Bár mindenki hangsúlyozza, hogy nem Magyarországról szól a kezdeményezés, mégis valószínűleg Orbán Viktornak köszönheti az EU, ha egyszer lesz a jogállamiságot és az alapjogokat védő közösségi eljárás. Az EUrologus erre a következtetésre jutott az általános ügyek tanácsának mai, luxemburgi ülése után, ahol a “négyek levelének” nevezett kezdeményezést vitatták meg a miniszterek. A német, holland, finn és dán külügyminiszterek március elején küldtek levelet az Európai Bizottságnak, melyben egy olyan új mechanizmus kidolgozását kérték, ami uniós szinten védi a jogállamiságot és az alapjogokat. Amely erősebb a kötelezettségszegési eljárásoknál, de gyengébb a szavazati jog felfüggesztésével járó, atombombának is csúfolt hetes cikkelynél.

Az eredeti elképzelés még a bevethető szankciók között javasolta az uniós támogatások felfüggesztésének lehetőségét, de ebből mostanra a kezdeményező miniszterek visszavettek: szankciók bevezetését egyelőre nem szorgalmazzák. A választásokra készülő német külügyminiszter, Guido Westerwelle egyébként csalódottan vette tudomásul, hogy Viviane Reding, igazságügyi EU-biztos, Luxemburg oroszlánja, és Európa bulldogja/pitbullja nem jött lázba a német kezdeményezéstől. Szerinte szerződésmódosítás kell a dologhoz. Mi úgy véljük, hogy Reding nem szeretné, ha valaki elvenné tőle a “az európai jogállamiság védőszentje” szerepet, amit igyekszik magának megtartani. Így hiába a miniszterek általános támogatása, egyelőre semmi nem történik az ügyben, csak “napirenden” marad. 

Kicsit komikussá vált a tanácskozást megelőző napokban az az összehangolt szóvivői (német, magyar, holland oldalról egyaránt hallható) mantra, hogy a kezdeményezés nem Magyarországról szól. Hogy mennyire nem, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy minden az EUrologus által látott, a témával foglalkozó dán és finn lap Orbán képével hozza az anyagot. „Nem irányul egyetlen tagállam ellen, de mindannyiunk érdekében van” - fogalmazott legdiplomatikusabban Frans Timmermans, holland külügyminiszter. S, hogy teljes legyen az összhang a magyar kormány támogatja a kezdeményezést, valószínűleg a “ne csak minket szívassanak” felkiáltással.

Latin-amerikai szintű földkoncentráció jellemzi az európai mezőgazdaságot, különösen a kelet-európai országokban. Többek között ezt állapította meg két civil szervezet nemrég nyilvánosságra hozott tanulmánya, amely azt sem rejti véka alá, hogy a Közös Agrárpolitika jelentős mértékben hozzájárult a földbirtokok koncentrálódásához. 

A Transnational Institute tanulmánya szerint az európai mezőgazdasági földterületek fele a gazdák mindössze 3 százalékának tulajdonában van. Magyarországon a gazdaságok felső tíz százaléka kapja a támogatások hetven százalékát. Ez a szűk nagybirtokos réteg a Közös Agrárpolitika keretében folyósított támogatások legnagyobb haszonélvezője, egy bizonyos földbirtokméret felett ugyanis a KAP keretében folyósított hektáronként akár évi több száz eurót is elérő támogatás tiszta haszonként jelentkezik. Pedig az uniós költségvetés közel negyven százalékát kitevő KAP egyik célja éppen ennek a folyamatnak az ellensúlyozása lenne. Az európai mezőgazdasági támogatásoknak többek között enyhíteniük kellene a vidéki szociális feszültségeken (vidéki munkalehetőségek teremtése), valamint a fiatal földművesek földhöz juttatásával segíteniük kellene az elöregedő európai paraszttársadalom megfiatalítását. Márpedig ezen céloktól inkább távolabb került az EU a Közös Agrárpolitika fennállása óta.

Persze vannak, akik kerek-perec kimondják, hogy a KAP szociális vetülete csupán hangulatjavító látszatintézkedés. Ahhoz ugyanis, hogy az európai mezőgazdaság versenyképesebbé váljon a földterületnek koncentrálódnia kell, a termelést minél inkább automatizálni kell, minek következtében egyre kevesebben lesznek képesek megélni a földből. Kérdés persze, hogy akkor mi szükség van a Közös Agrárpolitikára, amelynek átfogóra tervezett, de valójában csak kisebb módosításokat tartalmazó reformja épp most fejeződik be.

Arra is érdemes felfigyelni, hogy az új nagybirtokosok között nem csak mezőgazdasági termelőket találunk. Spanyolországban, Olaszországban és Romániában például a nap- és szélerőmű parkok veszik el a földet a mezőgazdasági termeléstől, egyszerűen azért, mert az adott területen jobban megéri energiát előállítani, mint élelmiszert termelni. Európa iparosodottabb és sűrűn lakott részein már eddig sem voltak ismeretlenek a hasonló konfliktusok a mezőgazdaság, az ipar, az energiatermelés, és a szolgáltató szektor földigénye között. A mezőgazdaság ezeken a helyeken (például Hollandiában, ahol minden négyzetcentiméter földet kiaknáznak) úgy tudott partiban maradni, hogy elképesztően hatékonnyá vált. Az ilyen koncentrált és gépesített mezőgazdaság külső támogatás nélkül is képes jelentős profitot termelni. Persze ebben az esetben nem érvényesülnek a szociális és a környezetvédelmi szempontok sem. Ha Európa ezt az utat választja (jelenleg így tűnik), akkor semmi szüksége nincs agrártámogatásokra és a Közös Agrárpolitikára.

Az egységes európai bankfelügyeleti hatóság felállítását követően ugyanis júniusban az Európai Bizottság javaslatot tesz az uniós bankfelügyelet újabb elemeire. A következő lépésben a közös felügyeleti rendszerhez csatlakozó országoknak (az eurózónának és az önkéntesen csatlakozó nem eurózóna tagoknak) arról kellene megállapodniuk, hogyan működjenek együtt a bankmentés költségeinek finanszírozásában. Vagyis olyan helyzetekben amikor a bajba jutott pénzintézet csődje az adott ország határain túl is éreztetné hatását. Az összefonódott európai bankrendszerben ugyanis egy nagyobb bank összeomlása más uniós tagállamok bankrendszerét is veszélybe sodorhatja. A kockázat közös, ezért logikus, hogy a megoldás is tartalmazzon közös elemeket.

Megszavazta a bankárok fizetési bónuszainak maximálásáról is szóló javaslatot csütörtökön az Európai Parlament Strasbourgban. Az új banki tőkeszabályokról szóló megállapodás részeként az EP által elfogadottak (melyek továbbra is várják a tagállamok jóváhagyását) azonban, mindössze egy elemét képezik annak, amit Brüsszelben a gazdasági válságra adott átfogó válasznak neveznek.

Több uniós tagállamban léteznek a pénzintézetek, illetve részben az állam által finanszírozott bankmentő alapok, amelyet pont az ilyen helyzetekre találtak ki. A bizottsági javaslat egyrészt az ilyen alapok tevékenységét hangolná össze, másrészt arról is szó van, hogy felállítanak egy központi hatóságot, amely az európai bankrendszer egészét, vagy jelentős részét érintő problémás esetekben járna el. Eljárás alatt itt azt kell érteni, hogy ez a hatóság döntené el: megmaradjon, vagy bukjon el a bank, illetve melyik tagállam mennyivel szálljon be a mentés költségeibe. A megoldás azonban nem problémamentes. Egyrészt egyelőre nem minden tagállamban létezik ilyen bankmentő alap. Másrészt még az alapok létezése mellett is előfordulhat, hogy a bankmentés költségeinek finanszírozására további közpénzt kell bevonni.

Ez utóbbi szempontra pedig különösen érzékenyek a németek. Érthető módon nehezen mennek bele abba, hogy a német adófizetők pénzéről egy nem német, adott esetben közös, európai hatóság döntsön. Ezért azzal a javaslattal álltak elő, hogy módosítsák az EU alapszerződését, amelyre legutóbb 2009-ben a lisszaboni szerződés elfogadásakor került sor. Az uniós szerződésmódosítás bonyolult és kockázatos folyamat. Különösen az akkor, ha idén szeptemberben Németországban általános választásokat, egy év múlva európai parlamenti választásokat tartanak, ha Nagy-Britannia uniós tagságának felülvizsgálatát fontolgatja, és egyébként is emelkedőben van az euroszkeptikus, vagy az EU működésével erősen kritikus pártok támogatottsága.

Éppen ezért egyes megfigyelők szerint a németek csak az időhúzás szándékával dobták be a szerződésmódosítás ötletét, és a szeptemberi választásokat követően már nem fogják ilyen határozottan követelni azt.

Európai parlamenti forrásaink szerint tévesek azok az információk, amelyek Bánki Erik fideszes EP képviselő idő előtti távozásáról jelentek meg (pl. itt). A tévedés oka az lehet, hogy a Mohácsi Újság.hu-nak adott interjú valóban kétértelműen ír Bánki jövőjével kapcsolatban, a leírtakat pedig az MTI (és az MTI forrásaiból dolgozó magyar sajtó) már úgy értelmezte, hogy Bánki júniustól lemond.

Őszintén szólva az EUrologus furcsállta volna a Fidesz képviselőjének lemondását, aki az Országgyűlés Sport- és Turizmusbizottságának elnöki posztjáról érkezett kevesebb, mint egy éve Brüsszelbe. Bánki a köztársasági elnökké avanzsált Áder János képviselői helyét vette át és az EP közlekedési és környezetvédelmi szakbizottságaiban dolgozik. A VoteWatch.eu adatai szerint a név szerinti szavazások 82 százalékán vett részt, és az esetek 99 százalékában a Fidesz által képviselt párt-álláspontot képviselte. Tizenkilenc parlamenti jelentéshez adott be módosító indítványt, ami újonnan érkezett képviselőhöz képest kifejezetten soknak számít.

Bánki egyébként úgy fogalmaz az interjúban, hogy júniustól feladják brüsszeli albérletüket, a család hazaköltözik, ő pedig a Fidesz kampányára összpontosítja erőit. Reméljük, hogy ez nem megy majd az európai parlamenti munka rovására, hiszen az EP képviselők havi nettó 6200 eurós fizetésüket, továbbá napidíjukat és 4000 eurót meghaladó költségtérítési keretüket azért kapják, hogy az európai ügyekkel foglalkozzanak.

Végül néhány kevésbé hasznos információmorzsát szeretnénk megosztani a Mohácsi Újság.hu interjújából (figyelem, spoiler alert):

- Bánkit rég látták Mohácson, kihagyta az idei Busójárást;

- Azt a következtetést vonta le a Vajszlón és Harkányban rendezett helyi választásokon elszenvedett vereségből, hogy ha valamit elhibáznak, akkor azon változtatni kell;

- A Fidesz EP képivselőjének továbbra is olyan jó a kapcsolata a megyei és az országos Fidesz vezetőkkel, mint régen;

- A család kutyája, Annabelladonna mindenképpen Mohácson marad.

