Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Százéves, salétromos falú, szűk minigarzonokra darabolt, gangos bérházban lakni romantikus dolog ugyan, de azért még a papírfalú panellakásoknál is nehezebb néha. Főleg, ha az omladozó épület a Nagykörúton kívülre esik, kutyaszar- és hajléktalanerdőn keresztül kell megközelíteni, az ötméteres belmagasságú szobákat csak egy rozzant cserépkályhával lehet felfűteni és időnként feltűnik pár olyan alak, mint a Macskajaj valamelyik stricije vagy seftese.
Az április 6-7-i hétvégére szervezett Budapest 100 rendezvénysorozat idén is azt igyekszik bemutatni, hogy a málló vakolatú falak, letört orrú vízköpők, galambszaros padláslépcsők és dohszagú pincék világa nemcsak hogy elviselhető és szerethető, de csupa felfedezésre váró kincset rejt. A Budapest 100 kétnapos épületbejárásai alatt ugyanis még a leglerobbantabb józsefvárosi gettótömbről is kiderülhet, hogy valójában építészeti és kultúrtörténeti gyöngyszem. Főleg, ha épp ott volt a múlt századi prostitúció fellegvára vagy ki lehet mászni fotózni a háztetőre.
A „Hölgyek a Teleki téren és környékén – Prostitúciótörténet a nyolcadik kerületben” túlságosan csábító programpont volt ahhoz hogy kihagyjuk, így a hírhedt Józsefvárosban kezdtük a szombatot. Az udvaron Szécsényi Mihály levéltáros-történész tartott fülledten erotikus, ugyanakkor helytörténeti szempontból is kimerítően alapos ismertetőt „A vigalmi negyed tündöklése és bukása a kiegyezés utáni időszaktól az 1970-es évekig” címmel. Ami nemcsak a VIII. kerületi prostitúció kultúrtörténeti érdekességeiről szólt, hanem nyakig merült a főváros teljes luxusbordélyos-garniszállós világában, és nyugodtan kijelenthetjük róla: a rendezvénysorozat legszórakoztatóbb programja volt. Érezhetően sok kutatómunka állt az előadás mögött, így a 150 fős hallgatóságban valószínűleg több férfi is elgondolkodott azon, hogy pár év PhD-képzés és egy doktori disszertáció erejéig ő is szívesen feldolgozná a hazai prostitörténelmet a 70-es évektől napjainkig. Szigorúan tudományos alapokon persze.
Tudták például, hogy a Józsefváros már azelőtt rosszhírű környék volt, hogy egyáltalán kiépült volna? A Teleki tér és a Népszínház utca környéke a középkortól az 1800-as évekig tartó időszakban is a prostitúció melegágyának számított: a mai Kálvin térnél futó városfal Hatvani kapuján és Kecskeméti kapuján túl cigánytáborok és a Rácváros városfalhoz tapasztott, apró házai sorakoztak. Utóbbiakban laktak a prostik.
Az 1867-es kiegyezés után jogszabályokkal adtak intézményes kereteket az addig vétségnek számító üzekedésnek. Az utcalányok fokozatosan eltűntek, beköszöntött a bordélyházak aranykora. A szifiliszjárvány miatt a prostiknak ekkoriban kötelező volt a rendszeres egészségügyi vizsgálat, a bordélyház tulajdonosainak pedig kőkeményen el kellett számolni a bevételükkel a hatóságok felé. Szécsényi Mihály levéltári kutatása kimutatta: ők voltak a korszak legnagyobb adófizetői.
Az arisztokrácia és a köznép bordélylátogatási szokásai már a múlt században is élesen elkülönültek. A Magyar utcai piros lámpás házakban például a pesti mágnások és a külföldi rangos fők fordultak meg rendszeresen: járt itt többek között a walesi herceg, sőt, állítólag Prohászka Ottokár fehérvári püspök is. A legismertebb madame ekkoriban Krúdy egyik szerelme, Róza asszony volt, akinek a hálószobájában Erzsébet királynő vadászkastélyának baldachinos ágya, helyesebben annak másolata állt.
