Sokéves hagyománya van Brüsszelben az EU éves környezetvédelmi csúcsának, a Zöld Hétnek. Az esemény idei témája a levegőszennyezés volt, a nem túl kreatív „tisztább levegőt mindenkinek” szlogen jegyében, amely a 2001-ben indított „Clean Air for Europe” (CAFE) uniós program nevére utal. A téma aktualitását az adja, hogy idén zajlik az európai levegőtisztaság-védelmi politika felülvizsgálata - ásíthat fel az oxigénhiánytól a kedves olvasó, de ez ne tántorítsa el a cikk továbbolvasásától.

Janez Potocnik, környezetvédelmi biztos azzal indította a hetet, hogy a levegőszennyezés további mérséklése Európa számára igen hasznos lenne. A Bizottság becslése szerint ezzel évente 400,000 korai halálozást előzhetnénk meg, arról nem is beszélve, hogy a levegőszennyezéssel összefüggésben keletkezett megbetegedések, és az így kieső munkanapok miatt évi 12 milliárd euró gazdasági kár éri az uniós országokat. A szennyezett levegő nem csak nekünk, de az élővilágnak és a mezőgazdasági termelésnek is károkat okoz, a tisztább levegő ezeken a területeken további hasznokat eredményezne. Antonio Tajani, iparért és vállalkozáspolitikáért felelős biztos szerint a szigorú európai környezetvédelmi szabályozás az európai zöld iparág versenyképességét fokozza.

Az Európai Unió eddigi tevékenysége a levegőtisztaság területén kimondottan sikeres. Az első uniós lépéseket azután hozták, hogy a 70-es és 80-as években egyre gyakoribbá váltak a savas esők, és emiatt súlyos károk keletkeztek az európai erdőkben. A 80-as években a németek nyomására az EU szigorúan korlátozta azon légszennyező anyagok kibocsátását, amelyek a savas eső kialakulásáért felelősek. Az európai szintű szabályozást azért tartották fontosnak a németek, hogy saját iparuk ne szenvedjen versenyhátrányt más uniós országokéval szemben. Az intézkedések sikerét jelzi, hogy ez a téma mára szinte teljesen lekerült a napirendről.

Számos más levegőtisztasági eredmény is az Európai Unió jogszabályalkotásának köszönhető. 2002. január elseje óta minden az EU területén eladott üzemanyag ólommentes. Ennek köszönhető, hogy az emberi egészségre rendkívül káros ólom légköri koncentrációja a 20 évvel ezelőtti szint néhány százalékára csökkent. Más, közlekedésből származó légszennyező anyagok kibocsátását is sikerült jelentősen csökkenteni az elmúlt tíz évben a szigorúbb európai szabályok miatt. (Pl. a nitrogénoxidok (NOx), a finom por (PM) és az illékony szerves vegyületek (VOC) kibocsátása kb. 20-35 százalékkal csökkent). Ennek meg is lett az eredménye: az európai városi lakosság körében jelentősen visszaesett a légszennyezés okozta légúti, keringési és rákos megbetegedések száma.

Az EU által tavaly készített felmérés szerint az európai lakosság több, mint 70 százaléka szeretné, ha a levegőtisztaság védelem érdekében további európai és tagállami intézkedések történnének. Erre alapozva az Európai Bizottság tovább szigorítana a légszennyező anyagok kibocsátásán. Ennek azonban ára van, amit a gazdasági válságban megviselt tagállami költségvetések egyre nehezebben tudnak megfizetni. Képzeljük el például Tarlós István pulzusának emelkedését, ha kiderülne, hogy hirtelen ki kell vonni a forgalomból a jó öreg Ikarusokat, mert képtelenek teljesíteni az uniós levegőminőségi előírásokat… Az EUrologus áthidaló megoldásként – és a szép időre tekintettel - mindenkinek azt javasolja, hogy pattanjon a bicikli nyergébe. Ez garantáltan gyors, sportos és szennyezés-mentes közlekedés!

Kifulladni látszik a Tobin adó néven emlegetett pénzügyi tranzakciós adó (FTT) terve, vagy csak a szabad piac szószólói mantrázzák önbeteljesítőnek szánt jóslatukat? - teszi fel a kérdést az EUrologus.

Múlt héten a Bloomberg, a Reuters és a Wall Street Journal is az uniós pénzügyi tranzakciós adóról szóló minisztertanácsi tárgyalások zátonyra futásáról írtak. Mondhatnánk persze, hogy a piacok mindenhatóságát hirdető média örömmel és hangosan temeti a pénzpiaci spekulációnak gátat vetni igyekvő adónemet. A kép azonban ennél összetettebb, ráadásul az európai “belpolitika” is késlelteti a megállapodást.

Algirdas Semeta adóügyi biztos szerint természetes, hogy komoly viták zajlanak a tanács által első olvasatban tárgyalt EB-javaslatról, miközben szenzációhajhász médiabeszámolók egyáltalán nem tükrözik azt, ami jelenleg a pénzügyminiszterek közti tárgyalásokon zajlanak.

Az Európai Bizottság eredeti javaslata szerint 0,1 százalékos adót vetnének ki a részvények és kötvények kereskedelmére és 0,01 százalékos terhet a származtatott ügyletekre január 1-jétől. Az FTT-t eleve is csak 11 uniós országban vezetnének be, de közülük is már többen visszakoznának. Az új adónemből évi 35 milliárd eurónyi bevételt tervez beszedni az Európai Bizottság a pénzintézetektől és tőzsdei kereskedőktől. A bevétel a tagállamok büdzséjébe kerülne.

Az utóbbi napokban azonban több tagállam felől olyan hírek érkeztek, hogy csak a részvényekre kivetett adót támogatnák. Eközben Belgium és Ausztria kivonná az adó hatálya alól a nyugdíjalapokat. Németország pedig nem akar véleményt nyilvánítani a szeptemberi parlamenti választások előtt. Az olaszok alapvetően módosítanák a javaslatot, míg az amúgy a tárgyalásokban csak megfigyelőként részt vevő britek önmagukhoz hűen az Európai Bíróságra vitték a kérdést.

A tárgyalásokért felelős EU-biztos szerint az  FTT létrehozásában a körön kívül álló britek is aktív és pozitív módon vesznek részt. A virtuális tárgyalóasztalnál persze ott ülnek a legnagyobb bankok képviselői is, mögöttük pedig  az európai nagyvállalatok. A FTT ellen foglalt állást - kevésbé meglepő módon - például a Siemens német ipari konglomerátum és a Bayer gyógyszergyár. Érvelésük szerint több tíz millió eurónyi többlet adóterhet jelentene nekik a Tobin-adó, amely ráadásul csökkentené a foglalkoztatottaik számára fenntartott nyugdíjalapok hozamait is.

Németországban ugyanis, miközben Angela Merkel kancellár az uniós ötlet egyik nagy támogatója, addig a korábban az ötletet támogató szociáldemokrata párt több prominense kritikus hangot ütött a német bankokat és ipart féltve. Az adó mellékhatásaira figyelmeztetett a Bundesbank elnöke, Jens Weidmann is. Egy 24 német nagyvállalatot vizsgáló becslés szerint pedig, 600 és 1,5 milliárd euró közt többletadót jelentene számukra az adó bevezetése.

A Tobin-adó valódi rákfenéje azonban abban áll, hogy amíg nem vezetik be világszerte, fennáll a veszélye annak, hogy az érintett pénzpiaci ügyleteket egyszerűen az EU kívül kötik meg a tőzsdei kereskedők. Ezért is pártolja többek mellett a francia jegybankelnök, hogy a származtatott ügyleteket ne adóztassák meg, különben azok egyszerűen Európán kívül köttetnek a jövőben, mely a globalizált és virtualizált pénzpiacon nem nagy kihívás manapság.

Nem utolsó sorban itt van az államkötvények kérdése, melyeket  több tagállam unszolása ellenére sem szeretne kihagyni az EB az adóztatás alól. Érvelésük szerint minél kevesebb kivételt akarnak, hogy minél hatékonyabb legyen az FTT. Erre rímel, hogy a Bundesbank egyik igazgatósági tagja, Andreas Dombret szerint a terv keresztbe tehet a globális likviditás javító intézkedéseknek.

Az európai Tobin-adó meccse tehát messze nem lejátszott, 2013. őszén vélhetően sokat hallunk róla. Akárhogy is, az ötlet szimbolikus jelentősége talán a remélt adóbevételeket is felülmúlja, hiszen ezzel az EUrologus szerint egy határozott lépést tenne Európa egy igazságosabb jövedelemeloszlás felé.

Mit tegyen Oroszországgal az EU? A két politikai entitás közti különbség egyértelmű: Putyin gyakorlatilag azt csinál, amit akar, miközben az EU huszonheteket (lassan huszonnyolcakat) az állandó konszenzuskeresés kényszere köti. Ez világossá vált a 31. EU-Oroszország csúcson is Jekatyerinburgban hétfőn-kedden, főleg a sajtótájékoztatón.

Vlagyimir Putyin elnök beállt középre, onnan osztogatta a kokikat és a sallereket. Jose Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke az egyik, Herman Van Rompuy, az Európai Tanács állandó elnöke a másik oldalról fogta közre az orosz vezetőt. Putyin felszabadult volt, közölte eléggé frusztrált amiatt, hogy az EU nem hosszabbította meg a szíriai felkelők uniós fegyverembargóját. Az oroszok ezt rossz néven veszik, és udvariatlan lépésnek tartják a közeljövőben tervezett genfi békekonferencia előtt. A békekonferenciával kapcsolatban Putyin viccesen közölte, reméli az ellenségük szívét megevő felkelők nem utazhatnak Svájcba, mert azért az komoly biztonsági kockázatot jelentene.