Újabb lesújtó jelentést tett közzé az Európai Bizottság az uniós tagországok gazdasági helyzetéről. A „gazdasági egyensúlytalanságokat” vizsgáló dokumentum a 13 górcső alá vett ország közül négyben súlyos problémákat talált. Franciaország és Olaszország esetében még nem helyezett kilátásba pénzügyi szankciókat a Bizottság, Spanyolország és Szlovénia esetében viszont igen.

A tavaly 40 milliárd eurós pénzügyi mentőövre szorult Spanyolország, illetve az uniós segítségre szoruló következő áldozatként emlegetett Szlovénia súlyos problémákkal küzdenek. Spanyolország az uniós pénzügyi segítség ellenére sem tudta az elvárt 3 százalékos szint alá szorítani költségvetési hiányát. Bankrendszere továbbra is alulfinanszírozott, az autonóm módon gazdálkodó tartományok közül több milliárdos adóssághegyeket halmozott fel. A gazdaság 2012 után idén is recesszióban lesz, munkanélküliség pedig továbbra is példátlanul magas. Négyből egy munkaképes spanyolnak nincs állása. A fiatal munkavállalók között az arány még rosszabb: minden második munkaképes fiatal otthon tengődik.

Szlovénia, amely a keleti blokk országai közül 2007-ben elsőként csatlakozott az euróhoz, az utóbbi években fokozatosan elvesztette a bezzegország titulust. A korábbi időszak reformlendülete (akárcsak Magyarország esetében) megtört. Az ország bankrendszere külső elemzők szerint katasztrofális állapotban van, elsősorban azért, mert a gazdasági válság nyomán megemelkedett a fizetésképtelen adósok aránya. További probléma, hogy az ország legnagyobb bankjaiban jelenetős részesedéssel bír az állam, így egy esetleges bankcsőd közvetlenül érintené az amúgy is súlyosan eladósodott szlovén államot. A Bizottság április végéig adott határidőt Spanyolország és Szlovénia számára a hiánycsökkentő intézkedések meghozatalára.

Szlovénia esetében a helyzetet nehezíti, hogy a parlament február végén konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal eltávolította Janez Jansa, korábbi miniszterelnököt. Az új kormányfő, Alenka Bratuseket viszont csak március 20-án iktatták be hivatalába. Bratusek terve az, hogy a kockázatos, illetve behajthatatlannak bizonyuló követeléseket egy „rossz bankba” terelik. Ez azonban még nem ad választ a szlovén gazdaság legnagyobb problémáira: a spanyolokhoz hasonlóan recesszióba fordult a gazdasági helyzetre, a magas a munkanélküliségre és üres az államkasszára.

Olaszország és Franciaország esetében ugyan még nem követelt azonnali kiigazítást Brüsszel, de arra figyelmeztetett, ha nem sikerül javítani a két ország versenyképességét, és gazdasági teljesítményét, az a teljes uniós gazdasági rendszert veszélybe sodorhatja. A francia problémákat érzékelteti, hogy az ország EU-n belülre irányuló export-teljesítménye öt év alatt egy tizedével csökkent. Olaszország esetében pedig a GDP 130 százalékát is meghaladó államadósság, és a rendszeresen visszatérő, minden komolyabb reformot megakadályozó politikai patthelyzet jelent komoly gondokat.

Bono szerint valódi áttörést sikerült elérni a korrupció ellenes küzdelemben. A civilben emberi jogi aktivista világsztár lelkesedését az váltotta ki, hogy az EU tegnap új átláthatósági szabályozást fogadott el. Ennek értelmében az olajiparban, a bányászatban és a fakitermelésben érdekelt európai vállalatok kötelesek minden 100.000 eurónál magasabb összegről jelentést tenni, amelyet valamely külföldi kormánynak, vagy kormányzati szervnek fizetnek, még akkor is, ha ezt adó, járulék, vagy más díj formájában teszik. Ráadásul azt is pontosan fel kell tüntetni, hogy a befizetés pontosan melyik projekttel kapcsolatban történt, ezzel is növelve az átláthatóságot.

Számos eset bizonyítja, hogy az európai vállalatok külföldön nem mindig játszanak tiszta kézzel. Elég felidézni a Siemens esetét, ahol a német hatóságok 2006-ban egy olyan nemzetközi korrupciós hálózatot lepleztek le, amely 420 millió eurót utaztatott meg 7 év alatt egy tucat adóparadicsomon keresztül, hogy a pénz végül fejlődő országok állami tisztviselőinek zsebében landoljon. A vizsgálat szerint egyébként a pénzből jutott az athéni olimpia informatikai beruházásait ellenőrző görög tisztviselőkhöz is. Ráadásul mivel az esetet követően nem erősítették meg az ellenőrzést, 2011-ben a Siemens újabb, ezúttal halálbüntetésben végződő korrupciós botrányba keveredett Kínában.

A jogszabály tehát már régóta esedékes volt, de az elfogadásához igazán kedvező feltételeket az adóparadicsomok pénzügyi válságot követő megregulázása teremtette meg. Az európai jogalkotók (és Bono) azt remélik, hogy a jelentéstételi kötelezettség visszaszorítja a korrupciós pénzek áramlását, és ezáltal külföldön is felelősségteljesebb működésre ösztönzi az európai vállalatokat.

Az Egyesült Államok egyébként már tavaly hasonló szabályokat alkotott, ám az több tekintetben enyhébb az európai megoldásnál. Az amerikai szabályozás nem terjed ki például a fakitermelésre. Pedig a környezetvédelemért és az őslakosok jogaiért küzdő civil szervezetek szerint a fejlett országok vállalatai ugyanolyan fenntarthatatlan módon végzik a fakitermelést, mint az erdőirtásban élenjáró brazil, vagy malajziai cégek.

És ha már korrupcióellenes lépésekről írunk, rögtön tegyük hozzá, hogy a takarítást mindenkinek a saját portáján kell kezdenie. E tekintetben példamutató a New York-ban nemrég bevezetett átláthatósági szabály, amelyről a K-Monitor számolt be a napokban. A new york-i szabályok értelmében a város minden jelentősebb közpénzből finanszírozott beruházás esetén kötelezővé teszi az abból részesülő cégek és magánszemélyek adatainak nyilvánosságra hozatalát. A közpénzből részesülő vállalatoknak nyilvánosságra kell hozniuk az alvállalkozók listáját is.

Persze mindez csak akkor ér valamit, ha az állampolgárok felkapják a fejüket a korrupciós botrányokra (esetleg már azok gyanújára), és kikövetelik a korrupció visszaszorítását… 

…szakad fel az EUrológus lelkének legmélyéről a kiáltás, amikor azt hallja, hogy az egykori szélsőbalos portugál politikusból az Európai Bizottság néppárti első emberévé lett José Manuel Barroso harmadszori újraválasztásáról cikkezik a sajtó. (Fotó: Európai Bizottság)

Csütörtökön Bécsben a személyes jövőjét firtató kérdésre újságírói kérdésre az EB elnöke, a szokásos 32 fogas mosolya kíséretében így felelt. “Mandátumom 2014 októberéig tart, s csak akkor döntök majd a jövőmet illetően, köszönöm érdeklődését” - mondta a mindenekelőtt az európai kormányfők felé mutatott simulékonyságával “érdemeket szerzett” 57 éves politikus.

Barroso egyúttal felszólította az európai politikai pártokat, hogy tegyenek javaslatot az Európai Bizottság elnöki posztjára a 2014. májusi európai parlamenti választásokat megelőzően. Érvelése szerint ezzel európai dimenziót adnak majd a választásoknak, a pártok pedig lehetőséget kaphatnak arra, hogy elmagyarázzák, miként képzelik a jövő Európai Unióját.

A Barrosót delegáló Európai Néppárt (EPP) a hírek szerint majd csak jövő tavasszal határoz arról, hogy harmadszor is a portugált indítja-e, vagy új jelöltje lesz. Utóbbi esélyeit erősíti, hogy a szintén néppárti luxemburgi Viviane Reding, aki jelenleg az EB igazságügyi és állampolgárok jogaiért felelős biztosa és a testület alelnöke jó ideje nem rejti véka alá, hogy az uniós végrehajtó testület vezetésére törekszik.

Korábban megírtuk, hogy a Szocialisták és Demokraták (S&D) frakciója minden valószínűség szerint a jelenlegi EP elnök Martin Schulzot jelölik, az európai liberálisok (ALDE) pedig a volt belga miniszterelnököt, a föderális Európa egyik leghangosabb szószólóját, Guy Verhofstadtot állíthatják versenybe. Az EPP kapcsán az utóbbi időben sokat hallani a lengyel miniszterelnök Donald Tusk nevét mint lehetséges jelölt. Kritikusai szerint mivel országa nem eurózóna tag nehezen töltené be a posztot. Ráadásul angol tudása is bőven hagy kivetni valót maga után, ami lényegében alkalmatlanná teszi a munkára (bár minden hiányosság pótolható). És nem lenne Európa Európa, ha a franciák nem azért emelnék fel szavukat, hogy az EB elnöke franciául is jól muzsikáljon.

Tény, hogy szemben számos tagállam, vagy az Egyesült Államok szabályaival, semmi nem tiltja Barroso harmadik ciklusát, még ha erre eddig nem is volt eddig példa Brüsszelben. Az EUrologus azonban felállva tüntet e lehetőség ellen. Szerkesztőségünk meggyőződése szerint ugyanis a nemzeti politikai törekvések iránt túlzott megértést mutató, s ezért a közös Európa céljaiért csak ímmel-ámmal cselekvő Barroso után egy valódi európai elkötelezettséggel bíró, karizmatikus és céljaiért kőkeményen kiálló vezetőre lenne szükség az EU legfontosabb vezetői tisztségében.

Ciprus ide és euróválság oda, a világ és benne Európa legnagyobb kihívása továbbra is az éghajlatváltozás elleni küzdelem, amelyre az utóbbi válságokkal teletűzdelt időszakban aggasztóan kevés figyelem jutott. Pedig az egyre megbízhatóbban működő klíma-modellek előrejelzései nem festenek rózsás képet az emberiség jövőjéről, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása pedig évről évre rekordot dönt. 

Mindjárt az elején szögezzük le, az aggasztó előrejelzések és az egyre gyakoribb, az éghajlatváltozással is összefüggésbe hozható szélsőséges időjárási jelenségek ellenére az emberiség gyakorlatilag tétlenül szemléli a folyamatot. Mindezt úgy, hogy a brit kormány megrendelésére készült Stern jelentés már 2006-ban figyelmeztetett: ha nem lesz érdemi cselekvés az éghajlatváltozás mérséklése, illetve az új körülményekhez való alkalmazkodás terén, akkor az emberiség minden évben elveszíti a megtermelt globális GDP 5%-át. Évi 3500 milliárd dollárt, ami körülbelül hétszerese a világ 100 legszegényebb országa éves GDP-jének. Az igazságtalanságot még tovább fokozza, hogy e szegény országok képesek a legkevésbé alkalmazkodni az éghajlatváltozáshoz. Van közöttük olyan, amelyet néhány évtizeden belül elnyel a tenger , olyan, amelynek 150 milliós lakossága folyamatos árvízveszélyben él, vagy amelyet két évente szó szerint a földdel tesz egyenlővé egy trópusi vihar.