Szécsényi Mihály történész szerint tipikus korrajz volt például a Teleki tér 9-ben lakó, 18 éves Bagi Juliska esete, aki 1912-ben jelentkezett prostituáltnak. Szülei Teleki téri házalók voltak, Juliska viszont már 4 elemit és 3 polgárit végzett. Ezzel akár egy irodában is lehetett volna belőle gépírókisasszony, mégis inkább a könnyű pénzkeresetnek ígérkező kurválkodást választotta.
Hogy megkaphassa az ehhez szükséges orvosi lapját, az akkori Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen nevű szervezet faggatta ki Juliskát, aki a fennmaradt iratok szerint imádta a pezsgőt és a bort, és nem akart "tisztességes foglalkozást" keresni. A korabeli dokumentum szerint artistaként és kávéházi felíróként mindössze 70 koronát kapott egy hónapban, de ebből nem tudta eltartani az egyik szerelmi kalandjából született gyermekét.
A Juliskhoz hasonló, külvárosi prostiknál az egykoronás ügyfél volt a minimum, viszont még itt is legendák keringtek az olyan kuncsaftokról, akik vagy annyira gavallérok, vagy annyira részegek voltak, hogy egyetlen menet után 100 koronát hagytak ott a lányoknál. Összehasonlításképp: egy egyszerű munkáslegény heti 10-12 aranykoronát keresett ekkoriban, egy jó szakácsnő havi bére 80-100 korona volt.
A századforduló félmilliós Budapestjén viszont az intézményesített bordélyházak mellett mellett virágzott egy másik, titkos prostitúció is, hiszen rengeteg alacsony fizetésű cselédlány és más, szakképzetlen női dolgozó akarta a titkos kéjlakokban kiegészíteni a keresetét. Ahogy arra a témában elmélyedő történész is rámutatott: sok fiatal lány még csak nem is kényszerből lett prosti, hanem tudatosan ezt a munkát választották, hogy gyorsabban összejöjjön a hozományra, saját lakásra való pénz.
Az 1910-es évektől a bordélyhazakat a nyilvános találkahelyek (például kávézók) és magántalálkahelyek váltották fel (tipikusan voltak például a Teleki téri lakások), a hatóság pedig megkövetelte az egészségügyi lapok kitöltését, amivel a prostituáltak igazolhatták magukat a rendőröknek. A magántalálkahelyeket a legolcsóbb pesti lakásokban alakították ki, ez ekkoriban a Népszínház utca, a Mátyás tér, a Garai tér és a Teleki tér környéke volt, ahol nem nagyon laktak 30 év alatti, elcsábítható férfiak, sem gyerekek.
A 30-as évektől a "havi 200 pengős világ" kéjnőtelepi már csak nyomokban hasonlítottak a klasszikus, szalonos bordélyházakra: 1928-ban betiltották őket. A légyottokhoz bérházakat használt az erre szakosodott magánkéjnők, ahol az erkölcsösség látszata érdekében nem alakíthattak ki közös helységet, nem volt sem fekete zongora, sem konyha, akkor a kuncsaft bekaphatott pár falatot, csak egy portás volt a ház kapujában. Egy utcai ablakos szobát napi 3 pengőért lehetett bérelni, gangra nézőt 2 pengőért. A klasszikus bordélyházak alkonyán pont a kéjnőtelepes időszak hozta el az aranykort a Teleki téren: ez volt az a környék, ahol jellemzően a belvárosi luxusprostiknál idősebb hölgyek fogadtak tipikusan kispénzű, alsó középosztályból kikerülő kuncsaftokat.
Legalább ilyen népszerű volt a környék másik, szabadon bejárható háza, a Teleki tér 1-2. egykori áru- és bérpalotája is a hétvégi rendezvénysorozaton. Persze nem azért, mert itt lakott az ötödiken Giorgio Pressburger író és valamikor zsidó imaház is volt az épületben, hanem mert nyolcfős csoportokban ki lehetett mászni a tetőre.
A kémények közül előbukkanó budai oldal a Vár és a Gellért-hegy jól ismert sziluettje ellenére sem volt giccses, a sok cserép és tetőablak láttán pedig végre mindenki megint a viktoriánus London rugólábú besurranó tolvaja, a háztetők lovagja, Spring-Heeled Jack lehetett pár percre. Már akinek pont ilyen vágyai vannak egy olyan kulturális rendezvényen, amit még a Guardian is méltatott egyszerűséget és nagyszerűséget kiáltva.
