. A diákoknak így már nem volt nehéz sajátos rétegproblémájuk mellé tömegeket felsorakoztatni.

Forradalom kellett volna

A politikai elit pedig szemmel láthatóan semmit sem tud kezdeni a helyzettel. A novemberi lázadásokat vaskézzel letörő Nicolas Sarkozy most a pragmatista populizmus módszerével a törvény ideiglenessé tételét javasolta. A saját jövő évi választási esélyeit féltő Sarka - a felmérések szerint hiába vezetnek amúgy a szocialisták, Sarkozy döntetlenre hozná az elnökválasztást a legnépszerűbb francia politikusnak számító Segolene Royallal, a szocialisták jelöltjével szemben - szerint a törvényt első körben hat hónapra kéne csak bevezetni, aztán, ha nem válik be, el kéne felejteni.

Igaza lehet. Főleg azért, mert az amúgy félresikerült reform az ő vadabb elképzeléseit lehetetleníti el. Sarkozy ugyanis - bár ezt az erősen antiliberális Franciaországban nem szokta hangsúlyozni - igazi szabadpiaci liberális kapitalista. Már két éve a munkaerőpiac teljes reformját nevezte fő feladatának - egy külföldi konferencián.

Legnagyobb jobboldali riválisa, a CPE-t keresztülverő de Villepin pár évvel ezelőtt politikai credójában azt írta: "Franciaországban a reform mintha természetellenes lenne, csak a forradalom győzheti le a tunyaságot és hozhatja el a megújulást". Ő mégis reformmal próbálkozott. Sarkozy forradalmat csinálna.