Az Európai Unió a világ egyetlen jelentősebb gazdasági térsége, amely számszerűsített és számon kérhető módon vállalta az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését. 2020-ig 20%-al, az 1990-es szinthez képest. Úgy tűnik, hogy a vállalás teljesülni fog. Részben, mert a 2004-ben és 2007-ben csatlakozott közép- és kelet-európai országok összeomlott nehéziparának kibocsátását is beleszámolták az 1990-es kezdőértékbe. Részben, mert a gazdasági válság nyomán visszaesett Európa gazdasági tejesítő képessége és ezzel károsanyag kibocsátása. Részben viszont azért, mert az elmúlt évtizedben érdemi lépések történtek a megújuló energiaforrások fejlesztése, a széndioxid kibocsátás csökkentése, vagy az energiahatékonyság növelése terén. Az EU klímapolitikája nem hibátlan, de működik és eredményeket hoz.

Pár napja az Európai Bizottság nyilvános konzultációt indított arról, hogyan kellene kinéznie a közösség klímapolitikájának 2020-at követően. Úgy tűnik, hogy a tagállamok támogatnák az üvegházhatású gázok kibocsátásának 40%-os mérséklését 2030-ig. A jogalkotási folyamat éveket vesz majd igénybe, és a folyamat során elképesztő lobbierők mozdulnak majd meg. Mégis, ha sikerül teljesíteni a 2020-ra kitűzött 20%-os célt, illetve kitűzni a 40%-os csökkentést 2030-ra, akkor azt mondhatjuk, hogy a válsággal küzdő, elöregedő, saját problémáinak fogságában vergődő Európa mégiscsak letett valamit az asztalra. Kevés olyan dolog van, amiben ma az Európai Unió vezető szerepet játszik a világban. Az éghajlatváltozás elleni küzdelem, a hozzá kapcsolódó szabályozási, pénzügyi és technológiai eszközökkel együtt ilyen. Senki ne értse félre, nem győzelmi jelentést írunk. Az EU tehetne jóval többet a jelentős részben saját maga által is előidézett probléma megoldására, még akkor is, ha az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának mindössze 11%-át adja.

Mégis ez egy olyan terület, ahol követendő példa lehet a világ más országai, például az Egyesült Államok, vagy Kína számára. Gazdasági válság ide, vagy oda, ez azért egy kis büszkeséggel tölthet el minket, magyarokat, európaiakat. A vállveregetés helyett azonban azt javasoljuk az EU vezetői számára, hogy a következő néhány évben igyekezzenek egységbe kovácsolni a világ nagy kibocsátóit az ENSZ égisze. Különben minden európai igyekezet ellenére nullás lisztbe fingással lesz egyenlő az, amit Brüsszel vezetésével az öreg kontinens eddig elért. 

„Befektetőink megvizsgálták az ügyet, és nem érdekli őket.” - Anton Sziluanov orosz pénzügyminiszter a ciprusi válságról

Miután Ciprus csődközelbe került, a lehetséges megoldások a szükséges 18 milliárd eurós teljes mentőcsomag előteremtése és a szigetország bankrendszerének összeomlása közötti skálán helyezkedtek el.

Az európai döntéshozók praktikusan és az eurozóna működéséből következően sem engedhették meg, hogy a ciprusi bankok csődbe menjenek. A pénzügyi szektor az ország méretéhez képest hatalmasra duzzadt, alacsony adók és még alacsonyabb átláthatóság mellett egy „on-shore off-shore” adóparadicsomként üzemelt: az EU által előírt minimumszabályok legalábbis névleges betartása mellett senkitől sem kérdezték, honnan van pénze, és senkinek sem árulták el, kinek a pénze került Ciprusra. A modell egész jól működött: az EU több országának ugyan nem tetszett, de Ciprus teljes jogú tagként gyakorlatilag azt csinált, amit akart. Így az uniós politikusok kedvenc sportjukban, a szájkaratéban igyekeztek megszorongatni a szigetországot, mérsékelt elszántsággal: az ország túl kicsi volt ahhoz, hogy sok vizet zavarjon.

(Előzetes: a sportág következő nagy eseményéről, az áprilisi Orbán Viktor vs. Európai Parlament mérkőzésről az EUrológus is tudósítani fog. Ígérjük, egyetlen verbális kokiról, tockosról vagy sallerről sem maradnak le, ha rajtunk múlik!)

A pénzügyi paradicsom bizonyos értelemben a saját sikerének lett áldozata. Egy idő után a ciprusiak nem csak azt „felejtették el” megkérdezni, hogy honnan jön a pénz, hanem azt is, hogy hova megy. Mintha a válság is elkerülte volna a szigetország pénzügyi rendszerét: úgy tűnt, Oroszország kiapadhatatlan forrása az olcsó, ám kétes eredetű pénzeknek, és a ciprusiak kiszolgálták új barátaikat: megfelelő nagyságú befektetés mellett egyszerűsített vízumot, sőt, állampolgárságot is adtak. Ezt ugyan már az orosz elnök is rosszallta, de Putyin is tudta, nem minden hozzá lojális orosz üzletember tud magának focicsapatot venni Angliában meg yachtot a francia Riviérán, esetleg egyszerűsített eljárásban európai vízumot szerezni.

De mindig lehet többet költeni annál, mint amennyink van. Óvatos becslések szerint is a teljes ciprusi betétállomány fele orosz eredetűvé vált, miközben a ciprusi pénzügyi szektor egyre nagyobb bajba került és ezt egyre kevésbé lehetett eltitkolni. 2011-ben az oroszok kisegítették az országot egy 5 éves 2,5 milliárd eurós hitellel, de ez kevés volt.

A ciprusi kormány tudta, hogy az ország pénzügyi rendszerének csődje ledózerolná az egész gazdaságot, nem is szólva arról, hogy a nyugodt életvitelhez hozzá tartozik, hogy orosz barátainknak visszafizetjük a tartozást. Ciprus kénytelen volt végül az IMF-EU pároshoz fordulni, noha az európai szabályok addigra már olyan elrettentő feltételeket írtak elő a segítségnyújtáshoz, hogy lehetőleg senki se kérjen belőle.

Az orosz vonal azonban komoly akadállyá is lett: ha kiderül, márpedig kiderül, hogy az európai adófizetők pénzéből kártalanítják Ciprus orosz barátait, abból akkora botrány lesz, ami tényleg elsöpörheti az eurót. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis az eurónak nem az vet majd véget, ha ostoba gazdaságpolitikát folytató országokat dobnak ki a klubból, hanem ha a prudensen gazdálkodó északiak megelégelik a vircsaftot és távoznak. Ráadásul az eddig az adóelkerülést segítő Ciprusnak segítségként adóeurókat utalni még az EU politikai pragmatizmusába sem fért volna bele. Az tehát, hogy Ciprus a göröghöz hasonló mentőcsomagot kapjon, komolyan fel sem merült – pedig nem lett volna feltétlenül indokolatlan, elvégre Ciprus bajainak jelentős része a görögöknek nyújtott kölcsönökből származott.

Végül arra jutottak, hogy 10 milliárdot áll az EU, a maradékot meg teremtsék elő a ciprusiak. Például orosz barátaiktól. Az ugyan valószínű volt, hogy Oroszország önként aligha akar beszállni a mentőcsomagba: ha akart volna, akkor annak idején nem egy szinte semmire sem elég hitellel szúrja ki a ciprusiak szemét. A kellő motiváció megteremtése végett Brüsszel azt is hozzátette, hogy ha másképp nem megy, a betétesek is fizetnek.

Ez volt az a bizonyos első körös javaslat, aminek értelmében a 20 és 100 ezer euró közötti betétek 6,75%, a 100 ezer felettiek pedig 9,9% egyszeri sarcot fizetnek, a 20 ezer euró alatti betétek mentessége mellett.

Úgy tűnt, a döntéshozók nagyot hibáztak, és elfeledkeztek az európai betétgaranciáról, amely 100 ezer eurós határig garantálja, hogy a betétek érinthetetlenek – bár ennek némileg ellentmond, hogy pont 100 ezernél húzták meg a határt. A javaslat rengeteg bírálatot kapott, különösen a 100 ezer euró alatti betétekre kivetett illeték miatt – a magántulajdon szentségének megsértésétől kezdve a bajban levő gazdaságok esetleges pénzügyi pánikján át egészen Medvegyev orosz miniszterelnök hasonlatáig, miszerint az EU úgy viselkedik, mint „bika a porcelánboltban”. (Nem, nem tudjuk, miért nem elefánt.) A ciprusiak önérzetesen visszautasították az ultimátumot, és B terven kezdtek dolgozni. A ciprusi miniszterelnök Moszkvába utazott kalapozni.

A kritikák bizonyára mind jogosak, de a pénzpiacokon nem tört ki pánik, sőt, egyáltalán nem volt tapasztalható különösebb idegesség. Úgyhogy az Európai Központi Bank csavart egyet a présen, és közölte: ha a ciprusiak nem állnak elő épkézláb javaslattal, március 25-én elvágja a likviditást biztosító csapokat, vagyis Ciprus csődbe megy.

Csakhogy hiába ajánlotta fel a ciprusi kormány a szigetországtól délre eső, akár 475 milliárd eurós (!) kincset rejtő gázmezők közös hasznosítását röpke 5 milliárdért cserébe, az oroszok kikosarazták őket. Március 24-én az oroszok nélkül született meg a megállapodás: a ciprusi betéteseknek 100 ezer euró alatt sem kell fizetni. Felette viszont sokat, nagyságrendileg a bankbetét durván egyharmadát – illetve megkapják cserébe azt, ami a ciprusi bankokból megmarad.

Ezt az egyezséget már nehezebb volt kritizálni, de azért akadtak. Például a ciprusi pravoszláv egyház, mely egyben a harmadik legnagyobb ciprusi bank (pontosabban, ami abból megmarad) tulajdonosa is. Az EUrológus meg nem erősített orosz forrásokból csúnya káromkodásokat is halott. Európa azonban újra csendes.

Felmerült, hogy az orosz betétesek Ciprusról más, kedvező adózási feltételekkel rendelkező EU tagállamba viszik majd pénzüket, elsősorban Lettországba. A lettek mindenesetre bejelentették, hogy nem oldják fel az orosz tőkebeáramlásra vonatkozó korlátozásokat – azt nem árulták el, hogy ezt a szovjet barátságról alkotott XX. századi tapasztalatok, vagy a könnyen jött pénzzel kapcsolatos XXI. századi tapasztalatok fényében.