A csúcstalálkozó azonban nem csak Szíria miatt volt érdekes. Az unió vezetői szeretnék elérni, hogy Moszkva függessze fel annak a július elsején életbe lépő jogszabálynak a hatályát, amely arra kötelezné az európai légitársaságokat, hogy osszák meg az orosz hatóságokkal az utasok adatait.
Az EU-t rendkívül aggasztja az ügy, mert azt sem tudni, milyen adatokra vonatkozna az orosz követelés. Ráadásul nemzetközi egyezmény nélkül európai légitársaságok nem oszthatnak meg ilyen adatokat, és egyezményestül is csak akkor, ha a másik fél garantálja az európai adatvédelmi előírások betartását. Ezt pedig erős túlzás az oroszokról feltételezni.

Nincs előrelépés a vízumliberalizáció kérdésében sem, de emiatt felírhatunk egy piros pontot az EU-nak. Az oroszok ugyanis azt szeretnék elérni, hogy a vízummentesség minél szélesebb körben, a kormányzati tisztségviselőkre is vonatkozva lépjen életbe. Ez azonban aggályos lehet az emberi jogokat alkalmanként lábbal tipró orosz bürokraták esetében. A tárgyalásokat bírálók szerint nem kellene ilyen engedményekkel jutalmazni Putyin autoriter rendszerét.

Az EU-orosz viszonyt tovább bonyolítja az, hogy júliustól az első olyan uniós tagállam veszi át az Európai Tanács elnökségét, amely korábban a Szovjetunió része volt. Litvánia vezényli le ősszel a keleti partnerségi csúcstalálkozót, melynek lényege: az EU vonzásteréhez közelíteni, Oroszországtól pedig távolítani a keleti országokat, például Ukrajnát és Grúziát. Oroszország viszont az EU harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere, tehát nehéz kötekedni a nagy medvével. Moszkva például nyugtalanul figyeli a Gazprommal szemben folytatott európai bizottsági vizsgálatot, mint ahogy annak sem örülnének, ha az EU tényleg a WTO elé vinné az importautókra kivetett orosz vámot. Évente két EU-orosz csúcs van, és ritkán vannak látványos eredmények és összeveszések. Azonban ezúttal Szíria, és Putyin kemény fellépése a külföldi finanszírozású civil szervezetek ellen feszült légkört teremtett. A se vele, se nélküle kapcsolatban ez pedig aligha kedvez.

Egyelőre biztosan nem a szaharai napsütés energiájával világítunk esténként Európában. A napokban ugyanis bejelentették, hogy nem szállít Európába áramot az észak-afrikai és közel-keleti országok területére tervezett, összesen nagyjából Nógrád megye méretű területet lefedő, és 50 paksi atomerőműnek megfelelő mennyiségű áramot termelő Desertec projekt.

A Desertec azon az egyszerű felismerésen alapul, hogy ha az ember napenergiát akar hasznosítani, akkor olyan helyet érdemes választania, ahol a napsütéses órák száma a lehető legmagasabb. A Szahara ilyen hely, ráadásul attól sem kell tartani, hogy a több száz kilométeren át húzódó napelem-rengeteg megzavarna valamilyen emberi tevékenységet, vagy helyrehozhatatlan károkat okozna a természetben. A Desertec elméleti teljesítménye 100 gigawatt lett volna, amely a 2050-re becsült teljes európai elektromos áramfogyasztás közel 20 százalékát fedezhetné. A beruházás költségét 400 milliárd euróra becsülték, ám ez az összeg nem számol a két kontinenst összekötő vezetékek, illetve a megnövekedett energiaimportot az európai kontinensen szétosztó vezetékhálózat fejlesztésével.

A technikai nehézségek és az elképesztő beruházási költség ellenére a projektet számos nagy európai energiacég, és pénzintézet felkarolta, méghozzá abból a megfontolásból kiindulva, hogy Európa képtelen lesz fenntartható módon és versenyképes áron fedezni saját megújuló energia igényét. Mostanra ez a feltételezés megdőlt. Az európai megújuló energia-kapacitások a vártnál gyorsabban épültek ki, egyrészt azért, mert az EU megújuló energia irányelve óta minden tagállam gáláns támogatáspolitikával serkenti a megújuló-beruházásokat. Másrészt pedig azért, mert a megújuló energia-termelésben használt technológiák ára rohamosan csökkent. Ezt jól példázza, hogy a néhány éve még vállalhatatlanul drágának számító napenergia termelő kapacitásokból idén februárra már kiépült egy Desertec-nyi világszerte.  Számos északi tagország, illetve Spanyolország és Portugália esetében már most látható, hogy könnyedén teljesíteni fogják a 2020-ra kitűzött megújuló-energia arányt. 

A problémát mostanában inkább a túl sok megújuló energia jelenti. A nap- és a szélenergia termelése ugyanis függ az időjárási viszonyoktól, és ha éppen se napsütés, se szél nincs, akkor a hiányzó energiát hagyományos kapacitásokkal kell pótolni. Ha viszont megtermelődik a megújuló forrásból származó energia, akkor azt a hálózatüzemeltetőnek át kell vennie, méghozzá az államilag meghatározott, és a piaci energiaárnál magasabb támogatott áron. A hol túl sok, hol túl kevés megújuló energia problémáját két módon lehetne megoldani: az energia tárolásával, illetve a hálózat fejlesztésével. Nagymennyiségű energiát hosszabb ideig nehéz gazdaságosan tárolni, és bár számos megoldással kísérleteznek (akkumulátorok, hidrogén, metanol, víz-szivattyús rendszerek, stb.) eddig még egyik sem vált be igazán. A megoldás ezért egyelőre az amúgy is meglehetősen elavult európai energiahálózat fejlesztése lehet, ami viszont szintén több száz milliárd eurós beruházást igényel.

Afrikai energia-importra ezért nincs szüksége Európának, de egyáltalán nem biztos, hogy ez a Desertec kimúlásához vezet. Az észak-afrikai országok energiaigénye ugyanis – szemben az európai stagnálással – évi 8-10 százalékkal növekszik, és ezt az energiaéhséget egyre kevésbé képesek kielégíteni saját kőolaj- és földgáz-tartalékaikból. Nem véletlen tehát, hogy az RWE német energiaipari-óriás továbbra is támogatja a projektet, hiszen tisztában van azzal, hogy európai technológia nélkül nehezen valósítható meg a nagyszabású beruházás. Vevőből pedig biztosan nem lesz hiány.

Meg kell-e védeni az embereket saját maguktól? Ezzel a dilemmával birkózik az Európai Parlament az új adatvédelmi rendelet vitájában. A szabályozáshoz körülbelül 4000 módosító indítványt írtak, ezek egy jelentős részét az informatikai óriások lobbistái súgták a képviselők fülébe. A másik oldalról a magántitok védelmében fellépő szervezetek orwelli jövőt jósolnak, ha nem az lesz, amit ők akarnak (angol link).

Beállítások/Speciális /Adatvédelem/Tartalombeálltások/Összes cookie és adat– a Google Chrome böngészőben ide látogasson el az, aki kíváncsi, hogy milyen sütiket, azaz az internetes jelenlétünket könnyítő, gyorsító, vagy rögzítő adatcsomagokat tárol a számítógépünk. Több száz van belőlük, és egy részüknek az a dolga, hogy figyeljék, merre járunk az interneten, mire kattintunk, hol mennyi időt töltünk, és kivel lépünk kapcsolatba. Ez az információ aranyat ér, hiszen alkalmas fogyasztói szokásaink feltérképezésére és profilképzésre, ezáltal pedig hatékonyabban lehet nekünk hirdetéseket megjeleníteni, ajánlatokat küldeni, optimalizálni a keresési találatainkat, vagy azt szolgáltatni, amire éppen akkor vágyunk. Az adat-alapú üzleti döntéshozatal a jövő. Egyre több cég épít gigantikus adatbázisokat, amelyekből egyre okosabb és hatékonyabb algoritmusok igyekeznek kibányászni az üzletileg értékes információt. Az adatbányászattal kapcsolatos egyik gyakran idézett példa a Target kiskereskedelmi lánc esete. Az áruház az általa gyűjtött és másoktól megvett adatok alapján a könnyed vásárlásra leginkább hajlamos, éppen második trimeszterükbe lépő terhes nőket célozta marketingkampányaival.

A kérdés az, hogy felkészültünk-e erre, és vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy az online, illetve egyre inkább az offline létezésünk során folyamatos adatgyűjtés alanyai vagyunk. Az EP jelentéstevője, a holland Zöld-párti Jan Philipp Albrecht szerint nem, és ezért szigorúan korlátozni kell, hogy a vállalatok milyen adatokat gyűjthetnek rólunk. Albrecht emellett szorgalmazza, hogy az összes adatgyűjtésre alkalmas eszköz, illetve szolgáltatás (pl. egy mobiltelefon, vagy egy internetes böngésző) alapbeállítása privacy-barát legyen, adatot csak a törvényben meghatározott esetekben, illetve a felhasználó kifejezett, és tájékozott hozzájárulása alapján lehessen gyűjteni, és csak engedéllyel lehessen profilképzésre használni. A zöldpárti képviselő mindezt megfejelné még azzal, hogy az adatgyűjtést kizáró Ne kövess (Do not track) lehetőséget egyfajta online alapjoggá tenné. Bevezetné továbbá az elég bénán lefordítható „elfelejtéshez való jogot” (right to forget), ami arra kötelezné az adatokat gyűjtő cégeket, hogy az ezt igénylő felhasználók adatait az utolsó bitmorzsáig radírozzák ki az adatbázisaikból.