A nyolckernél jóval patinásabb Benczúr utcában, az egykori British Council helyén nyílt meg pár hónapja a Középiskolások Országos Pénzügyi és Gazdasági Oktatóközpontja. Az 1913-ban épült villa a diplomatanegyed többi házához képest igen szerény külsővel dicsekedhet, a belsőt pedig az OTP Bank 600 millió forintjából alakították át olyan tantermekké, amik pont úgy néznek ki, mint az irodaházak unalmas, egyenbútoros tárgyalói.
Ugyanakkor a múltból is megmaradt itt néhány nosztalgikus darabka. Az egyik társalgóban, a százéves kandalló fölé olyan kultúrtörténeti ereklyéket tettek ki, mint az 1966-os takarékossági nap plakátja, néhány retró Lottó-poszter, a 80-as évek népszerű jócsajos kártyanaptárai, a mindig fedetlen kebleket rajzoló Endrődi István takarékbetétkönyves reklámjai vagy a másik Ludas Matyi-veterán, Pusztai Pál klasszikusa, miszerint "Ne kutass drágám, a pénz az OTP-ben van".
A Budapest 100 programsorozatban persze nemcsak százéves bérházakban sétálgathatott az ember, hanem olyan régi középületek halandóktól elzárt folyosóira is benézhetett, mint az egykori Fertőtlenítő Intézet (ma: ÁNTSZ), a csernobilos B-horrorokban látható Kelenföldi Hőerőmű, vagy a gothami díszletnek is beillő Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság a Fiumei úton, aminek a tetejéről tényleg csak a vízköpők mellett gubbasztó Batman hiányzik.
A jó idő miatt mi a városligeti Széchenyi Gyógyfürdőt választottuk ki. Az 1913-ban megépített előcsarnok pisilő kisfiúval súlyzózó kentaurját és az őt leköpő sellőszobrot persze mindenki ismeri, aki már áztatta itt magát horror áron (kb. 4800 forintos napijeggyel). Most viszont gitárzenével egybekötött idegenvezetés során nézhettük meg a belső udvari tárlaton egy 50 fős csoporttal, hogy a száz évvel ezelőtti, úszódresszes, prűd fürdőkultúra milyen éles ellentétben állt az előcsarnok mennyezeti mozaikjain ábrázolt meztelen, bögyös-faros nőkkel és a csöcsös sellőlányokat raboló, kanos ókori hősökkel.
Nagyot téved, aki azt hitte eddig, hogy a jakuzziban két prostival pezsgőzés csak a rózsadombi újgazdagok és a maffiózók kiváltsága: a Széchenyiben már a száz évvel ezelőtti, grandiózus építkezéskor is direkt gondoltak a nagyvilági életet élő dzsentrikre, és saját ággyal, fésülködőasztallal felszerelt, kis magánmedencék sorát húzták fel nekik az épület egyik szárnyában. Ezek után nem is csoda, hogy a végtelen hómezőkről ideküldött szovjet katonák a második világháború után kisajátították maguknak a fürdő felét.
Jó hír a titkos földalatti járatok szerelmeseinek, hogy a Széchenyi Gyógyfürdő alatt legalább akkora alagútrendszer van, mint az egri vár legendás kazamatái. Ami érthető is, hiszen a szűrőberendezéseknek, vízforgatóknak és nyakzuhanyoknak elképesztő mennyiségű termálvízre és csővezetékre van szüksége. A vezetékrendszer kiépítésekor elég nagyvonalúak voltak a kivitelezők: a fürdő látogatóktól elzárt, földalatti pincerendszerében akkora folyosókat hasítottak ki, hogy oda akár szénszállító lovaskocsival is be lehetett menni. Így ma a rekonstrukciók idején nem is kell kicserélni a régi csöveket, elég befalazni, bőven akad még hely a fürdőruhában is elviselhetetlenül forró kazánházlabirintusban. Aminek a végigjárása után borzasztó volt télikabátban dideregni a XXI. századi Városligetben.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