Mi azonban látunk fantáziát a dologban. Ha a magyar kormány megtartja – Orbán Viktor szavait idézve – Európa egyik legversenyképesebb adórendszerét és következetesen végigviszi a keleti nyitás politikáját, simán befogadhatjuk a menekülő orosz tőkét. Feltéve, hogy nekünk, magyaroknak a lettekkel és a ciprusiakkal ellentétes tapasztalatink vannak a szovjet barátsággal és a könnyen jött pénzzel kapcsolatban.

Továbbra sem ismerik az európaiak az Európai Polgári Kezdeményezés (EPK) eszközét, melynek segítségével egymillió aláírás összegyűjtésével beindíthatóak az uniós jogalkotás fogaskerekei - derül ki a témában a Democracy International, the Initiative and Referendum Institute (IRI Europe) és a European Citizen Action Service (ECAS) közös friss felméréséből.
Emiatt noha jelenleg is 14 kezdeményezés várja aláíróit, a rekrutáló szervezetek és magánemberek nehezen gyűjtik a szignókat egy évvel az EPK életbe lépése után is. Ezt mutatja, hogy a 27 témában egy év alatt indított EPK-k közül mindössze egy, a “Víz emberi jog” címet viselő gyűjtötte össze a szükséges aláírás mennyiséget.

A támogatói által a részvételi demokrácia felé tett fontos lépésnek tekintett EPK működésének számos gyermekbetegsége van. Sok panasz érkezett az aláírásokat gyűjtő szervezetektől, aktivistáktól, hogy a digitális szignók rendszere nem működik megfelelően, amely értékes aláírások elvesztéséhez vezetett.

Az egyéves évforduló kapcsán azonban az Európai Parlamentben is megy a szervezkedés, szeretnének az EPK működésén és hatékonyságán javítani. Az EP- kérdéseit az Európai Bizottságnak szegező Claude Turmes technikai mellett, jogi kérdéseket is felvet. Olyanokat firtat, mint, hogyan reagál az EB a digitális aláírásgyűjtésre vonatkozó panaszokra, és azokkal hányan foglalkoznak? Nyújt-e technikai vagy anyagi segítséget az EB azoknak a szervezeteknek, akik saját online aláírásgyűjtő alkalmazást kell, hogy fejlesszenek? Hogyan garantálja, azon EU állampolgárok részvételét az aláírók közt, akik az EU-n kívül élnek és nincs regisztrált lakcímük az Unió területén. Hogyan szeretné jobban bevonni a civileket és kampányolókat az EB az EPK fejlesztésébe.

Az IRI Europe tanulmánya szerint azonban a fentieknél nagyobb gond, hogy finoman szólva nem motiváltak a nemzeti kormányok az új jogi eszköz népszerűsítésében. Ennek szerintük egyenes következménye a polgárok inaktivitása az aláírásgyűjtésekben. A tanulmány szerint elenyésző számú tagállam tájékoztatja a lakosokat a lehetőségről és arról, miként lehet használni az EPK-t. Tovább nehezíti az aláírásgyűjtők helyzetét, hogy 18 tagállamban személyiigazolvány- vagy útlevélszámukat is meg kell adniuk a szignójukat valamely ügy mellé tévő polgároknak.

Ezek alapján az EUrologus csak támogatni tudja a tanulmányt készítő szervezetek által megfogalmazott ajánlásokat, melyek egyebek mellett 12 hónapról 18-24 hónapra tolnák ki az gyűjtés időkeretét és kötelezővé tennék az uniós intézményeknek és a nemzeti kormányoknak a polgárok tájékoztatását az EPK-ről.

Ismét botrányossá fajulhat a tavaly lemondani kényszerült máltai EU-biztos, John Dalli ügye. Olyannyira, hogy nemrég Ingeborg Grassle német néppárti EP-képviselő lemondásra szólította fel az Európai Csalás Elleni Hivatal, az OLAF főigazgatóját, Giovanni Kesslert.

Talán emlékeztek a tavaly ősszel kirobbant “Dalligate”-re, melynek során Jose Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke gyakorlatilag 45 perc alatt kirúgta az egészségügyért felelős EU-biztost. Az OLAF nyomozása szerint ugyanis a máltai politikus tudott arról, hogy a nevében egy máltai üzletember, Silvio Zammit 60 millió euró kenőpénzt kért egy svéd cégtől a snüssz dohány EU-s tiltásának feloldásáért. Barroso akkor azt állította, hogy Dalli, aki máig tagadja a vádat, magától mondott le, ám ezt a máltai ex-biztos szintén tagadta. Sőt sajtóértesülések szerint a  Dalli meg sem ismerhette az ellene felhozott vádak részleteit lemond(at)ása előtt, és ügyvédjével sem beszélhetett. Az OLAF csak annyit közölt: szilárd, de közvetett bizonyítékuk van Dalli ellen. 

Az OLAF-os vád azon alapul, hogy a snüssz forgalmazásában érdekelt Swedish Match dohánycég lobbistája, Gayle Kimberley kétszer is találkozott Dallival. A második találkozót követően kapott ajánlatot Kimberley a már említett Silvio Zammittól, hogy átszámítva rongyos 18 milliárd forintért megolajozza a kerekeket. Bonyolult? Az bizony, különösen úgy, hogy a sztori a napokban újabb fordulatot vett. A Swedish Match kommunikációs igazgatójának állítása szerint lobbistájuk, Gayle Kimberley hazudott a második találkozóról, amelyre nem is került sor, s az OLAF tulajdonképpen arra vette rá őt az év elején, hogy ezt hallgassa el az Európai Parlament előtt.

Mindez úgy derült ki, hogy a kommunikációs igazgató beszélt erről José Bové zöldpárti francia EP-képviselőnek, aki hangfelvételt készített a diskurzusról, majd azt egy múlt héti sajtótájékoztatón be is mutatta. Másnap a befolyásos néppárti képviselő Ingeborg Grassle lemondásra szólította fel Kesslert. Az OLAF olasz főigazgatóját nemrég azzal is megvádolta a szervezet egyik felügyelőbizottsági tagja, hogy a hivatal törvénytelenül hallgatott le telefonbeszélgetéseket. Az OLAF ezt tagadja. 

Az igazi csavar a történetben azonban az, hogy az OLAF felügyelőbizottsága készített egy jelentést a hivatal Dalli-ügyben végzett munkájáról (ami titkos), melyet eljuttattak a három uniós intézmény vezetőjéhez. Egyikük sem hozta nyilvánosságra a jelentés tartalmát. Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke szigorú titoktartás mellett belepillantást engedett (jegyzetek és fotók készítése nélkül) a frakcióvezetőknek, akik szintén hallgatnak.

Vajon miért? Mi lehet a dokumentumban, ami ennyire érzékeny? Vagy csak a nyilvánosságra hozatal időpontjával vár Schulz? Elképzelhető, hogy az OLAF politikai megrendelésre dolgozott? Vagy megvezették az OLAF-ot, és/vagy Barrosót? Ki a hunyó: Barroso, Dalli vagy a dohánylobbi? Az EUrológus alig mer belegondolni, milyen következményei lehetnek, ha az a felügyelőbizottsági jelentés nyilvánosságra kerül, ezért felajánlunk egy marék snüsszt bárkinek, aki eljuttatja hozzánk a titkos dokumentumot!

Biztosnak tűnik, hogy a 2014-es év változást hoz az összes vezető uniós politikai tisztségében. Herman Van Rompuy vasárnap este jelentette be azt, amit már mindenki sejtett: 2014-ben, öt év európai tanácsi elnökség után visszavonul. A Der Spiegel című német hetilap értesülései szerint szintén megválik posztjától Catherine Ashton, az EU külpolitikai főképviselője, és tíz év után távozik az Európai Bizottság éléről a portugál José Manuel Barroso. Ráadásul a szokások értelmében 2,5 év után váltani kell az Európai Parlament elnökét is. A posztot jelenleg a német szocialista Martin Schulz tölti be.

A négy legfontosabb uniós vezető pozíció együttes megüresedése újabb, talán minden eddiginél nagyobb lehetőséget kínál a politikusoknak arra, hogy megint egy kicsit saját magukkal foglalkozzanak a választóik helyett. Lássuk, hogy milyen szempontok dönthetnek az új vezetők kiválasztásakor, illetve milyen nevek merültek fel eddig!

Az első szempont, amely a pozíciókról szóló alkudozások során felmerül - bármennyire is meglepő - a rátermettség. A 27 tagállam, a számtalan európai politikai frakció és párt által képezett politikai erőtérben esélytelen az a jelölt, akinek lövése nincs az európai politikáról. Még a jelenlegi négyes legtöbbet bírált (és leginkább kompromisszumos) tagja, Catherine Ashton kapcsán is elismerik, hogy a külpolitikai főképviselő szakmai kérdésekben képes kompetensen megnyilatkozni, önálló véleményt alkotni, és azt vállalható színvonalon kifejezni. Röviden összefoglalva: nem Szanyi Tiborok, Gurmai Ziták és Deutsch Tamások versenyéről lesz szó.

A következő szempont a földrajzi kiegyensúlyozottság érvényesítése. A főbb vezető pozíciókat igyekeznek úgy elosztani, hogy az EU nyugati, keleti, északi (skandináv) és déli országcsoportjai egyaránt részesüljenek az áldásból. Ebben a koordinátarendszerben a portugál Barrosot a déliekhez, a belga Van Rompuyt a nyugati blokkhoz, a brit Ashtont az északi csoporthoz, az EP előző elnökét, a lengyel Jerzy Buzeket a keletiekhez sorolhatjuk.

A pozíciók elosztásakor nem csak a földrajzi, de a politikai szempontból történő kiegyensúlyozottság is szempont. Eddig ezen a téren az európai kormányok élveztek privilégiumokat, hiszen a Bizottság elnökének, az Európai Tanács állandó elnökének, illetve a külpolitikai főképviselőnek a személyét egyaránt ők jelölték. 2014-ben azonban a Lisszaboni szerződés értelmében a Bizottság elnöke az EP választásokon győztes európai pártszövetség jelöltje lesz, az Európai Parlament elnökét pedig az intézmény maga választja meg, tehát elvileg itt is a politikai többség akarata érvényesülhet. Jelenleg a mérsékelt jobboldali pártokat tömörítő Európai Néppárt adja a legnagyobb európai parlamenti frakciót, és az európai kormányok többségét. Ők delegálták a két legfontosabb pozíciót betöltő jelöltet: Barroso bizottsági elnököt és Van Rompuy tanácsi állandó elnököt. A második legnagyobb politikai erő az Európai Szocialisták Pártja, akik Catherine Ashtont jelölték külpolitikai főképviselőnek, és 2011-ben megszerezték az EP elnöki pozícióját. Az örök harmadik helyen a liberálisok tanyáznak, az utánuk következő politikai erők pedig már nem nagyon tudnak labdába rúgni a posztok elosztásakor.

