Gordon Brown végnapjai

Tony Blairnek tavaly mennie kellett. A rekordideig kormányzó, zsinórban három választáson nyertes Blair bizalmi tőkéjét felélte, pártja népszerűsége mélypontra zuhant és különben is, már vagy egy éve mindenki csak a távozásáról beszélt. A hatalomváltás rugalmasan zajlott le, utódja korai harcostársa, a Munkáspárt baloldali vonulatát képviselő Gordon Brown lett. Eltelt egy bő év, és a Munkáspárt még nagyobb mélyponton van. Brown esetében bizalmi tőkéről nem is beszélhetünk, és pár hete mindenki a távozásáról beszél.

Amióta pártja a múlt csütörtökön újabb megalázó vereséget szenvedett, Glasgow keleti, melósok lakta felében a Skót Nemzeti Párt (SNP) jelöltje nyerte az időközi választást. A munkáspárt húsz százaléknyi szavazatot vesztett. Az SNP ráadásul nem nacionalista tematikával, hanem gazdaságival kampányolt, így még csak az ébredező skót nacionalizmusra sem lehet fogni a vereséget.

Brown hatalomra kerülése óta a Munkáspárt súlyos vereséget szenvedett az önkormányzati választásokon, szinte egészében elveszítette Dél-Angliát és az elmúlt kilenc hétben három, nagyon különböző demográfiájú, de mégis hagyományosan erős munkáspárti körzetben bukott el időközi képviselőválasztást. Mindez arra utal, hogy a párt nemcsak bizonyos szavazórétegekben, hanem általánosan is elvesztette támogatottságát - erre utalnak a közvélemény-kutatások is, melyek a konzervatívok húszpontos előnyét mutatják, a kormánypártot pedig lassan a liberális demokraták is utolérik.

Nem csoda, hogy a glasgow-i vereség után azonnal felerősödtek a Brown távozását követelő hangok. A Munkáspárt belügyeit legjobban ismerő Guardian forrásai szerint a parlamenti frakció talpasai között egyre nő az elégedetlenség, még a mérsékeltek közül is harmincan a kabinetminiszterekhez fordultak, hogy beszéljék rá a kormányfőt a békés és csendes távozásra - igaz, a levél állítólagos aláírói később még azt is tagadták, hogy bármit tudnának a levél létezéséről.

A párt zavarát jelzi, hogy az első felhördülés után szinte mindenki támogatásáról biztosította Brownt, a legesélyesebb utódjelölt, David Milliband külügyminiszter pedig hallgatásba burkolózott. Mígnem hétfőn a talpasok visszavonulása után a pártelit Brownhoz hűséges része kezdett érdekes nyilatkozatokat kezdett adni. Harriet Harman házelnök például egy interjúban tagadta, hogy Brown megbuktatására készülne, lojalitásáról biztosította a kormányfőt, majd belerúgott egyet, mondván, eddig még adós a jobbik arca megmutatásával.

Hirtelen előbukkant David Milliband is, aki korábbi hallgatását kardcsörtetésre váltotta. A Guardiannak adott interjújában már a "radikális irányváltás" szükségességéről beszélt. Ugyanakkor a másik utódesélyeshez, Jack Strawhoz hasonlóan ő is azt állította, hogy a jelenlegi válságot nem szabad személyi kérdésnek tekinteni.

Pillanatnyilag tehát adott a helyzet, amiben a Munkáspárt népszerűsége a történelmi mélypont felé közelít, a párt vezetője és az ország miniszterelnöke teljes bénultságban van, ám az utódesélyesek inkább menekülnének a kihívás elől. Ez annyiban érthető, hogy Brown utódja - a kormányfő nem legitimálta hatalmát választásokkal - minden bizonnyal kénytelen lenne fél éven belül választásokat kiírni, ez pedig a jelen állás szerint csakis a Munkáspárt megsemmisítő vereségével zárulhat. A kérdés most az, hogy ha Brownt hatalmon tartják, a következő választásokig hátralevő legfeljebb két év elég lehet-e a Munkáspárt megújítására. (A brit rendszerben a kormányfőnek az előző választást követő 3-5 éven belül kell kiírnia a rendes választásokat, de bármikor kezdeményezhet rendkívüli választást is.)

A zavar nagy, és a magyar olvasót a Magyar Szocialista Párt vergődésére emlékeztetheti. A Brown-Gyurcsány és a Harman-Szili párhuzam teljesen világos, de David Milliband is könnyen megfeleltethető Kiss Péternek. Jack Straw meg a britek válasza Szekeres Imrére. A tét is ugyanaz, kihúzza-e a kormány a 2010-es választásokig. De szemben a szocialistákkal a Munkáspárt már szeptemberben, évi rendes kongresszusán rendezheti sorait. Lesz mit megbeszélniük, és addigra talán az is eldől, hogy a lázadóknak lesz-e erejük Brown megbuktatására.