Az informatikai cégek válasza erre, hogy ez mind szép, de távol áll a valóságtól. Az üzleti modellek ugyanis egyre inkább arra épülnek, hogy az ingyenes szolgáltatások keretében a felhasználókról gyűjtött adatok a fizetős szolgáltatások hatékonyabb értékesítését szolgálják. A fogyasztóknak pedig ezzel nincs különösebb bajuk, - állítják a cégek -, és ha megnézzük a Facebook felhasználók, vagy a Google szolgáltatásokat használók számának növekedését, még a titokvédelem legharcosabb védelmezői is elismerik, hogy az állítás legalább részben igaz. Ráadásul az adat-alapú döntéshozatal, illetve az arra épülő szolgáltatások jók. Képzeljük el mindennapjainkat keresőmotorok, online hírek, emailezés, internetes vásárlás, vagy mobil alkalmazások nélkül, és egy nehezebben élhető világ képe rajzolódik ki előttünk.

A középutat kereső EP képviselők szerint az nem megoldás, hogy az embereket olyan jogokkal ruházzák fel, amelyeket nem különösebben igényelnek, miközben az adatgyűjtés megnehezítésével aláássák egy csomó cég működését. Ehelyett a jelenlegi szabályok kismértékű szigorítása mellett a hatékonyabb végrehajtásra helyeznék a hangsúlyt. Az új adatvédelmi rendelet tervezetében az Európai Bizottság például azt javasolta, hogy az adatvédelmi szabályok be nem tartásáért kiszabható bírság emelkedjen a cég éves árbevételének 2 százalékára. Ez a Google esetében akár 1 milliárd dolláros bírság kiszabását is lehetővé teszi, ami már az internetes óriás számára is elég elrettentő erőt jelenthet. Ebbe az irányba halad egyébként az Egyesült Államok is az Obama adminisztráció által tavaly előterjesztett, a fogyasztók internetes adatvédelméről szóló javaslattal. Pontosabban csak haladna, ugyanis a kezdeményezés egy év alatt még a törvényhozás kapuján is alig jutott át.

Júniusban, még az ír elnökség alatt megnyithatják a regionális politikáról szóló fejezetet a Törökország és az EU közti csatlakozási tárgyalások keretében. Ez elég nagy szó, hiszen ötven éve, hogy az EU és Törökország aláírták a társulási szerződést. Viszont a francia és német vonakodás, illetve a ciprusi vétónak köszönhetően 2010. óta semmilyen tárgyalás nem folyt a csatlakozásról.

A francia és a német ellenkezés alábbhagyott. Franciaország februárban jelezte, a szocialista elnök vezette ország nem kívánja tovább blokkolni a csatlakozási tárgyalásokat. Ugyanakkor még mindig csak 13 fejezetet nyitottak meg a csatlakozáshoz szükséges 35-ből. És a csődközeli helyzet óta a görög Cipruson is nagy a nyomás, hogy gondolják újra a sziget újraegyesítését. Emellett szól az is, hogy a sziget környékén talált gázmezők hatékony kiaknázásához fontos lenne, hogy rendeződjön a török-görög viszály e része.

Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke nemrég Ankarában járt, s a törököket arra biztatta, nyissanak Ciprus és a párbeszéd felé. Van Rompuy meghívta Brüsszelbe Recep Tayyip Erdogan miniszterelnököt, aki 2009. óta nem járt az unió fővárosában. A belga arról győzködte a hallgatóságot, ha Törökország gyorsan aláírná azt az egyezményt, amely szabályozza a harmadik országból származó személyek visszaküldését, akkor gyorsan megoldható lenne a törökök vízummentes beutazása az EU-ba.

A gazdasági területen leginkább csak toporgó EU-nak jót tenne egy dinamikusan növekvő gazdaság. Van Rompuy épp ezért biztosította a törököket arról, az EU gazdasága nem omlik össze. Törökország az elmúlt évtizedben átlagosan a GDP 5 százalékával növekedett, ezzel megszerezné az első helyet az EU-ban, s feltehetően a hatodik, vagy a hetedik legnagyobb európai gazdaság lenne.

Erdogan egyébként nemrég kiemelte: ötmillió török dolgozik az EU-ban (valószínűleg több mint ahány magyar, beleértve Magyarországot), és viccesen hozzátette, így Törökország már benne van az unióban. Jó hír Törökország számára, hogy immár befektetési ajánlású államadósnak számít a globális intézményi befektetői kör szempontjából is mivel a Fitch után a Moody's hitelminősítő is befektetési ajánlású adóskategóriába sorolta át az országot.

Törökország az elmúlt időkben lendületesen fordult a Közel-Kelet felé, oly annyira, hogy a térségben már az új oszmán birodalomról beszéltek. Azonban a szíriai felkelők egyértelmű és gyors támogatásával kicsit csapdába kerültek: egyáltalán nem biztos, hogy a győztes befutóra fogadtak, s elszámolták magukat, amikor úgy gondolták, hogy az Egyesült Államok belép a szíriai konfliktusba. Ankarának ezért most jól jönne, ha erősíteni tudná pozícióit Nyugaton.

Mindeközben nem tett jót az EU imidzsének, hogy a jobboldali választási győzelem után Izland bejelentette, jegelik az EU-csatlakozást, ami amúgy is népszerűtlen az országban. Anno ugyanis, amikor Izland csődbe ment 2008-ban, jó ötletnek tűnt bemenekülni az euró védőernyője alá. Aztán kiderült, az euró súlyos gondokkal küzd, és az izlandiaknak sem lett olyan sürgős a dolog.

Üres oldalakat írt alá 1957-ben hat kormányfő az EU elődjének számító Európai Gazdasági Közösség létrehozásakor. Az aláírásakor a jelenlévők beszámolói szerint a Római Szerződésből csak az első és az utolsó oldalt nyomtatták ki, a kettő között üres oldalak voltak. Szakállas sztorit rángat elő rejtekhelyéről az EUrologus, mentségünkre szolgáljon, hogy a magyar sajtóban még nem találkoztunk vele.

A BBC még 2007-ben készített interjút a mai Európai Unió kiindulópontjának tekinthető Római Szerződés fogalmazásakor, tárgyalásakor és aláírásakor jelen lévő Marie-Helene Von March-al. Von March titoktartási kötelezettség mellett dolgozott a kormányközi egyeztetések során betűről betűre kialkudott szövegen. Az európai projekt legnagyobb rákfenéje már akkor is az volt, hogy a nyilvános összeveszések elkerülése érdekében a kormányok a közvélemény kizárásával, a színfalak mögött igyekeztek megegyezni arról, hogyan is nézzen ki a második világháborús horrorból kikecmergő Európa jövője. Ráadásul a nacionalizmusból kiábrándult vezetők attól tartottak, hogy a nemzeti szuverenitás megerősítésével kampányoló, és az 58-as francia köztársasági elnökválasztáson legesélyesebb De Gaulle hatalomra kerülésével az egész terv mehet a levesbe.

A nyugat-német, francia, olasz, belga, holland és luxembourgi vezetés ezért 1956 nyarán a belgiumi Val Duchesse kastélyban hat magas szintű tárgyalódelegációt zárt össze, akik rákövetkező tavaszra elő is álltak a Római Szerződés szövegével. A cél, az 50-es években létrehozott Európai Szén- és Acélközösséghez, illetve az EURATOM szerződéshez hasonlóan az volt, hogy az évszázadok óta egymással harcoló országok között olyan erős gazdasági összefonódások jöjjenek létre, amelyek egyszerűen lehetetlenné teszik a jövőben az európai háborúk kirobbantását.

Az utolsó pillanatokig egyeztetett, és négy nyelvre lefordított szöveg aztán az olasz állami nyomdában akadt el. A nyomda egyszerűen nem teljesítette határidőre a feladatot, ezért az aláírási ceremóniára csak hat címoldal és hat aláírási ív érkezett meg. A szerződés érvényességét ettől függetlenül senki, még a hamarosan valóban hatalomra lépő De Gaulle sem kérdőjelezte meg. Talán majd valaki a 2014-es kampányban?

A teljes sztori angolul itt elérhető.

Pom-Pom meséjében egészen Gombóc Artúr beavatkozásáig kellett várni egy megvadult háztartási eszköz megfékezésére, a valóságban a veszélyesnek talált árucikkekre az EU külön riasztórendszert üzemeltet. A neve RAPEX.

Ha egy tagállamban veszélyes terméket találnak, ez a rendszer biztosítja, hogy az információ a lehető leggyorsabban eljusson az Unió összes tagállamába. Veszélyes termékekből sajnos nincs hiány Európában: 2012-ben 2278 esetben történt valamilyen intézkedés, vagyis naponta több, mint féltucatnyi árucikk ellen kellett megvédeni a gyanútlan európai polgárokat.

Bár lesből támadó ruhaszárító-kötél csak a mesében létezik, Csukás István érzékét mutatja, hogy a legtöbb esetben (az összes bő egyharmadában) ruházati cikkek illetve divatáruk voltak veszélyesek. Ráadásul a sérülésveszély és a kémiai kockázatok – vagyis mérgező anyagot tartalmazó áruk – után a legtöbbször a fulladási veszély miatt kellett lépéseket tenni. (Az élelmiszerek nem ebbe a rendszerbe tartoznak.)

Valószínűleg keveseket lep meg, hogy messze a legtöbb veszélyes áru Kínából származik (58%), hiszen a távol-keleti óriás az egyik legnagyobb ipari termelő a világon. Az már inkább meglepő, hogy a rendszer legaktívabb használója 2012-ben Magyarország volt.

Az Európai Bizottság hetente teszi közzé, hogy milyen cikkek ellen milyen lépéseket kellett tenni, és miért. Amennyiben Ön szeretné megtudni, mi mindentől kell félnie, itt tanulmányozhatja, de előre szeretnénk mindenkit figyelmeztetni: bármi lehet veszélyes. Adott esetben akár egy ruhaszárító-kötél is.

