'Minden politikai erő belehal a kormányzásba'

Az idei választási hadjárat legnagyobb furcsasága kétségkívül az volt, hogy nem az ellenzék és a kormány párharca volt előtérben, hanem a két ellenzéki párt rivalizálása, akik viszont már eleve leszögezték, hogy a voksolás után koalícióra lépnek majd egymással. Ennek az oka az volt, hogy a baloldali kormány már legalább másfél éve működésképtelen volt, így az SLD-nek esélye sem volt hatalmon maradni.

Vasárnap a fatalista várakozásokhoz képest egyébként aránylag jól szerepelt a posztkommunisták pártja. Több mint tíz százalékos eredményükben szerepet játszhatott az is, hogy a még mindig meglehetősen népszerű köztársasági elnök, Aleksander Kwaoeniewski az utolsó pillanatban megszánta pártját, és besegített a kampányba.

Nehéz lesz

A két jobboldali párt, a Jog és Igazságosság (PiS) és a Polgári Platform (PO) párharcában hosszú ideig a konzervatív-liberális PO tűnt biztos befutónak. A PiS az utolsó métereken hozta csak be a PO előnyét, és mellbedobással győzött a végén. A PiS kétszázalékos előnye azonban döntően befolyásolhatja a politika irányát az elkövetkező években, hiszen legerősebb pártként ők adhatják a miniszterelnököt.

A PO határozottan neoliberális gazdaságpolitikával szerette volna meggyógyítani az akadozó lengyel gazdaságot, többek között a 15 százalékos egyenadó bevezetését és az állami szubvenciók ritkítását propagálta. Lengyelországban egyébként komoly hagyománya van az ehhez hasonló radikális megoldásoknak, hiszen 1989-ben Leszek Balcerowicz pénzügyminisztersége alatt itt próbálták ki először az úgynevezett sokkterápiát.

A jóval etatistább PiS szociális érzékenységgel és az állam szerepének hangsúlyozásával kontrázott. Szerintük nem leépíteni, hanem átépíteni kell az államot, fent kell tartani az olyan iparágak, mint például a bányászat szubvencionálását, le kell lassítani a privatizációt, erősebben be kell avatkozni a gazdasági folyamatokba. A Kaczyński-ikrek igen nagy hangsúlyt fektettek a korrupció elleni harcra is, amit idén nem volt nehéz összemosni a volt kommunista nomenklatúra ellen irányuló retorikával.

Érezhető, hogy a két győztes pártnak nehéz lesz zöld ágra vergődnie a koalíciós tárgyalásokon, még akkor is, ha mindkét oldal tisztában van az ország stabilitása iránti felelősségével. A hangulatról sokat elárul az alulmaradt miniszterelnök-jelölt, Jan Rokita vasárnap esti kijelentése is: "szeretném azt hinni, hogy Lengyelország jó kezekben lesz".

Az utolsó szó jogán

A helyzetet tovább bonyolítja az a körülmény, hogy a lengyelek az elkövetkező hetekben elnököt is választanak, így az övék a végső döntés arról, hogy a PO-s Donald Tusk megválasztásával egyensúlyt teremtenek-e még a két jobboldali párt között. Ha Lech Kaczyńskit emelik az elnöki székbe, tovább erősödne a radikális jobboldal pozíciója. Ez utóbbi forgatókönyv esetén viszont egy sokak által várva-várt furcsaság minden bizonnyal elmaradna: Jaroslaw Kaczyński már vasárnap este bejelentette, hogy nem vállalná el a miniszterelnökséget, ha a hozzá megszólalásig hasonló ikertestvérét választanák meg köztársasági elnöknek.

Alapvető bizalmatlanság

Bármi is történik az elnökválasztásokon és az elkövetkező hetek koalíciós tárgyalásain, a tegnapi eredménnyel senki sem lehet maradéktalanul elégedett. A részvételi arány elkeserítően alacsony volt, még a 40 százalékos határt sem érte el.

Lehet ugyan, hogy az elnökválasztásokra némileg többen mennek majd el (pedig politikai szempontból jóval fontosabbak a parlamenti választások), de az már semmit sem változtatna a választók megsemmisítő ítéletén. Noha a pártok még soha nem költöttek annyi pénzt a kampányra, mint idén, az ország undorodva fordított hátat a teljes politikai elitnek.

A katasztrofálisan alacsony részvételi arány minden, csak nem a demokratikus berendezkedés sikere. Az elkövetkező években majdhogynem csodára, de minimum bölcs, erős és főleg sikeres kormányzásra lenne szükség ahhoz, hogy a lengyel politikusok visszanyerjék a nép bizalmát. De már az is nagy siker lenne, ha egyszer sikerülne meghazudtolni a lengyel demokrácia mára már alapvetőnek tűnő törvényét, miszerint minden politikai erő kérlelhetetlenül belehal a kormányzásba.