Végül az eddig felmerült jelöltekről. Tényként kezelt pletyka, hogy a szocialisták bizottsági elnökjelöltje a német Martin Schulz lesz. Schulz személye sok szempontból rendhagyó. Egyrészt az EU legnagyobb tagállamából származik, amit inkább hátrányként, mint előnyként szoktak értékelni a teljes kiegyensúlyozottságra törekvő európai politikai térben (bár tegyük hozzá, hogy a testület első, emblematikus elnöke a német Walter Hallstein volt). Másrészt a német szocialista kifejezetten konfliktuskereső, szókimondó, harcos típus, azaz tökéletes ellentettje az elnöki széket most elfoglaló Barrosonak. Mellette szól viszont, hogy a mindössze érettségivel rendelkező, a kisvárosi polgármesterségtől az EP elnökségig jutó politikus még ellenfelei szerint is az egyik legtapasztaltabb és legtehetségesebb politikus az európai mezőnyben. Ugyanerre a posztra a Néppárt részéről eddig két név merült fel. Az ’új tagállamból’ érkező Donald Tusk, jelenlegi lengyel miniszterelnök jelölése szimbolikus jelentőségű lenne, és valószínűleg a néppárti padsorokon túlról is hozna közép-kelet-európai szavazatokat a jelölt európai parlamenti megerősítésekor. Tusk legnagyobb vetélytársa az ambiciózus, és a jelenlegi elnök erőteljes támogatását élvező luxemburgi Viviane Reding lehet, aki 1999 óta tagja az Európai Bizottságnak. Személyében egyébként az első női elnököt üdvözölhetnénk.

Az Európai Tanács leendő állandó elnökeként a liberális dán Anders Fogh Rasmussen nevét emlegetik. Rasmussen vitathatatlanul rendelkezik a pozíció betöltéséhez szükséges tapasztalattal, hiszen korábban dán miniszterelnök volt, jelenleg pedig a NATO főtitkára. Amennyiben a liberálisok az ő jelöltségét támogatják, azzal a belga Guy Verhofstadt bizottsági elnöki jelöltségéhez kapcsolódó remények ismét elpárolognak. Kérdés persze, hogy kit jelölnek a posztra a néppártiak és a szocialisták.

Egy biztos. A 2014-et követően minden eddiginél nagyobb szerepe lesz a választási eredménynek annak meghatározásában, hogy kik, és milyen színekben versenyezve vezetik az Európai Uniót. Az EP választások tétje tehát nő. Az EUrologus szerint ezért jó lenne, ha ez végre a magyar pártok uniós politikáján is tükröződne.

Példa nélküli, korábban elképzelhetetlen megoldás született a ciprusi mentőcsomag kapcsán. Az ország egy hónapja megválasztott elnöke, valamint az Eurózóna vezetői és az IMF szombat hajnalra megállapodtak arról, hogy a csőd szélén álló országnak 10 milliárd euró értéke mentőcsomagot raknak össze. Ám nem kis meglepetésre a mentőcsomagba a ciprusi magánszámlákon megtakarítással rendelkezőknek is be kell szállniuk.

A 100.000 eurónál (kb. 30 millió forint) kevesebb megtakarításokra 6,75%-os, az ennél nagyobb megtakarításokra 9,9%-os adót vet ki a ciprusi állam, amelyet a befektetéseket kezelő bankok automatikusan, a betétes hozzájárulása nélkül levonnak jövő kedden. Az egyszeri adó kompenzálásaként a betétesek a levont összegnek megfelelő értékű részvényt kapnak a befektetésüket kezelő bankoktól. Ez azonban tekintettel az ország bankrendszerének csődközeli állapotára, bizonyosan nem kompenzálja őket a veszteségekért.

Ciprus helyzete annyiban különleges más uniós országokhoz képest, hogy a helyi bankrendszerben rengeteg külföldi, elsősorban orosz és brit befektető tartja a pénzét, kihasználva a kedvező adózási szabályokat és élve a viszonylag széleskörű banktitok nyújtotta előnyökkel. Már a pénteki Eurózóna találkozó előtt lehetett hallani olyan hangokat, amelyek egészen konkrétan kimondták, hogy az orosz oligarcháknak is be kell szállniuk a szigetország kisegítésébe, ha az EU és az IMF oda teszi a pénzét. A megoldás mégis komoly megdöbbenést váltott ki, és sokan attól tartanak, hogy ezzel az EU precedenst és hivatkozási alapot teremtett. Az EUrologus reméli, hogy a magyar kormánynak nem tetszik meg az újabb unortodox megoldás.

Tegnap óta tilos az Európai Unióban az olyan kozmetikai termékek forgalmazása, amelyeket állatokon teszteltek. A tilalom egy 2003-as jogszabályra vezethető vissza, amely 2009. márciusától már csak különleges esetekben engedélyezte az állatokon folytatott tesztelést. Mától azonban ez a lehetőség is megszűnt. Az európai kozmetikai vállalatok az elmúlt 10 évben alternatív teszt-módszereket vezettek be, amelyek ugyanolyan hatékonyan képesek kiszűrni az allergén, mérgező és más káros hatással bíró anyagokat, de nem okoznak szenvedést az állatoknak. Utóbbira példa az európai iparpromónak is belillő videó, melyet ettől még az EUrologus megtekintésre ajánl.

 

 

Az e-Bay és az Amazon lobbistái írják az EU új adatvédelmi szabályait címűfebruári anyagunk óta tovább folytatódott a küzdelem, melynek tárgya alapvetően az, hogy az internetes vállalatok mit és milyen mértékben ismerhetnek meg minket. Számos tagállam, például Nagy-Britannia szerint a javaslat túlszabályoz, mert egyebek mellett arra kötelezné a kereskedelmi céllal személyes adatokat gyűjtő és használó cégeket mint a Google, a Facebook vagy a Microsoft, hogy ehhez megszerezzék felhasználóik hozzájárulását.

Vita van továbbá arról, hogy kötelező legyen-e a személyes adatokat kezelő vállalatoknál a német gyakorlathoz hasonlóan kinevezni egy adatvédelmi felügyelőt, amely a társaság működése során ellenőrzi az adatvédelmi szabályok betartását. A britek fenti siralmaik kapcsán levelet is küldtek az illetékes uniós biztosnak, Viviane Redingnek, aki tárgyilagosan de vélhetően kellő cinizmussal annyit válaszolt: az Európai Bizottság az egységes piac erősítésén fáradozik (beleértve az egységes adatvédelmi szabályokat), pontosan úgy, ahogy azt David Cameron brit miniszterelnök kérte. Reding azonban azt is tudja, hogy nem érdemes elmennie a falig az ügyben, különben a javaslat a kukában landolhat. Éppen ezért úgy tűnik, hogy a kompromisszumos megoldás a magas, közepes és alacsony adatvédelmi kockázatú besorolás bevezetése lenne. Ezek a besorolások az egyes cégekre vonatkoznának, akikkel szemben ennek megfelelően eltérő szigort alkalmaznának.

Egyet azonban világosan megüzent Reding: “nem a multinacionális vállalatok jogászainak készítünk játékot, a kulcsszó az egyszerűség kell, hogy legyen”. Kérdés, hogy a végén ezt a tagállamok is így látják e s, hogy ez a lózung kielégíti-e az EP képviselőket. S végül az sem mellékes, hogy a több Európa zászlaja alatt felsorakozó tagállamok túlnyomó többségével szemben álló magyar-brit-dán-belga négyes végül beadja e a derekát és elfogadja, hogy az egész EU területén egységesen végrehajtott rendelet formájában szülessen meg a jogszabály.

Frankenstein Európa – így jellemezte az európai intézményrendszer jelenlegi állapotát Martin Schulz egy, a hét elején rendezett konferencián. Schulz, aki jelenleg az Európai Parlament elnöke, és egyben az európai baloldal legesélyesebb bizottsági elnökjelöltje arról beszélt, hogy az európai intézményrendszer demokratikus legitimitáshiánnyal küzd.

Ennek legsúlyosabb tünete, hogy az Európai Bizottság az általa gyakorolt hatalom mellett nem eléggé elszámoltatható. Schulz szerint az elmúlt évtizedek során, ahogy az EU újabb és újabb hatásköröket vett át a tagállamoktól, úgy nőtt folyamatosan a Bizottság szabályozói hatalma. Ehhez azonban nem társultak megfelelő ellenőrzési jogosítványok. Ezeket az ellenőrzési jogosítványokat természetesen az Európai Parlamentnél szeretné látni, ami abból a szempontból nem meglepő, hogy ennek az intézménynek az elnöke, abból a szempontból pedig akár bátor politikai húzásnak is tekinthető, hogy a másik intézmény elnöke szeretne lenni.

Bár tudjuk, hogy divatos az EU demokrácia-deficitjére hivatkozni (amiben sok igazság is van), az EUrologus szerint a konkrét esetben még sincs igaza Schulznak. Az EP-nek ugyanis szinte ugyanolyan kiterjedt ellenőrzési joga van a Bizottság felett, mint például a Magyar Országgyűlésnek a kormány felett. Az Európai Bizottság elnökét a tagállamok jelölik, és személyét az EP hagyja jóvá, ahogy a Bizottság egészének összetételét is. A következő választáson a győztes európai pártszövetség elnökjelöltjéből lesz bizottsági elnök, ahogy egy nemzeti választáson a miniszterelnök-jelöltből miniszterelnök lesz. A biztosokat jóváhagyásuk előtt meghallgatják, szakmai felkészültségüket felmérik, előássák a szennyest a múltból (a bolgár biztos-jelölt így vérzett el 2009-ben). Arra is volt példa, hogy a parlament kikényszerítette a posztok átrendezését (a Barroso-1 csapatból a szélsőséges nézeteiről elhíresült olasz jelölt hazament, Kovács Lászlónak új tárcát osztottak). Ráadásul az EP bizalmatlansági indítványt kezdeményezhet a Bizottság elnöke ellen. Ennek kilátásba helyezésével buktatta meg a parlament 1999-ben a Santer-bizottságot.

Az EP jóval rövidebb pórázon tarthatja a Bizottságot, mint egy nemzeti parlament a kormányát. Gondoljunk bele például, hogy vajon mennyiben él az Alaptörvényben is rögzített kormány-ellenőrzési jogkörével a magyar parlament, amelyben a kormány kényelmes kétharmados többséget élvez. Az Európai Parlamentben a 7 frakció közül még a legnagyobb is közel 100 szavazatnyira van az abszolút többségtől, a kormánytöbbség tehát nem létező fogalom. Egy másik példát idézve: a mai napig nem került elő semmilyen bizonyíték arról, hogy a posztjáról lemondott máltai biztos, John Dalli egyáltalán tudott-e arról a korrupciós ügyről, amely miatt mennie kellett. Mégis, a gyanú felmerülését követően a pletykák szerint 2 órát kapott Barrosotól arra, hogy bejelentse saját lemondását, különben a Bizottság elnöke maga kezdeményezte volna felmentését. Próbáljuk meg felidézni azon magyar miniszterek sorát (pártállástól függetlenül), akik az elmúlt években a korrupció, vagy a hatalommal való visszaélés gyanúja miatt távoztak posztjukról… Nem könnyű ilyet találni, mert egyetlen ilyen alkalom volt, pedig ügyekben nem volt hiány. Ilyen alapokon állva különösen hiteltelen Brüsszelt Moszkvázni, vagy az EU demokráciahiányáról beszélni.