 

A megtévesztő European Privacy Association (kb. Európai Magántitok Szövetség, EPA) név alatt lobbizik saját érdekeiért a Microsoft a Google és a Yahoo - állítja az uniós transzparenciáért küzdő Corporate Observarory Europe (CEO). A brüsszeli civil szervezet szerint a három technológiai óriás az uniós adatvédelmi szabályozás kapcsán a fent nevezett szövetség mögé bújva iparági érdekeiket képvisel. Teszi ezt annak ellenére, hogy az EPA nem tüntetett fel egyetlen céges támogatót sem tagjai közt az uniós lobbi regiszterben.

Mindez azért kifogásolható, mert a regiszterben szereplő érdekképviseletek vállalják, hogy felfedik ki pénzeli őket, milyen célokat szolgálnak és milyen ügyfeleknek végeznek lobbi tevékenységet. Az EPA az agytrösztök, kutató intézetek és akadémiai szervezetek között van számon tartva a lobbi regiszterben és azt állítja magáról, hogy mindössze 10 magán (nem céges) tagja van. Ezzel szemben a EPA igazgatója Pietro Paganini újságírói kérdésre megerősítette, tagjaik közt tartják számon a Googlet, a Yahoot és a Microsoftot.

Olivier Hoedeman, a CEO képviselője szerint átnézve a EPA tevékenységét világosan látszik, hogy a személyes adatok védelmének enyhe szabályozása mellett szállnak síkra, ami arra utal, hogy az informatikai cégek érdekében lobbiznak. Mint ahogy az is, hogy a szervezet oldalán nemrég még évi 10 ezer eurós tagsági díj szerepelt, amiről nehéz elképzelni, hogy aggódó magánszemélyek fizetnék ki.

Az átláthatóságért harcoló szervezet vezetője szerint az EPA neve megtévesztő módon azt a benyomást kelti, hogy a magántitok és a személyes adatok védelmét támogatja, miközben valójában éppen ellenkező érdekeket képvisel. Ráadásul a CEO-nak bizonyítékai vannak arra is, hogy az EP szoros kapcsolatokat ápol két másik lobbi céggel, a Competere Geopolitical Managementtel és a DCI Group-al, amelyekkel karöltve iparágbarát adatvédelmi szabályozáson dolgoznak. Ez a jogvédők szerint aláássa az európai polgárok online szabadságjogait.

A EPA vezető Paganini ezzel szemben visszautasítja a vádakat, szerinte az EPA ugyan figyel a tagjai ötleteire és aggodalmaira, de jelentéseit függetlenül készíti el. A lobbiszervezet képviselője szerinte az, hogy a uniós lobbi regiszterben nincsenek feltüntetve a támogató cégek, mindössze tévedés. A fentieket ráadásul a három tech óriás közül egyik sem óhajtotta kommentálni a sajtó megkereséseire.

Az EUrologus pedig azon mereng – miközben maga is elkötelezett a magántitok online védelme mellett – hogy vajon hány olvasója nézte át pl. a Facebook, vagy a Google ingyenes szolgáltatásainak adatvédelmi nyilatkozatait, vagy az internetes webáruházak felhasználási feltételeit. Ugyanis fontos, hogy a civil szervezetek aggódnak adataink védelméért, de azért mégiscsak az lenne a jó, ha egy kicsit mi is odafigyelnénk, hogy kivel milyen adatot osztunk meg.

Hogy Magyarország jobban teljesít, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a mai EU-csúcson a rezsicsökkentés lesz az egyik téma! No azért, az Európai Bizottságban nem szeretik a hatósági árképzést, ki is akarják vezettetni (miközben Magyarországon,  Bulgáriában  Dániában, Franciaországban, Lengyelországban, Litvániában, és Szlovákiában a gáz és a villamosenergia árát is jogszabály határozza meg), de az unió vezetői azt belátták, az EU-n belül óriási különbségek vannak az energiaárak területén. A széttördezett és államilag támogatott energia piac miatt azonban az Unió nem követi a globális trendeket, és az energiaárak versenyhátrányba hozzák az európai cégeket amerikai, vagy japán versenytársaikhoz képest. Szóval nem biztos, hogy a magyar árszabályozás csodáiban vesznek majd el a Brüsszelben összegyűlő uniós állam-, és kormányfők, hanem azon törik majd a fejüket, hogyan lehetne minél előbb működő belső piacot létrehozni végre az energiapiac területén (a cél 2014), hogy az, és ne a kormányok szabályozzák az árakat.

Ezt többek között mindenféle régóta porosodó uniós jogszabályok betartatásával, befektetésekkel, minél több piaci versenyző, szolgáltató részvételével, az energiahatékonyság növelésével reméli megoldani Herman Van Rompuy, az Európai Tanács állandó elnöke. 2015-re kiépítenék teljes mértékben az összekötő hálózatokat (interkonnektorok), amelyek lehetővé teszik, hogy a tagállamok segítsenek egymáson, ha zavar lép fel a piacon. Ehhez persze rengeteg befektetés kell, amit a csúcs konklúziótervezete szerint elsősorban a piacról kéne finanszírozni, de megvizsgálják azt is, hogyan lehet bevonni a célzott állami támogatások rendszerét is. A dolog azért is izgalmas, mert Európa versenyképességének romlását ezen a ponton is meg lehetne fogni, vagyis legalább fékezni lehetne, nem is beszélve arról, hogy az uniós vezetők valószínűleg ijedten nézték végig például, hogy az energiaárak hirtelen megugrása miatt zavarták el a bolgár kormányt nemrég.

Nem lesz szó viszont palagázról, legalább is nem mond ki róla az EU-csúcs végleges ítéletet. Abba sem lesz beleszólás, ki milyen hordozókkal oldja meg energiaellátását. És nem lesz szó az épülő, vagy épp nem épülő egymással konkuráló energiavezetékekről sem.

A csúcs másik témája egy másik közös ellenség, az adócsalók, adókerülők köré épül ki. Végre találtak az uniós politikusok egy közös ellenséget. Az ellenük hirdetett harcot mindenhol jól lehet kamatoztatni az otthoni közönség előtt, így teljesen szokatlan módon tényleg közös érdek az adókerülők kiskapuinak lezárása az uniós vezetők körében. Ráadásul nemzetközi lendület is támogatja az európai erőfeszítéseket az adócsalók elleni küzdelemben. Itt még Ausztriát és Luxemburgot kell teljes mértékben bevonni, a két, adótitkokat féltve őrző ország vonakodik még attól, hogy csatlakozzon az automatikus banki adatcsere rendszeréhez, de valószínűleg ma kapnak hideget-meleget is a tárgyalóasztal körül ezért.

Az EU-csúcs mindössze három órás lesz, és elvileg már kora este véget ér. A sajtóhírek szerint többek között azért, mert Angela Merkel német kancellár díjat vesz át az Európai Rabbik Konferenciájától a zsidó közösséggel való barátsága, és az európai antiszemitizmus elleni fellépése miatt.

Előválasztásokkal választják ki az Európai Zöldek, hogy ki legyen a jelöltjük 2014-ben az Európai Bizottság elnöki pozíciójára. Az EUrologusnak tetszik az ötlet és arra bíztatja nem csak az európai pártokat, de akár a széttöredezett magyar ellenzéki erőket is, hogy hasonló előfutamokkal keltsék fel a megcsappant választói érdeklődést, illetve találják meg a legalkalmasabb jelöltet.

A Zöldeknél jelöltként az indulhat, aki a hamarosan 28 tagállam 33 tagpártja közül legalább 5 támogatását megszerzi. Az 5 legtöbb támogatást szerző jelölt idén novemberben és decemberben végigturnézza az európai fővárosokat, előadja a programját, győzködi a választókat az EU, és a választás fontosságáról, meghallgatja mindenki nyűgjét. Magyarán azt csinálja, amit egy európai politikusnak csinálnia kell, csak éppen tízszeres erőbedobással.

A Zöldek jelöltjére előzetes regisztrációt követően jövő januártól bárki közvetlenül szavazhat, bár ez elsősorban az LMP és a PM szimpatizánsait hozhatja lázba. Vagy mégsem? Az előválasztások egyik legnagyobb kockázatának azt tartják, hogy ha nem sikerül megfelelően mobilizálni a saját tábort, viszont a politikai ellenfél ki akar tolni az előválasztást hirdető párttal, akkor ál-szavazók tömeges hadba állításával egy esélytelen jelöltet hoz ki győztesnek. Az egyelőre nem létező magyar analógia kapcsán képzeljük el mondjuk Schmuck Andort a demokratikus ellenzék közös jelöltjeként, és azt, hogy mi várna ránk ezt követően a kampányban. További kockázat, hogy az előválasztáson induló jelöltek hónapokon át a figyelem középpontjában állnak, a legkisebb botlásukról is tudósít a sajtó, ezért könnyebben "elhasználódnak". Végül tegyük hozzá, hogy az előválasztás drága mulatság, hiszen a kampány hosszabb ideig tart, és több választási eljárást kell tartani.

Mindezen hátulütők ellenére az EUrologus előválasztás-párti, mert az eljárás megmozgatja a tespedt választókat, nyílttá és átláthatóbbá teszi a demokratikus politikai versenyt. Ráadásul, ha egy olyan politikai őskövületnek, mint a Francia Szocialista Párt, sikerült előválasztással jelöltet állítani, akkor ez a magyar politikai mezőny számára sem teljesíthetetlen kihívás.

Zord szelek fújnak Brüsszelben, és nem csak arról van szó, hogy május közepén stabilan tíz fokot mutat a higanyszál és esik az eső. Úgy tűnik, hogy az európai megszorítási hullám az eurokratákat is elérte, és a tagállami kormányok komolyan elhatározták, hogy megregulázzák a „semmittevő” brüsszeli adminisztrációt. Az uniós tisztviselők létszámát, fizetését, szabadságát és juttatásait csökkenteni, munkaidejét és nyugdíjkorhatárukat pedig növelni kívánják.

Ugorjunk fejest a mélyvízbe: egy felsőfokú képzettséget igénylő, ún. AD besorolású uniós tisztviselő kezdő fizetése kb. havi 4300 euró, azaz nagyjából 1,2 millió forint. Ezért heti 37,5 órát kell dolgozni, viszonylag sok éves szabadság mellett. Nem rossz, nem rossz, az uniós állások még brüsszeli viszonylatban (magyar árszínvonal 2-2,5-szerese) is igen kedvezőnek számítanak. A zsigeri reakció erre az, hogy bőven belefér a vágás. A közép- és kelet-európai országokban azért, mert a közszféra és a versenyszféra átlagos fizetési szintje messze elmarad ettől. A dél-európai országokban azért, mert Brüsszel a megszorítások szinonimájává vált. Nyugat-Európában meg azért, mert ha otthon elvesz a kormány a néptől, akkor külföldön kétszeresen kell megszorítania, hogy mutassa a választóknak, máshol sincs kolbászból a kerítés.

Az európai bürokrácia józanabbik fele már jó ideje megérezte a hangulatot, és az Európai Bizottság év elején saját megszorító csomagot tett le az asztalra. Ez azonban kevésnek bizonyult, a tagállami kormányok további létszám- és fizetéscsökkentést, 67 éves nyugdíjkorhatárt, alacsonyabb nyugdíjat, heti 40 órás munkahetet, és az egyéb juttatások megvágását követelik.

A legjobbak közül is a legjobbak

Mielőtt heves hurrázásban kezdenénk, vessünk egy pillantást az érem másik oldalára is. Az eurokraták fizetését 2011-ben befagyasztották és 6 százalékos válságadót vetettek ki rá, tehát a válság hatására csökkent a keresetük. Másodszor a kedvező munkafeltételeknek köszönhetően elképesztő, nagyjából százszoros túljelentkezés van egy-egy meghirdetett állásra. Az EU tehát a legjobb jelöltek közül is a legjobbakat válogathatja ki, ami egy közfeladatot ellátó intézménynél nem hátrány. Harmadrészt az uniós intézményeknél mindent összevetve kevesebb, mint 50 000 ember dolgozik (a legtöbb, kb. 31 000 az Európai Bizottságnál).

Ezzel szemben a magyar központi közigazgatásban (az önkormányzatokat és helyi közigazgatási szerveket nem számítva), 2011 áprilisában, többszörös létszámleépítés után több, mint 61 000-en dolgoztak. Végül érdemes azt is figyelembe venni, hogy az EU büdzsé mindössze 6 százaléka megy el működési kiadásokra, azaz épületfenntartásra, fizetésre, nyugdíjakra, utazásokra, és misztikus szarvasgombás-kaviáros fogadásokra. Ez körülbelül megegyezik a magyar költségvetési kiadásokkal, ami figyelembe véve, hogy a brüsszeli bürokrácia 27 tagállamot szolgál ki 22 nyelven, nem rossz arány.

Az EUrologus mindent összevetve úgy gondolja, hogy inkább fizessék meg rendesen a köztisztviselőket, és cserébe támasszanak velük szemben magas elvárásokat. Legyenek profik, hatékonyak, megvesztegethetetlenek, a közjó szempontjait és a közérdeket tartsák szem előtt. Nem állítjuk, hogy a brüsszeli adminisztráció teljesen megfelelne ennek az ideálnak, de mérföldekkel közelebb áll hozzá, mint az uniós tagállamok többségének közigazgatása.

Attól függ, milyen pénz. Jelen esetben arról a mintegy 46 milliárd darab 1 és 2 eurócentes érméről van szó, amit az Unióban senki sem használ.

Na jó, nem senki: az eurózóna kereskedői használják a visszajáró kifizetése során, hogy aztán az érmék eltűnjenek. Az egy- és kétcenteseknek ugyanis minimum negyede, de van, ahol 100 százaléka soha nem kerül újra forgalomba.

Ennek következtében ma már csaknem minden második európénzérme egy- vagy kétcentes. Ami persze nem lenne baj, ha ez nem lenne egy igen drága mulatság: a kibocsátott, mintegy 714 millió euró értékű centek eddig kétszer annyiba, vagyis 1,4 milliárd eurójába kerültek az európai adófizetőknek.

Az Európai Bizottság megpróbálta kideríteni, mégis mitől ilyen drága az eurócent. Nem túl nagy meglepetés, ha eláruljuk: a nyersanyagköltségek teszik ki a kisebb részt, a veszteség alapvetően a tagállami pénzverdéknek köszönhető.

Mit lehet tenni?

Lehet például folytatni, amit eddig. Az amerikaiak is veszteséggel termelik a maguk egycentesét – igaz, az éves veszteség jóval kisebb, mivel ők ezt a hobbit nem 2002-ben kezdték. Esetleg annak ellenére megpróbálják csökkenteni az eurócentek költségeit, hogy a pénzverés alapvetően a tagállamok joga, és az adott országok pénzverde-lobbijai aligha hagynák annyiban forgalmuk sokmilliós csökkenését a nemzeti függetlenség ilyen durva megsértését.

Vagy, a finn és a holland példát követve, meg is lehetne szüntetni akár az egy-, akár a kétcentes előállítását. A hollandok a gazdasági liberalizmus nevében kerekítési szabályokat sem vezettek be – mindenki arra kerekít, amerre akar, és ha három cent miatt nem tud megegyezni, akkor nem lesz üzlet.

A viszonylag lassú európai döntéshozatalban gyors megoldást mindenesetre nem várhatunk pusztán azért, mert egy intézkedés gazdaságilag ésszerű. Az Egyesült Államokban 1980-ban nyújtották be az első törvényjavaslatot, ami az amerikai egycentes megszüntetését célozta. 33 év alatt odáig jutottak, hogy idén Obama elnök is kijelentette, legszívesebben kivonná a forgalomból. Ennél azért nem vagyunk lassabbak.

Legutóbb 1997-ben, több mint tizenöt éve került sor hasonló találkozóra a francia köztársasági elnök es az Európai Bizottság teljes testülete között. A mai beszélgetés rossz hangulatát az Európai Bizottság reggel közzétett gazdasági adatai garantáljak: Franciaország ismét recesszióba süllyedt. Ezért Barroso már a találkozó előtt bejelentette, hogy hiteles kilábalási programot várnak el Franciaországtól. Hollande erre valószínűleg azt fogja válaszolni, hogy a francia gazdaság lefulladásának oka az európai gazdaság gyengélkedése, és elsősorban a Németország, valamint az Európai Bizottság által erőltetett megszorító politika.

A francia problémák azonban egybehangzó (kivétel francia) vélemények szerint ennél jóval mélyebben gyökereznek. Az ország gyakorlatilag folyamatosan megszegi a maastrichti konvergencia kritériumokat, igaz a költségvetési hiány 3 százalék alá szorítására 2015-ig újabb haladékot kapott a francia vezetés. A munkanélküliség is tartósan 10 százalék felett van, igaz ez meg mindig kicsit jobb adat, mint az eurózóna 11 százalékos átlaga. Az igazi probléma viszont az Európai Bizottság szerint az, hogy Hollande semmit nem hajtott végre a francia versenyképesség visszaszerzéséhez szükséges strukturális reformokból. A francia állami kiadások mértéke továbbra is kolosszális, a közszféra hatékonysága a béka segge alatt van, a vállalatok a rugalmatlan munkaerőpiacra és a 35 órás (!) munkahétre panaszkodnak, a munkavállalók meg arra, hogy a fizetésemelés nem tart lépést az infláció mértékével (utóbbi kapcsán a francia politikában mágikus erővel bíró, minden politikai kampányt átható pouvoir d’achat, azaz a vásárlóerő csökkenését emlegetik). Hogy Hollande helyzete még nehezebb legyen, gazdaságpolitikáját nem csak az Európai Bizottság támadja az egyik oldalról, hanem saját kormányának balos tagjai is nyilvánosan kritizáljak őt az eddig bevezetett, és a magyar megszorításokkal összemérve habkönnyű intézkedésekért.

Márpedig a francia gazdaság teljesítménye legálabb annyira fontos az eurózóna prosperitása szempontjából, mint a szintén gyengén teljesítő, de legalább minimális növekedést felmutató németé.

A híradások szerint a francia fogyasztók érezhetően visszafogták a kiadásaikat, ami további gazdasági lassuláshoz vezet. Szerencsére a válság a Cote d’Azurre még nem gyűrűzött be, így a holnap kezdődő Cannes-i Filmfesztivál közönsége jelentősen hozzájárulhat a gazdasági növekedés erősítéséhez.

Tegnap miniszteri beiktatása óta első alkalommal Varga Mihály képviselte Magyarországot az uniós pénzügyminiszterek tanácsülésén, ahol olyan dolgokról szokott szó esni, mint a túlzottdeficit eljárás, meg az európai gazdaság nem túl derűs helyzete. Hogy ezúttal miről beszélgettek, azt sajnos csak közvetett forrásból tudjuk megmondani, mert Varga csak a közmédiának volt hajlandó nyilatkozni a kedd délutáni ülést követően Brüsszelben. A titkolózást azért sem érti az EUrologus, mert kivételesen most nem volt szó rólunk, ráadásul Vargát Matolcsy Györgyhöz képest kiegyensúlyozottabbnak, mérsékeltebbnek, "szakmaibbnak" tartja a közvélekedés.

A pénzügyminiszterek tanácsán egyébként Ausztria és Luxembourg egyelőre betett annak a javaslatnak, amely az unión belüli adóparadicsomok felszámolását szolgálná, és a tagállamok között automatikussá tenné bizonyos gyanús esetekben a banki adatok megosztását. Nem is csoda, hiszen Ciprus megzuhanásával e a két tagállam maradt a tisztázatlan eredetű pénzek hatékony tárolásának piacán, ahol némi számlavezetési díj ellenében eltekintenek a banki adatok kiadásától.