Pedig az utóbbi létező probléma, ennyiben igaza van Martin Schulznak. Csakhogy a megoldást máshol kell keresni. Az Európai Bizottság átláthatatlan, bürokratikus behemótként működik. A belső működése a külvilág számára rejtély, a választókkal folytatott kommunikációja siralmas, és a gazdasági válságra adott erőtlen válaszlépései miatt sokak bizalmát elvesztette (pedig viszonylagos tehetetlenségének oka épp a megfelelő döntési jogkörök hiánya volt). Az európai döntések a színfalak mögött születnek, kicentizett kompromisszumok eredményei. E kompromisszumok megkötésében az EP ugyanúgy részt vesz egyszerűen azért, mert egy ennyire kiegyensúlyozott politikai környezetben ezt máshogy nem lehetne csinálni.

Az EUrologus szerint ezért Schulznak inkább arról kellene beszélnie, hogyan tenné átláthatóbbá, érthetőbbé és érdekesebbé az EU legfontosabb intézményét. Hogyan érné el, hogy az emberek érdeklődjenek az iránt, mit kezd a Bizottság a ráruházott rendkívül jelentős hatalommal. Végül pedig arról, hogyan adna leadershipet Európának, mit tenne az európaiakat, köztük a magyarokat leginkább aggasztó problémák megoldásáért. Martin Schulz személyében hosszú idők óta az első olyan politikus tölthetné be az EU legfontosabb vezetői posztját, aki képes szót érteni az átlag európaival. Lehet, hogy egyszerűen azért, mert olyan figurának tűnik, akivel meg lehet inni egy sört (pedig absztinens). Ehhez viszont Schulznak a valódi, tartalmi kérdésekre kell értelmes válaszokat adnia. Ha ez sikerül, akkor a Bizottság legitimációjával kapcsolatos hangok is elcsendesednek majd.

Nem minden a jólét, a jó egészségügy, a felvilágosító kampányok és a szűrések - összegezhetőek a megállapításai a 16 nyugat-európai ország valamint Kanada, Ausztrália és az Egyesült Államok lakosságának egészségét az utóbbi két évtizedre vetítve vizsgáló friss kutatás.

A Washingtoni Egyetem Health Metrics and Evaluation (IHME) intézetének adatai szerint ezt támasztja alá, hogy miközben Nagy-Britanniában hat évtizede bevezették az ingyenes egészségügyet és széleskörű kampányokban hívják fel az egészségügyi szűrések, megelőzés és helyes táplálkozás fontosságára a figyelmet, a szigetország a a legkevésbé egészséges nyugat-európai országok közé került a rangsorban. A britek rossz szerepléséért a lakosság körében széles körben gondot okozó magas vérnyomás, elhízás és túlzásba vitt alkohol és kábítószer fogyasztás jelentik a legnagyobb gondot.

A kutatás fő mutatója, az átlagosan egészségesen töltött évek alapján veti össze az államokat. Eszerint a britek 68,6 évükkel a 12. helyre kerültek, míg az amerikaiak 17. helyen végeztek 67,9 évükkel. A legjobban a spanyolok szerepeltek, akik a 19 hasonló gazdasági és szociális fejlettségi szinten lévő ország közül az első helyig jutottak 70,9 évükkel. Velük szemben a finnek 67,3 évvel az utolsók. Az Európán kívüli államok közül az ausztrálok a harmadikok (70,1 év), a kanadaiak 69,6 évvel az ötödik helyre kerültek.

A tanulmány szerint a svédek a mellrák elleni küzdelemben a legjobbak, a norvégok a szülés körüli komplikációk orvoslásában jeleskednek míg az olaszoknál a légzőszervi megbetegedések száma a legalacsonyabb. Ezzel szemben a briteknél éppen az utóbbi okoz komoly gondot a koraszülések magas kockázata és a mellrák mellett. Egész Nyugat-Európára jellemző azonban, hogy a szívbetegségek, a stroke és a daganatos megbetegedések viszik el a legtöbb polgárt.

A kutatók konklúziói szerint a jó egészségügyi ellátórendszer és jól képzett orvosok csak az egyik szempont, mely segíti a hosszú egészséges életet. Hasonlóan fontos, milyen egészségügyi állapotban kerülnek az emberek a kórházakba.

Az EUrologus ezért a hétköznapi tuti mondás kívánalmainak megfelelve csak arra tudja bíztatni olvasóit, hogy sok gyümölcsöt, halat és olívaolajat fogyasszanak, melyeknek az orvosok szerint leginkább köszönhetőek a mediterrán polgárok alacsony szív- és daganatos megbetegedés mutatói.

Úgy látszik, hiába állapodott meg az égig érő bankár-bónuszok korlátozásáról az Unió és intett be a deficites EU büdzsének az Európai Parlament elnöke a napokban. Német polgárok egy nosztalgiára nyitott csoportja a napokban bejelentette: áprilisban megalakítják az euróellenes pártot. Az “Alternatíva Németországnak” nevet viselő politikai formáció nagyrészt akadémikusokból áll, de tagja lesz a BDI német munkáltatói szövetség korábbi vezetője, a szókimondásáról híres Hans-Olaf Henkel is.

A Deutsche Wirtschafts Nachrichtenben megjelent bejelentés szerint a párt nagyon is valós igényt képviselhet a politikai palettán. A németek egy jelentős része kritikusan szemléli az eurózóna országainak kisegítését (jórészt német adófizetői pénzből). Egy friss felmérés szerint a Ciprusnak beígért hitelcsomagot a német polgárok 63 százaléka ellenzi. Még messzebb ment a Bertelsmann Kiadó megrendelésére tavaly ősszel készült felmérés, amely arra jutott, hogy a németek kétharmada szerint jobban járna az ország, ha továbbra is a német márka lenne az európai gazdaság motorjának tekintett szövetségi állam fizetőeszköze.

Az ötlet persze távolról sem eredeti. Korábban hasonló pártokat gründoltak Ausztriában, Németországban és Finnországban is.

Az Alternatíva Németországnak céljai közt szerepel, hogy Németország a jövőben ne vállaljon hitelgaranciát más tagállamok adósságaiért. Követelik továbbá az euró, mint fizetőeszköz kettéosztását egy északi és egy déli euróövezetre. A csatlakozásról az országok önállóan dönthetnének, illetve úgy is határozhatnának, hogy saját nemzeti valutájukat használják a jövőben. Végül a politikai populizmus jegyében bevetik a szokásos lózungot: az ország tartson szövetségi népszavazást az ügyben, mielőtt szuverenitásának egy további jelentős szeletéről mond le az EU javára.

Az új pártnak nincs sok esélye az öt százalékos parlamenti küszöb megugrásához, különösen, hogy egy kiszivárgott levelezés szerint az euró-ellenességgel kacérkodó bajorországi “Szabad választók” (Free Voters) mozgalom sem áll a Alternatíva Németországnak mellé.

Itt a lóhús. Lasagneba rejtőzött, Hegyeshalomnál átlépte a határt és egyenesen a hazai boltok polcain landolt. Tegyük hozzá: az lett volna a meglepő, ha nem jut belőle Magyarországra. Senki nem halt meg, vagy betegedett bele, a termék nem volt fertőzött, vagy romlott, mégis hetek óta tartó európai botrány kerekedett a marhahúsként árult lóhús esetéből. Az ügyben megszólalt a brit miniszterelnök, a francia köztársasági elnök, egy brit képviselő az unión belüli hús-import felfüggesztését kezdeményezte, és furcsa módon Franciaországban jelentősen megemelkedett a lóhús-fogyasztás.

Az alapvető probléma az, hogy a költségek leszorításáért vívott küzdelem mellékhatásaként az élelmiszeripar Európában és világszerte átláthatatlanul bonyolulttá vált. A botrányban érintett egyik vállalat írországi megrendelése például hét európai országot érintve jutott vissza a kiindulási ponthoz.

 

Ha igaz a mondás, miszerint az vagy, amit megeszel, akkor bizony egy ismeretlen figura tekint ránk vissza a tükörből. Az európaiak által fogyasztott élelmiszerek döntő többségéről nem tudjuk, hogy ki, hol, hogyan termelte és dolgozta fel őket. Persze vége van már azoknak az időknek, amikor az asztalra kerülő főfogás családtagként nőtt fel a ház körül (Dezsőnek meg kell halnia), de a 2011-es, összesen 53 ember halálát eredményező E.coli botrány, és a mostani, sokkal enyhébb következményekkel bíró lóhús-mizéria is rámutat arra, hogy az élelmiszerbiztonságot szavatolni hivatott tanúsitási rendszerek képtelenek lépést tartani az eseményekkel.

Tisztább helyzetet eredményezhetett volna a 2011-ben elfogadott, az élelmiszereken szereplő fogyasztói tájékoztatásról szóló irányelv, amelynek az egyik központi kérdése éppen a friss és a feldolgozott élelmiszerek címkézése volt. Az EP baloldali és zöld képviselőcsoportjai akkor azt javasolták, hogy a hústermékek esetében kerüljön feltüntetésre, hogy az állat hol született, hol nevelték fel és hol vágták le. Az európai élelmiszeripar válasza erre az volt, hogy a hús útjának pontos nyomon követése megvalósíthatatlan, illetve olyan költségeket róna az európai élelmiszeriparra, hogy az jelentősen rontaná az ágazat versenyképességét (értsd: munkahelyek fognak megszűnni). A javaslatot akkor elutasító miniszterek most szigorúbb élelmiszercímkézési szabályokat sürgetnek. Ez a történtek fényében hiteltelen és megkésett, de legalább végre történik valami.

A magyar fogyasztó erre a problémára hajlamos azt a zsigeri választ adni, hogy bezzeg a hazai termék esetében nem merülnek fel ilyen problémák. Ezzel a gondolatmenettel azonban két probléma van. Egyrészt a magyar termékként forgalmazott élelmiszerek összetevői között bőséggel találunk külföldi alapanyagot. Tehát az, amit magyar termékként forgalmaznak, vagy amiről a fogyasztók joggal feltételezi, hogy magyar alapanyagból készült (pl. gyulai és csabai kolbász), sokszor nem magyar eredetűek. Másrészt az átlagos magyar élelmiszer címkéjét elolvasva alig kapunk információt a termék eredetéről és feldolgozásának módjáról. A fogyasztó szemszögéből tehát a hazai helyzet tehát semmivel sem jobb az Európai Unió más országaiban tapasztaltnál.