Ausztria és Luxemburg cserébe beleegyezett abba, hogy az EU megpróbáljon egyezséget kötni az európai adóparadicsomokkal, Svájccal, Andorrával, San Marinóval, Monacóval és Liechtensteinnel az EU-s polgárok oda menekített vagyonának megadóztatásáról. Utóbbiak persze addig erről hallani sem akarnak, amíg a banki adatcserében nincs unión belüli megállapodás, amit ugye az osztrákok és luxembourgiak akadályoznak. Szóval az EUrologus szerint itt a bank- és adóparadicsomok csendes összjátékáról van szó, ami ismét csak Orbán Viktort és a nyugat hanyatlásáról kifejtett nézeteit igazolja.

Akadozik a bankunió építgetése is, mindenki mást gondol arról, hogy kinek és milyen mértékben kellene részt vennie a bajba jutott bankok megmentésében, és finanszírozásában: a betétesek, a tulajdonosok, a részvényesek, vagy a hitelezők, és milyen arányban? Pedig az Európai Központi Bank siettetné a kérdést, hiszen hamarosan átveszik az eurózóna bankjai felett a felügyeletet, és addigra látni kéne az egységes bankszanálási mechanizmus körvonalait is. A közös európai bankbetétgarancia-alap teljesen lekerült a napirendről. Ez biztosította volna, hogy a betétesek pénzét ne a nemzeti költségvetések védjék, hanem egy közös európai pénzeszsák. De mint minden ilyen közös pénzeszsákot, ezt is megfúrták a németek. Ők attól tartanak, ezeknek a pénzeszsákoknak egyetlen célja van: a német adófizetők pénzével betömni azokat a lyukakat, amelyet más ország felelőtlen vagy szerencsétlen politikája okozott.

Na ezt titkolta Varga Mihály a nem állami pénzből eltartott sajtó elől. Ja meg azt, hogy a tárgyalás szünetében elkapta Olli Rehn pénzügyi biztost, aki "biztatónak" nevezte a nemrég bejelentett magyar korrekciós intézkedéseket. Gratulálunk.

Mondunk egy érdekes adatot, aminek kapcsán az EUrologus is meglepetten rebegteti a pilláit: Brüsszelben vannak a világ legdurvább közlekedési dugói.

Nem a szomszédos Hungária körút, nem is a három gyűrűs moszkvai elkerülő vagy a pekingi töfögés az autók végtelen tengerében, de még Bangkok sztrádaszörnyei sem viszik a prímet.

Az INRIX navigációs szolgáltató vállalat éves közlekedési eredménytáblája szerint, nem tévedés, hogy a világ 10 legjobban beállott közlekedésű városai közt az élen Belgium fővárosa végzett. Brüsszelben az INRIX szerint a világon a legrosszabbak a közlekedési dugók, egy naponta autózó évente átlagosan 83 órával többet van úton a torlódások miatt.

A lista második helyén a belga-holland határ melletti Antwerpen városa szerepel, s csak utána jön sorrendben Milánó, London, Párizs. A hetedik legdugósabb Honolulu után még további két európai nagyváros Rotterdam és Manchester fér fel a tízes listára, melyet San Francisco azért zár, mert lakói évi 49 órát ácsorognak a várost körülölelő sztrádákon és körgyűrűkön. Az INRIX vizsgálatai szerint a jelentős forgalom miatti időkiesés ellenére Európában 18 százalékkal csökkentek a dugók 2011-hez képest, mely tendencia idén tovább folytatódik. Az autóhasználat visszaesése a mérnökök szerint elsősorban a gazdasági válságnak és a magas benzináraknak köszönhető.
Ezzel szemben az Egyesült Államokban két évi visszaesés után az első negyedévben ismét 6,4 százalékkal nőttek a fennakadások a forgalomban.

De, hogy hazai adatok nélkül se hagyjuk a kedves olvasót, az eredménytáblából az is kiderül, hogy a magyarok évi 15 órát ültek 2012-ben a dugóban, 5 órával kevesebbet, mint egy évvel korábban. Ezzel az eredménnyel azonban az európai top 10-be sem kerültünk be, mindössze a 12-ek lettünk Írország után és Portugália előtt.

Akit pedig még több részlet érdekel az böngéssze magát az interaktív eredménytáblát:
http://scorecard.inrix.com/scorecard/

(Az EUrologus ezúton is köszöni a témát K.Á.-nak)

Bede-444-Márton kolléga minapi keresetlen röpkéje nyomán a borús brüsszeli péntekben magát is önreflexióra kényszeríti az EUrologus.

A hétvége közeledtével azonban nem vagyunk szószátyár hangulatban, ezért a lenti, Mennyire bízunk az Európai Unióban infografikával szítjuk tovább a tüzet.

Akárhogy is nézzük ugyanis, mióta 2007-ben az Eurobarometer fenti kérdésére 57 százaléknyian feleltek igennel, az ominózus mutató tavaly már csak csúfos 31 százalékon állt.

A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy a hatalmas zuhanás ellenére az EU polgárainak mindössze 18 százaléka gondolja úgy, hogy az uniós tagság rossz dolog, míg 47 százalékuk szerint jó.

Végül ahogy a statisztikák világában lenni szokott mindenki azt olvas ki belőlük amit akar, állon tehát itt egy húrrá optimista szám is, mely szerint: valamivel többen optimisták (49%), mint pesszimisták (46%) az EU jövőjét illetően!

Az EUrologust persze főleg az érdekli, hogy a kedves olvasói mit gondolnak, ezért elő a lájkokkal, kommentekkel.

Tízből hét megkérdezett magyarországi vállalatvezető rendszeresen szembesül korrupcióval a gazdasági életben, illetve a közszférával ápolt kapcsolatai során. Többek között ezt a – sajnos - nem túlságosan meglepő állítást tartalmazza az Ernst&Young audit cég kedden közzétett jelentése. Magyarország a 36 vizsgált ország közül a hetedik legkorruptabb. A vállalatvezetők véleménye egybecseng a Transparency International által készített 2012-es Korrupció Értékelési Indexének eredményével. A TI értékelése Magyarországot a 27 uniós tagállam közül a 19. helyre, tehát az alsó egyharmadba sorolja.

 

Brüsszelben azonban nem a magyarok évek óta változatlan helyzete keltett feltűnést, hanem az, hogy az Ernst&Young felmérés szerint a most nyáron csatlakozó horvátoknál tizből kilenc, a 2007 óta eurózóna tag szlovénoknál pedig gyakorlatilag az összes megkérdezett korrupciós tapasztalatokról számolt be. Ezzel az eredménnyel Szlovéniának még Kenyát is sikerült alulmúlnia. A két nyugat-balkáni ország teljesítménye komoly háborgást váltott ki. Horvátországot a csatlakozási tárgyalások megkezdése óta rendre minden évben felszólítják az uniós intézmények, hogy lépjen fel a szervezett bűnözés, a feketegazdaság, az adóelkerülés és a hivatali visszaélések ellen. Bár az Európai Bizottság legutóbbi, 2012-es állapotjelentése azt írja, hogy a horvátok rendelkeznek a korrupció ellenes küzdelem intézményi és jogi feltételeivel, arra a Bizottság is külön felhívja a figyelmet, hogy a végrehajtással gondok vannak. Kérdés, hogy mi lesz akkor, ha a horvátok teljes jogú tagként idén júliusban megszabadulnak az állandó ellenőrzési és jelentéstételi kötelezettségtől.

Valószínűleg az, ami Szlovéniában lezajlott a 2004-es csatlakozás óta: az ország a csatlakozás óta eltelt évben visszaesett a Transparency International által készített felmérésben. 2007-ben, az euró-csatlakozás évében a szlovénok még az egész előkelő 27. helyen álltak, az egész régiót maguk mögé utasítva. A tavalyi évre sikerült 10 helyet rontaniuk ezen az eredményen, ami nehezen jellemezhető fejlődésként. Ráadásul az ország a pénzügyi összeomlás szélén áll, és a szlovén bankszektor behajthatatlan adósságállományát 6,8 milliárd euróra becsülik. Persze, nem lehet tudni, hogy tényleg ekkora-e az adósságállománya, hiszen a már idézett Ernst&Young jelentés szerint a szlovén vállalatok tendenciózusan hamisítják a mérlegüket, és feljavítják a vállalati eredményt.

Az abszurd humor hazájában a politikai élet is bővelkedik a nehezen értelmezhető lépésekben. David Cameron miniszterelnök például azzal húzná ki a szőnyeget a brit euroszkeptikusok talpa alól, hogy törvényben rögzítené a következő választások utánra beígért, az Unióból való kilépésről szóló népszavazást. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a britek európai közösségből való esetleges kilépése összemosódik a Nagy-Britannia szétszakadásának kérdésével. Skócia ugyanis 2014. szeptemberében népszavazással dönthet a függetlenségéről.

A demokrácia igazi szépsége, hogy mindeközben brit képviselők a múlt héten úgy határoztak, “gyorsított eljárásban” kell segíteni az esetlegesen létrejövő független Skócia európai uniós csatlakozását. Igaz, ugyan, hogy az elszakadás mellett csak a kormányzó Skót Nemzeti párt van, a konzervatívok, munkáspártiak és a liberális demokraták ellenzik azt.

A fejüket vakaró nemzetközi jogászok szerint azonban, messze nem csak az a kérdés, hogy milyen státuszt kaphat a független Skócia a nemzetközi szervezetekben. A brit alsóház jelentése sem árul zsákbamacskát, amikor kijelenti, hogy a skót álláspont számos kérdésben összeegyeztethetetlen az unióssal, ezért automatikus csatlakozásról álmodozni felesleges.
Itt van rögtön az euró kérdése: Alex Salmand skót első miniszter szerint, ők köszönik, maradnának a fontnál. Az utóbbi időben aláírt csatlakozási szerződésekben viszont kivétel nélkül szerepel a közös valuta bevezetésére vállalt kötelezettség. Aztán itt az igen jelentős skót halászati szektor kérdése, amit csak keserves viták árán lehet majd beterelni a Közös Halászati Politika egyre inkább a fenntarthatóságot előtérbe helyező égisze alá. Vagy a Nagy-Britannia szerte legtöbbet a régió által lehívott uniós felzárkóztatási alapok összege, melyek kapcsán várhatóan mind külön alkukat remél Edinburgh.
Az automatikus tagfelvétel körüli ködöt oszlatta Barroso elnök is, aki kerek perec odavetette: “egy új állam mely az EU-hoz szeretne csatlakozni, ugyanúgy felvételét kell, hogy kérje, mint bármely egyéb ország”.

A brit honatyák jelentése tehát világosan fogalmaz, nem szabad abba az illúzióban ringatnia magát a skótoknak, hogy automatikusan felvételt nyernek és megöröklik a britek által kiharcolt jogaikat. Brüsszel szemében különösen gerendának hathat a skót szálka, mely csillámport szórhat például a tavaly ősszel a függetlenedést hajszál híján elvető Katalánok szemébe.

Nem beszélve arról, micsoda munícióval vértezheti fel a függetlenedő Székelyföldért síkra szállókat a zsugoriságáról híres nemzet önállósodása - dörmögi tömött bajuszába az EUrologus halkan.

De nem a trafikok, hanem a kenőpénz körül. Az egész az egészségügyi EU biztos lemondásával kezdődött tavaly októberben. John Dallit főnöke José Manuel Barroso alig egy óra alatt rúgta ki, mert az Európai Csalásellenes Hivatal (OLAF) vizsgálata szerint a biztos tudhatott arról, hogy két máltai lobbista arra hivatkozva próbált 60 millió euró kenőpénzhez jutni egy svéd dohánygyártól, hogy cserébe kedvezően befolyásolják az egészségügyi biztos álláspontját az EU-ban tiltott snüssz (tubák) engedélyezése kapcsán.

 

Dalli közvetlen érintettségét nem sikerült bizonyítani, de az OLAF vizsgálat most kiszivárgott jegyzőkönyve úgy fogalmaz, hogy számos közvetett, és egymással összefüggő bizonyíték utal arra, hogy tudnia kellett az esetről. A vesztegetéssel, illetve illetéktelen befolyásszerzéssel gyanúsított két lobbista ellen nyomozás zajlik Máltán.
Időközben kiderült, hogy az OLAF nyomozói sem játszottak teljesen tisztán. A szervezet vezetője például személyesen avatkozott be a belső az Európai Bizottságnál zajló belső vizsgálatba, amit nem tehetett volna. Egy másik alkalommal az egyik tanúként kihallgatott személyt több órás faggatást követően ebédelni vitt, majd úgy íratta vele alá a kihallgatási jegyzőkönyvet, hogy a vallomástevőnek esélye sem volt azt átolvasni. A túlbuzgó nyomozás során ejtett hibák miatt áll a bál az Európai Parlamentben, és lehet, hogy a Csalásellenes Hivatal igazgatója repülni fog.

Az egész történet kezd egyre kínosabbá válni Barroso számára. Úgy tűnik, hogy a bizottság elnöke közvetlen bizonyítékok hiányában, egy kétes eszközökkel és amatőr hibákkal lefolytatott nyomozás eredményeire alapozva rúgta ki az egészségügyi biztost. Ehhez a jól értesültek hozzáteszik, hogy a dohánytermékek szabályozásáról szóló irányelv mellett a GMO-k termesztésének engedélyezéséért, vagy a növényvédőszerek szabályozásáért felelős Dalli túlságosan jó kapcsolatot ápolt az ipari lobbistákkal. Állítólag Barroso többször figyelmeztette a korábbi máltai biztost, hogy ne találkozzon iparági lobbistákkal négyszemközt, de Dalli ezt figyelmen kívül hagyta. Lehet, hogy egyszerűen elfogyott Barroso türelme, és az első lehetőséggel élve megszabadult az időzített bombaként ketyegő kollégájától?

Ha még ennél is több részletre vágysz, akkor ide kattints!

 

Eddig tartott az alpesi freeride - mondhatnánk síelős hasonlattal. A burzsuj alpesi ország ugyanis a napokban úgy határozott, hogy ismét szigorít az uniós állampolgárokkal szemben alkalmazott bevándorlás-politikáján. Azonban nem minden uniós állampolgárra vonatkozna a szigorítás, csak a 2004-ben csatlakozott közép- és kelet-európai országokra, így többek között Magyarországra. Ez pedig kivágta a biztosítékot Brüsszelben. Catherine Ashton, az EU külpolitikai főképviselője szerint legalábbis a munkavállalási céllal érkező bevándorlókról szóló 1999-es EU-Svájc megállapodás alapján nem tehető különbség a régiek és újak között.

A nyolcmillió lakosú Svájcban minden ötödik lakos bevándorló, kétharmaduk uniós állampolgár. A svájci kormány azt tervezi, hogy mindössze 2180 ötéves tartózkodási engedélyt ad ki a következő 12 hónapban nyolc kelet-európai állam, köztük hazánk polgárai számára. További 53700 engedély jár a többi 17 tagországnak, míg a románokra és a bolgárokra egészen 2016-ig teljesen külön bevándorlási szabályok érvényesek.

A kormány, ahogy ilyenkor lenni szokott a szélsőjobboldal hatékony bevándorlás-ellenes kampányának hatására döntött úgy, hogy szigorít a bevándorlás-politikán. A szélsőjobb fő érve az, hogy az EU-s bevándorlók egy része “jóléti csaló”, akik kihasználják, sőt túlterhelik a svájci szociális rendszert.

Mindenesetre nehéz azt elképzelni, hogy bárki túl tudná terhelni a svájci jóléti rendszert, különösen úgy, hogy a kormány értékelése szerint a külföldi munkavállalók javították az ország gazdasági teljesítményét, megemelték a lakossági fogyasztást és jót tettek az építőiparnak is.

Kíváncsian várjuk, hogy az EU valóban ujjat húz-e a zseb-Tell Vilmosokkal.

 

Érdekes elemmel színesedhet a Fidesz 2014-es kampánya, ha a Heti Válasz által Európa bulldogjaként ábrázolt Viviane Reding lesz az Európai Néppárt bizottsági elnök-jelöltje 2014-ben. Egy Európai Parlament által most tárgyalt tervezet ugyanis kimondaná, hogy az EP kampányban a pártoknak össze kell hangolniuk üzeneteiket az elnökjelölt mondandójával, sőt az elnökjelöltnek lehetőséget kell biztosítani a nemzeti kampányban való részvételre.

Most akkor arról van szó, hogy Európa megint összeesküdött ellenünk? Hát persze, hogy nem. A probléma ennél mélyebben gyökeredzik. Az embereket általában egyre kevésbé érdekli az európai választás, az Európai Parlament, vagy úgy általában az, hogy mi van a saját országuk határain túl. Ezért a politikusok kitalálták, hogy érdekesebbé teszik az európai parlamenti helyekért folyó versenyt, és több demokratikus elemet építenek a rendszerbe. Ettől a választó nemcsak jobban érzi magát, de jobban is szórakozik az egészen - tiszta nyereség.

Így 2014-ben az állam- és kormányfőknek az európai választáson győztes párt jelöltjét kell bizottsági elnöknek felterjeszteniük, akit aztán az Európai Parlament minősített többséggel megválaszt. Az európai pártszövetségeknek előre meg kell nevezniük azt, hogy kit szeretnének az Európai Bizottság elnöki székében látni. Erre valamikor 2014 április elején kerülhet sor, míg a választás május 25-én lesz, minden valószínűség szerint a magyar parlamenti választásokkal egy időben. A legnagyobb európai politikai erő egyik esélyes jelöltje a luxembourgi bel- és igazságügyi biztos. Ha ő lesz a jelölt, és vele kell kampányolni, az kínos helyzetbe hozhatja a Fideszt.

Reding ugyanis többek között azzal próbálja politikusi karrierjét építgetni, hogy lépten-nyomon belerúg egyet Orbánba, hol az Alkotmánybíróság jogainak megnyirbálásáért, hol a magyar igazságszolgáltatás függetlenségéért aggódva. Ráadásul az EUrologushoz elguruló hírmorzsák szerint ezt több nagy tagállam jobboldali vezetése hangos, vagy halk elégedettséggel nyugtázza. Reding tehát nem fog meghátrálni ezen a téren, és abban is biztosak lehetünk, hogy a nemzeti együttműködés rendszere is folyamatosan szállítja neki a nyersanyagot a választásokig hátralevő időben. Az, hogy a kölcsönös sárhajigálásban egy kicsit összekoszolódik Magyarország is láthatóan egyik felet sem zavarja. Így aztán mi sem tehetünk mást, mint hátradőlünk, és megpróbálunk szórakozni az egészen.

Ülnek az asztaluknál a tavaszi fényáradatban az eurokratácskák és azon törik az okos  buksijukat, mivel lehetne a roaming tarifák leverése után ismét közvetlenül kedveskedni kicsit a jó európai polgárságnak. Kéne egy jó ötlet, hiszen jövőre megint EP választások lesznek és új biztosi gárdát is választanak - miközben a közösségi politikák népszerűsége a békák hátsója alatt lelhető fel. És akkor az egyik derék közalkalmazott felkiált: Heuréka, a pecsétek, hiszen minden nap dolgom van velük és hogy rühellem, biztos így vannak ezzel mások is.