A megoldás persze - bármennyire is idealistának hangzik - a fogyasztó kezében van. Ha vállaljuk az élelmiszerek eredetének tanúsításával járó többlet-költségeket, vagy hajlandóak vagyunk időt és energiát áldozni arra, hogy kiderítsük, honnan származik az, amit eszünk, a hasonló botrányokat is jó eséllyel megúsznánk. 

Angela Merkel hétfőn Törökországba látogatott. Abba az EU-aspiráns eurázsiai országba, mely mind gazdaságilag, mind geostratégiailag fontos partnere Európának, ám amelynek kebelre ölelésétől egyre jobban viszolyog az európai társadalom.

Az utóbbi években alábbhagyó bővítési láznak a fentiek miatt ismét Ankara esett áldozatul, amely 1963 óta társult tagja az Európai Uniónak, csatlakozási kérelmét pedig épp negyed százada adta be a közösséghez. A 2005 óta zajló csatlakozási tárgyalások sehogy nem állnak, a két fél pedig egymásra mutogat. Az EU a törökök felkészületlenségét, a törökök az uniós bővítési szándék hiányát okolják ezért. Valószínűleg mindkét félnek igaza van. Éppen ezért tekinthető fontos gesztusnak Merkeltől - de az ötmillió németországi török miatt akár okos választási húzásnak is - , hogy egy vasárnapi rádióinterjúban közölte: Berlin nyitott a csatlakozási tárgyalások folytatására. A német kormányfő elismerte, az utóbbi időben megakadtak a tárgyalások, de kijelentette, hogy támogatná az újabb csatlakozási fejezetek megnyitását.

Merkel gesztusa nem előzmény nélküli. Miután a korábbi francia elnök, Nicolas Sarkozy, a ciprusi vezetés nyomására éveken át blokkolta a török tárgyalási fejezetek megnyitását, a mostani szocialista vezetéssel új erőre kaptak a francia-török kapcsolatok. Sőt azzal, hogy az esetleges ENSZ békemegállapodást is támogatni kész Nikosz Anasztasziadész nyerte a vasárnapi ciprusi elnökválasztást a szigetország évtizedes befagyott konfliktusában is elmozdulás következhet be. A ciprusi török helyzet rendezése pedig még közelebb hozhatja Törökországot az Európai Unióhoz.

A politikai pengeváltások azonban nem múlhatnak el nyomtalanul, hiszen csak hogy a legfontosabbak említsük: voltak itt viták energiavezetékről, az emberi jogok lábbal tiprásáról a tagság helyett kiemelt partnerségről. Az egyre frusztráltabbá váló Ankara pedig időközben egyre kevésbé érezte magát motiváltnak és az uniós közeledés helyett az arab tavasz beköszöntésével inkább regionális hatalmi ambíciókat dédelget. Az egykor kiemelkedően EU-barát török lakosságban is alábbhagyott a lelkesedés, korábban 10-ből 7, manapság viszont már csak 10-ből 3 török támogatja az uniós csatlakozást.

 

Az EUrologus szerint az energiapolitikáért felelős uniós biztos, a német Gunther Oettinger kissé sommásan ugyan, de a trendeket pontosan felismerve fogalmazott, amikor azt mondta, hogy “eljön a nap, amikor az EU járul térdre borulva Ankara elé könyörögve a törököknek, hogy csatlakozzanak”.

A víz közkincs, a tiszta ivóvízhez való hozzáférés alapvető emberi jog, a vízközmű szolgáltatásokat pedig köztulajdonban kell tartani. Ez a témája az első, Európai Bizottság által is befogadott európai polgári kezdeményezésnek, amelyet már most több mint egymillió európai támogatott aláírásával.

Az Európai Szegénységellenes Hálózat, az Európai Környezetvédelmi Iroda, az Európai Szakszervezeti Szövetség és számos más európai szintű, illetve tagállami civil szervezet kezdeményezése az aláírókon túl úgy tűnik, hogy egyelőre az európai baloldal támogatását élvezi. Az Európai Bizottság, amelyet az állampolgári kezdeményezés felhív a felsorolt célok elérését szolgáló jogszabályok elfogadására, egyelőre még nem nyilvánított véleményt a konkrét kérdés kapcsán. A brüsszeli testület ugyanakkor eddig következetesen elutasított minden olyan kezdeményezést, amely a vízszolgáltatás köztulajdonba vételét európai szinten írta volna elő, és azt az álláspontot képviselte, hogy ezt a kérdést döntsék el a tagállamok. Különösebb indoklást nem igényel, hogy miért fontos a tiszta ivóvízhez való rendszeres hozzáférés, aki mégis szeretné bővíteni az érvkészletét, az korábbi írásunkból csemegézhet.

Az európai polgári kezdeményezés a Lisszaboni szerződés újítása. Lényege, hogy az EU legalább hét tagállamából összegyűjtött egymillió aláírással az európai polgárok felhívhatják az európai intézményeket arra, hogy foglalkozzanak a kezdeményezésben kifejtett kérdéssel. Az egymillió aláírás összegyűjtése nem teremt jogalkotási kötelezettséget (furcsa is lenne ez a csaknem 500 milliós EU-ban), de az Európai Parlament nyilvános meghallgatást szervez a témában, amelyre meghívja a kezdeményezőket, a Bizottság pedig köteles megindokolni, ha elutasítja a kezdeményezésben foglaltakat.

Még egy lépéssel közelebb kerültek az eurózóna tagországai a valóban egységes európai gazdaságpolitikához. Tegnap este megállapodás született az úgynevezett kettes csomagról (2-Pack, igen mint az egykor volt rapper), hogy az Európai Bizottság a jövő évtől kezdve előzetesen véleményezheti az összes eurózóna -tag költségvetését, és megvizsgálhatja, hogy azok összhangban állnak-e az eurózóna költségvetési hiányra és államadósságra vonatkozó célkitűzéseivel. Ha nem, akkor negatív ajánlással továbbítja a költségvetést a tagállamokat képviselő Pénzügyminiszteri Tanács elé, amely akar új költségvetés készítésére is felhívhatja a renitens kormányt.

Nem csoda, hogy a magyar miniszterelnök egyáltalán nem kíván belépni ebbe a társaságba. Képzeljük el, hogyan reagálna a Bizottság, pláne a többi tagállam a választási év előtt belengetett rezsicsökkentés gondolatára. Az ilyen, a költségvetési hiányt jelentősen megemelő akciókat nemes egyszerűséggel elutasítanák. Az új szabály persze az eurózónától egyelőre inkább távolodó, mint ahhoz közeledő Magyarország esetében csak elméleti kérdéseket vet fel, a közös valutát használó országok esetében azonban valóban érdekes gyakorlati következményei lehetnek. Ahogy Magyarországon, úgy az Unió más országaiban is megfigyelhető az a jelenség, hogy a választásra készülő kormányok kisebb-nagyobb mértékű osztogatásai nyomán a költségvetési hiány hirtelen megugrik. Lehet, hogy a jövőre életbe lépő szabály véget vet ennek a gyakorlatnak? Az EUrologus szerint mindenképpen üdvös fejlemény lenne, ha az egymás költségvetési gazdálkodását ellenőrző tagállamok a közös felügyelet hatására gazdaságpolitikájukban meghaladnák a rövid távú politikai szempontokat. Utóbbi pedig sokkal többet érne, mint amit a büdzsé az EU GDP-jének néhány tizedszázalékos fraktáljáról vérre menő viták végeredménye valaha is hozhat.

2014. áprilisában működésbe léphet az egységes európai szabadalmi rendszer. Ha feltaláló vagy, ez számodra különösen jó hír, mivel végre nem kell végigjárnod a 27 tagállam szabadalmi hivatalát ahhoz, hogy az EU majd teljes belső piacán jogi védelmet élvezzen a szabadalmad.

Nem kell az alapvetően angolul végzett kutatás-fejlesztési munkádat lefordítanod mondjuk litvánra, görögre és egy csomó másik nyelvre (adott esetben magyarra se). Szintén nem kell majd a szabadalmi megállapodást aláíró 25 különböző tagállami bíróságra rohangálnod, ha valaki az engedélyed nélkül elkezdi másolni a szellemi erőfeszítésed gyümölcseként létrejött terméket.

De miért jó ez nekünk, egyszerű földi halandóknak, akik szellemi korlátoltságukban soha nem rukkoltak elő olyan zseniális újításokkal, mint az arcra csavarozott szemüveg, a nikotinos kávé, vagy a kő-papír-olló kártyajáték (feltételezhetően azoknak fejlesztve, akik lusták felemelni a kezüket, hogy a vitákat eme nemes módszerrel döntések el). Nos alapvetően azért, mert az európai ipar versenyképessége jelentős mértékben a szabadalmi rendszer hatékonyságán múlik. A jelenlegi európai szabadalmi rendszer pedig elavult, a mai napig jórészt az 1883-as Párizsi Szabadalmi Egyezményben lefektetett elveken alapszik, miközben eltelt több mint száz év, és létrejött az EU egységes piaca. 

Nehéz úgy versenyezni az európai feltalálóknak az amerikai, a japán és egyre inkább a kínai konkurenciával, hogy a találmány felett jogi védelmet képező, ezáltal azt kiaknázható gazdasági erőforrássá változtató szabadalmi oltalmat tagállamonként külön-külön kell megszerezniük. A különböző eljárási díjak és fordítási költségek miatt az EU-ban manapság háromszor-négyszer drágább egy szabadalom bejegyzése, mint az óceán túlpartján. Ez a versenyhátrány éppen legnagyobb fejlődési lehetőséggel bíró high-tech iparágak európai térnyerését veti vissza.

Hiába alkudott ugyanis meg majd mindenben a magyar soros uniós elnökség idején a gárda, bíróság székhelyének ügye a nemzeti presztízskérdésként fogságba került. A várakozások szerint tehát végre túljut a közösség azon a blamán, hogy miközben kontinens szerte szabadon áramlik a tőke és a munkaerő a találmányokat és fejlesztéseket védő szabályok továbbra is nemzeti szinten voltak meghatározva.

1973 óta létezik ugyanis európai szabadalom is, annak megszerzése azonban rendkívül drága és körülményes. Ez pedig nem csak a fejlesztéseikkel piacra igyekvő kisvállalatokat tántorítja el gyakran az üzleteléstől más tagállamokban, de jelentős extra költségeket ró a határokon átnyúlóan működő multinacionális vállalatokra is.

Ezentúl azonban az Unió huszonhárom hivatalos nyelve közül bármelyiken beadható egy szabadalom, amely nem jelent többletterheket a jogvédelmet kérőre. A kérelem pozitív elbírálás esetén pedig alapból mind a 25 országra kiterjedő jogvédelmet biztosítanak a szabályok. Ez pedig zöld utat jelent az olcsóbb és versenyképesebb rendszer felállása előtt. Míg ugyanis jelenleg az Egyesült Államokban 1850 euró körül van egy szabadalom bejegyeztetése, addig ahhoz hogy az egész Európai Unióra kiterjedő szellemi jogi védelmet kapjon egy találmány legalább a tízszeresébe kerül egy feltalálónak vagy vállalatnak.