Egyúttal szorgos kék-sárga neuronok indulnak a Berlaymont épület 13. emelete felé, ahol a biztosok üléseznek kitartóan. Viviane Reding, uniós jogérvényesülési biztosnak pedig felcsillan a szeme: Levittem a roaming tarifákat, most pedig kiirtom a pecséteket, és az európai polgárság hálásan rebegi majd Luxemburg nevét! - gondolja magában, miközben unott mozdulattal a darts-táblára kibiggyesztett Orbán-arcképre dob egy darts-nyilat.

S már készül is a javaslat: ne legyen többé szükség a költséges hivatalos pecsétekre a közokiratokon! Az Európai Bizottság valamennyi tagállamban fellép a bürokrácia csökkentése érdekében - szólal meg a közösségi megafonokban.

Szerdai bejelentésük szerint el kívánják törölni azokat a hivatalos ellenjegyzési alakiságokat, amelyek nélkül jelenleg nem ismerik el valódiként a polgárok különböző közokiratait – például születési anyakönyvi kivonatát – egy másik uniós tagállamban.

Aki próbált már külföldön otthoni okirattal ügyeket intézni tudja, sok időt és pénzt kell fordítaniuk annak igazolására, hogy a származási tagállamuk által kiállított közokirataik  valódiak.

Az EB szerint ahogy a huszonhetek egymás bírósági határozataiban megbíznak, ugyanúgy meg kell bízniuk a jövőben a hatóságaik és minisztériumaik által kiállított dokumentumokban is. Ezért az Európai Bizottság javaslatot tett az Apostille tanúsítvány, valamint számos olyan további átláthatatlan adminisztratív követelmény eltörlésére, amelyek a más tagállamban élő és dolgozó emberek számára előírják a közokiratok hitelesítését.

„Határátlépéskor semmi szükség arra, hogy hazánk külügyminisztériuma megerősítse: útlevelünk valóban útlevél. Miért lenne hát szükség erre egy születési anyakönyvi kivonat esetében?” – tette fel a kérdést az ügyben illetéke Viviane Reding.

Eszerint a jövőben elfelejthetjük a hivatalos okiratok költséges „felülhitelesített” változatait vagy „hiteles” fordításait, ha házat vagy társaságot kívánunk nyilvántartásba vetetni, házasságot kívánunk kötni vagy tartózkodási igazolványt igényelünk. A közokiratoknak tizenkét kategóriája automatikusan mentesülne az olyan alakiságok alól, mint az „Apostille” és a „felülhitelesítés” – amelyeket jelenleg évente mintegy 1,4 millió dokumentum vonatkozásában írnak elő az EU-n belül. E követelmények eltörlése akár 330 millió euró megtakarítást jelenthet az uniós polgárok és vállalkozások számára, az időveszteség és kényelmetlenség elkerüléséről nem is beszélve.

Az EB adminisztrációt irtó kaszája azonban nem állna itt meg. Az EU valamennyi hivatalos nyelvén elérhető, választható többnyelvű formanyomtatványokat vezetne be, amelyeket a polgárok és a vállalkozások igényelhetnének a születéssel, halállal, házassággal, bejegyzett élettársi kapcsolattal, valamint társaságok vagy egyéb vállalkozások jogállásával és képviseletével kapcsolatos tagállami közokiratok helyett, velük azonos feltételek mellett.

Ahhoz hogy mindez valósággá váljon, az Európai polgárok évében (2013) az Európai Parlamentnek és a miniszterek tanácsának kell jóváhagynia együttdöntési eljárás keretében a javaslatot.

(A fenti fénykép Jiří Menzel - Szigorúan ellenőrzött vonatok című klasszikus csehszlovák filmjéből való)

Az Európai Bizottság elnöke szerint „a megszorításokon alapuló gazdaságpolitikában rejlő lehetőségek kimerültek”. Az új füstjeleket eregetett Barroso hétfőn Brüsszelben, kedden pedig Párizsban, melyek gyökeres fordulatot jeleznek előre az EB válságkezelő gyakorlatában. Annak a brüsszeli testületnek az irányvonalában, mely 2008 óta tomahawkkalkergeti a tagállami politikusokat a Tanácsban a tárgyalóasztal körül, mondván: fagyasszátok a büdzsét, vágjatok meg az állami kiadásokat, tartsátok be a költségvetési hiánycélokat.

Márpedig úgy tűnik, hogy a vasszigornak ezennel vége. Barroso keddi párizsi előadásában úgy fogalmazott: “A jelenlegi gazdaságpolitika sok tekintetben elérte határait, mert azok sikere nem csak attól függ, hogy jól vannak e megtervezve. Szükség van hozzájuk bizonyos szintű politikai és társadalmi támogatottságra is”. Magyarán, amit eddig csinált a Bizottság az jó volt (legalábbis jól meg volt tervezve), de a megszorításokból elege lett az embereknek, elfogytak a társadalom tartalékai és túlzottan felerősödtek az Európa-ellenes hangok.

Tegyük mindjárt hozzá: nem mindenki szerint volt jó az, amit a Bizottság éveken át erőltetett. Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász például a kezdetektől fogva arra figyelmeztetett, hogy a megszorítások olyan mértékben visszafoghatják a GDP növekedését, hogy az államadósság GDP-hez mért aránya egyszerűen nem fog csökkenni. Idén márciusban pedig már az IMF is bekapcsolódott az EU-s megszorító-politika bírálatába.

A megszorításokba belefáradt Európát új gazdaságpolitikai iránymutatással május 3-án látja el az EB. Olli Rehn gazdasági és pénzügyi biztos már előzetesen azzal nyugtatgatta amerikai kollégáit, hogy idén a tavalyinál kevésbé lesznek hegymenetben a megszorítások. Persze a frappáns körmondatból nem maradt ki a csak a navahó indiánok által dekódolható utalás a “növekedést elősegítő költségvetési konszolidációra”.

Az EUrologus azonban felbérelt egy kódfejtő rézbőrűt, aki szerint Rehn szavai ellenére világos: a spanyoloknak, portugáloknak, görögöknek és franciáknak hajlandó több időt adni Brüsszel, míg a belgákkal és az olaszokkal szemben elégtelen reformjaik nyomán kevéssé lesz elnéző Barroso törzsfőnök. Kérdés, hogy az új gazdaságpolitikai mantra hogyan befolyásolja a magyar költségvetési számok megítélését. A Bizottság május 29-én tesz javaslatot az európai pénzügyminisztereknek, így például hogy Magyarország szabadulhat-e a túlzottdeficit-eljárás alól, vagy továbbra sem tartja meggyőzőnek a magyar kormány erőfeszítéseit.

Mindenesetere jobb lesz megkeresni azt a bizonyos békepipát!

Jogsértő volt az Európai Csalásellenes Hivatal (OLAF) eljárása a Dalligate néven elhíresült ügyben. A testület eljárást vizsgáló felügyelőbizottsága szerint az OLAF az Európai Emberi Jogi Egyezményben foglaltak megsértésével hallgatta le a volt máltai biztos környezetében mozgó lobbisták, illetve az ügyben később tanúként kihallgatott személyek telefonbeszélgetéseit. Mindez abból a ma kiszivárgott jelentésből derül ki, amelyet eddig a felügyelőbizottság tagjain kívül kizárólag a Bizottság, az EP és a Tanács elnökei láttak. (Korábbi írásunk erről itt.)

A jelentés azt is megállapítja, hogy Giovanni Kessler, az OLAF főigazgatója gyakorlatilag kézi vezérléssel irányította a nyomozást. Személyesen részt vett több tanú kihallgatásán és a helyszíni szemléken. Ezt akár pozitívan is értékelhetnénk, csakhogy az ún. belső ellenőrzések alkalmával, amikor az OLAF az uniós intézményekben folytat vizsgálatot, a hivatal főigazgatója jogosult elbírálni az eljárási túlkapásokkal kapcsolatos panaszokat. Márpedig nehezen tekinthető úgy pártatlan panaszhatóságnak valaki, hogy maga is részt vesz a panasszal érintett eljárásban.

Az eljárást időközben az OLAF-tól megöröklő máltai bíróságon is zajlanak az események. Az egyik vádlott, Gayle Kimberley, az ügyben érintett Swedish Match dohánygyár lobbistája vallomásában azt állította, hogy júniusban az OLAF nyomozói egyhuzamban hét órán át faggatták, majd a kihallgatáson jelen lévő Kessler ebédelni hívta őt. Az ebéd alatt egy asszisztens legépelte a kihallgatáson készült felvétel-részleteket, majd Kessler nyomást gyakorolt rá, hogy ezt aláírja, anélkül, hogy lehetőséget kapott volna a leírtak átnézésére. Az OLAF verziója szerint Kimberleynek volt ideje átnézni a vallomását, amelyet hónapokkal később egy ügyvédei jelenlétében tett második kihallgatáson megerősített.

Az egyre kuszábbá váló nyomozás könnyen az OLAF igazgatójának székébe kerülhet. Az Európai Parlament Költségvetési Ellenőrzési Bizottságának befolyásos tagja, a Hivatal reformjáról épp jelentést készítő német Ingeborg Grassle már ki is jelentette: ha bebizonyosodnak a vádak, Kesslernek mennie kell. Márpedig ha Kessler bukik, és megkérdőjeleződik a John Dalli, korábbi egészségügyi biztos elmozdításához vezető eljárás, akkor az Európai Bizottság elnöke is kínos helyzetbe kerülhet. Barroso ugyanis az OLAF jelentésében foglaltakra alapozva tette ki a máltai biztost, anélkül, hogy annak érdemi lehetősége lett volna a vád és az ellene szóló (úgy tűnik gyenge lábakon álló) bizonyítékok megismerésére.