A hatalmas költségkülönbség nagy részét a fordítási kiadások teszik ki. Az érvényben lévő szabályok szerint ugyanis ahhoz, hogy valaki az ‘73 óta létező európai védelmet szerezzen találmányának, minden olyan ország nyelvére le kell fordíttatnia a szabadalma szövegét ahol szellemi jogi védelmet szeretne kapni. Azt pedig, hogy hány országra érvényes védelmet szeretne kapni, előre meg kell jelölnie beadványában, felkészülve az azzal járó többlet költségek fedezésére.

Ezt a rendszert váltja fel az új szabályozás, amely szerint egy magyar feltaláló esetében például elég lesz magyarul beadni a teljes leírást és a szabadalmi igénypontokat, valamint megadni, hogy a három eljárási nyelv közül melyikben szeretné ha szabadalmával foglalkozzanak. Ehhez mindössze egyszer kell bejegyzési díjat fizetnie, majd a nemzeti szabadalmi hivatal vagy a müncheni Európai Szabadalmi Hivatal (EPO) a levédendő ötlet teljes szövegét az elbírálás nyelvére fordítja, illetve az igénypontokat mindhárom nyelvre átülteti.

A jövőben azonban minden fordítási költséget vagy visszatérítenének vagy eleve magukra vállalnának a szabványügyi hivatalok jelentősen olcsóbbá téve a jelenleginél a rendszert. Ráadásul egy automatizált fordítórendszer alkalmazásával tájékoztató jellegű fordítása minden találmánynak hozzáférhető lesz az EU összes nyelvén bárki számára ingyenesen.

Az igazi kérdés azonban az, hogy elengedő lesz-e a szabályok és a nyelvi rezsim könnyítése ahhoz, hogy az amerikaihoz (426 ezer), japánhoz (408 ezer) kínaihoz (210 ezer) vagy dél-koreaihoz (166 ezer) léptékű szinte nőjön a 2006-os adatok szerint 135 ezer az EPO által bejegyzett szabványok száma.

Az EUrologus a pontos tájékoztatás végett jelzi: azért 25 tagállamról írunk, mert a spanyolok egyáltalán nem vesznek részt benne, az olaszok pedig csak a közös szabadalmi bíráskodásban partnerek. Továbbá máig a legyelek a belpolitika, a bolgárok és a csehek a tagállami jogi környezet kialakításának késedelme miatt nemratifikálták a kormányközi megállapodásban testet öltő dokumentumot.

„Számolja fel az európai széndioxid-kereskedelmi rendszert  (ETS) az Európai Unió” - szólít fel közös nyilatkozatban hetvenöt zöld civil szervezet az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszerének (ETS) reformjáról szóló európai parlamenti szavazás előtt. A zöldszervezetek szerint az ETS alkalmatlan az éghajlatváltozás elleni küzdelem céljainak elérésére, egész egyszerűen azért, mert nem csökkenti az EU széndioxid kibocsátását.

Az ETS lényege egy olyan gazdasági környezet kialakítása lenne, amelyben egyszerűen nem éri meg szennyezni, mert az azzal járó költségek meghaladják a környezetvédelmi beruházások árát. A rendszer ezt úgy érné el, hogy a káros anyagok kibocsátását a nagy ipari vállalatoknak ún. kvóták vásárlásával kellene fedezniük. Ha nő a gyár kibocsátása, még több kvótát kell venni, ha csökken, akkor a felesleget el lehet adni a piacon, amiből a környezetvédelmi beruházásokra költő vállalatoknak plusz bevétele származik. Papíron minden jól mutat, az ETS-t mégis rengeteg kritika érte már létrejötte óta. Ennek egyik oka, hogy a nagy kibocsátók túlnyomó többsége még mindig ingyen jut a kvóták zöméhez, ahelyett, hogy azokat megvásárolná. Ráadásul a gazdasági válság nyomán amúgy is elmarad az EU ipari kibocsátása a várakozásoktól, így jelentős kvóta-többlet jött létre a piacon. A szokásos hasonlatot megfordítva: fóka van, ameddig a szem ellát, az eszkimók pedig nem éhesek. A kvóták értéke a mélybe zuhant, az alacsony ár pedig egyáltalán nem ösztönöz zöld beruházásokra, és ezáltal a kibocsátás csökkentésére. A logikus megoldás a piacon található teljes kvótamennyiség jelentős csökkentése lenne. Ettől azonban óvakodnak az európai döntéshozók, mivel az érintett ipari vállalatok a termelés EU-n kívülre helyezésével, azaz munkahelyek megszüntetésével fenyegetnek.

A bírálatok másik oka, hogy az európai vállalatok a kibocsátás-csökkentési kötelezettségüket úgy is letudhatják, hogy fejlődő országokban hajtanak végre környezetvédelmi beruházásokat. Az európai költségek töredékéért elért kibocsátás-csökkentést a vállalatok jóváírhatják, és mivel az éghajlatváltozás elleni küzdelem globális fellépést igényel, elvileg mindegy, hogy hol történik kibocsátás-csökkentés. A valóság azonban itt is felülírja az elméleti kereteket: a fejlődő országokban végrehajtott beruházások gazdasági, társadalmi és környezeti hatása jobb esetben megkérdőjelezhető, rosszabb esetben egyenesen káros. A Friends of the Earth szerint például az elmaradott térségekben végrehajtott projektekkel a nagyvállalatok felvásárolják termőföldet, rendszeres megsértik az emberi jogokat, lakóhelyük elhagyására kényszerítik a helyi közösségeket és általában káros hatással bírnak a helyi gazdasági és társadalmi folyamatokra.

A zöld szervezetek szerint a rendszer ezer sebből vérzik, és a számos politikai alku, gazdasági és egyéb érdek miatt gyakorlatilag javíthatatlan, ezért alternatív klímapolitika kidolgozására szólítják fel az Európai Uniót.

Történelmi léptékű szabadkereskedelmi megállapodás jöhet létre az Európai Unió és az Egyesült Államok között, ha a két fél képes megegyezni a részletekről a következő két-három éven elül. A két gazdasági térség fokozatosan veszít világgazdasági súlyából a feltörekvő országok, elsősorban Kína India, Oroszország, Brazília, Mexikó, Dél-Afrika, vagy Malajzia növekedésével. Mégis, az évi 635 milliárd dollár forgalmú transzatlanti szabadkereskedelmi övezet a világtörténelem legnagyobb ilyen jellegű együttműködése lenne, amely egyben csattanós választ adhatna a Nyugat hanyatlását vizionálók vádjaira.

Márpedig az EU-USA szabadkereskedelmi megállapodás, és az azon is túlmutató gazdasági együttműködés Barack Obama második beiktatási beszédét követően elérhető közelségbe került. Obama úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államok tárgyalásokat kezd az Európai Unióval egy átfogó kereskedelmi és befektetési együttműködés létrehozásáról. Többről van tehát szó, mint az átlagosan 4%-os mértékű vámtételek lebontása, vagy az EU kereskedelmi biztosa, Karel De Gucht által 10-20 %-os hatásúra becsült adminisztratív korlátozások felszámolása. A két fél arról is igyekszik megállapodni, hogy az európai, illetve amerikai vállalatok hogyan léphetnének könnyebben piacra az óceán másik partján, sőt közös stratégiát dolgoznának ki egyes globális fellépést igénylő ügyekben, úgy mint az éghajlatváltozás elleni fellépés, a szellemi tulajdonjogok védelme, a szabad gazdasági versenyt érintő korlátozások, illetve a nemzeti vállalatoknak nyújtott állami támogatások. A nemzetközi színtéren való együttes fellépés talán a legizgalmasabb fejlemény, hiszen a globális problémák körében először jöhetne létre az egységes ‘nyugati álláspont’. Ez számos esetben markánsan különbözni fog a feltörekvő gazdaságok és a fejlődő országok véleményétől, mégis a legfontosabb gazdasági és kereskedelmi kérdésekben kimozdíthatja a nemzetközi közösséget a jelenleg tapasztalt patthelyzetből. A ’nyugati’ álláspont mögött ugyanis olyan gazdasági, politikai és katonai erő állna, amely képes döntő módon befolyásolni bármilyen vitát, és amelyet semmilyen körülmény mellett nem lehetne figyelmen kívül hagyni. Elég azt felidéznünk, hogy érdemi nyomásgyakorló képesség nélkül, hogyan vallott kudarcot a globális színtéren az Európai Unió klímapolitikája, és hogy miért lenne mindez sikeresebb, ha az USA (akár kezdetben kevésbé ambiciózus célok mentén) beállna a kezdeményezés mellé. Azt is könnyen beláthatjuk, hogy hatékonyabban lehet fellépni az orosz, vagy a kínai vállalatok állami dotálása ellen, vagy a többségében még nyugati vállalatok által előállított szellemi termékek védelmében (pl. szabadalmak, szoftverek, filmek, dizájn-elemek) ha a világ GDP-jének több mint felét egyesítő kereskedelmi blokk helyez kilátásba valamilyen esetleges retorziót.

A megállapodás létrejöttéhez vezető út persze göröngyös. Hogy mennyire, azt akár egyetlen példával, a genetikailag módosított növények eltérő megítélésén keresztül is érzékeltethetjük. Míg az USA-ban a lakosság túlnyomó többségét nem érdekli, vagy nem zavarja, hogy GMO növényeket eszik, addig az európaiak zöme mereven elutasítja a technológiát. Egy másik példával élve: a XX. századi amerikai fejlődés szimbólumává vált autóipart a mai napig számos eszközzel védik az európai és távol-keleti versenytársaktól. Ezek lebontása autóipari állások ezreit szüntetheti meg: vajon felkészült-e erre az amerikai társadalom és politikai vezetés?

Végül röviden arról, hogyan érintheti az kereskedelmi blokk létrejötte Magyarországot? Kicsit olcsóbb lesz a Nike és az iPhone, meg több száz más, az Egyesült Államokból érkező termék. Elvileg a magyar vállalatok könnyebben juthatnak ki az amerikai piacra, ha van hozzá erejük és tehetségük. Amerikai vállalatok is könnyebben települhetnek hozzánk, ha látnak az országban fantáziát, mondjuk azért, mert alacsonyabbak a költségek, de hasonlóan jól, vagy jobban képzett a munkaerő, mint otthon. Hogy ebbe az irányba fejlődünk-e azt mindenki maga döntse el. Azt viszont a szabadkereskedelmi és gazdasági együttműködés felvetése is bizonyítja, hogy elhamarkodott és felesleges a Nyugat alkonyáról beszélni. Pláne akkor, ha mi magunk is (bármennyire meglepő) a Nyugat részei vagyunk.