Nem merek olyat mondani, amit felkap a bulvársajtó

Idén még a bulvársajtó is felkapta, hogy sokan, egyszerre nyolcan távoztak a színházból.

Tavaly is többen elmentek, de más színházból is elmennek, csak talán mivel mi nagyobbak vagyunk, ránk nagyobb figyelem irányul.

Ha egy olyan színész távozik a Vígből, aki sokat köszönhet ennek a színháznak, érez csalódottságot vagy akár haragot?

Amit itt tanultak, az mindenképp fontos lesz majd a szakmai életükben. Nyilván csalódottság is van bennem, és közben izgulok a jövőjükért is.

Volt, akiért kifejezetten aggódtam, és sajnos igazam is lett.

Mindig jönnek fiatalok, akikben bízom, újra és újra hosszú távon gondolkodom bennük. Most ide szerződött Medveczky Balázs, Ember Márk, Tóth András, ifj. Vidnyánszky Attila és Csiby Gergely. Én is ezt az utat jártam a Vígszínházban, sokan vagyunk így, akik a Vígszínházban nevelődtünk fel, és azóta is hűségesek vagyunk.

Amikor én idejöttem, éppen öt színésznő távozott a Vígszínházból: Hernádi Judit, Bánsági Ildikó, Béres Ilona, Egri Márta és Kovács Nóra. Akkor még nem tudtam, hogy ez nekem jól jön, mert ha maradnak, talán most nem ülnék itt. Így rögtön három-négy nagy főszerepet játszhattam, és egyre jobb lehetőségeket kaptam.

Elment Stohl András is, aki amúgy is népszerű szereplője a médiának.

Andris nagyon sok szép szerepet játszott, nagyszerűen. Most így döntött, de ebből semmit nem fognak érezni a nézőink, mert minden szerepét játssza tovább, a POSZT-ra is jött velünk. Ha így akarja folytatni, a szíve joga.

Okoz nehézséget vagy feszültséget, hogy ennyien elmentek?

Nem. Ha például Stohl András nem játszaná tovább a szerepeit, az nyilván okozott volna nehézséget, az más helyzet lenne.

És önben sem okozott nagyobb csalódottságot?

Nézze, én A testőrben

minden este csókolózom Stohl Andrással.

Partnerek vagyunk, nagyszerűen játszunk együtt. Három felvonásban csalom meg őt, tehát a színpadon vissza tudom adni neki, hogy szellemesen fogalmazzak. Máshogy viszont nem szeretném. Komoly művésznek gondolom.

De azt ki kell mondanom, hogy én a társulatban hiszek. Abban hiszek, hogy különböző alkotók összejönnek a Vígszínházban, akik egy nyelvet beszélnek. Elindul köztük néhány fiatal színész is – mondhatnám most Ember Márkot, vagy Halász Jutkát 50 évvel ezelőttről, vagy Lukács Sándort, aki már 45 éve tag, vagy Hegedűs D. Gézát és tanítványait, vagy akár magamat –, és elkezdi a pályát egymondatos szerepekkel. És most a színház hűséges színészei vagyunk. Minket ez a színház felnevelt. Ha ez nem társulatban történt volna, ha nem gondolkodtak volna bennünk, sok fontos lépés és lehetőség kimaradt volna. Számomra is összefügg a színház, a szinkron és a forgatás, de a színház az első. Mindig is a színház volt az első. Én most sem megyek el, hiába hívnak játszani és rendezni, pedig nekem is jól jönne, de nem tudok elmenni, mert meghatározó alakja vagyok egy színháznak, és máshová vinném a nevemmel a nézőket – de nekem ide kell hoznom őket.

Sok kolléga, aki elment, nagyon sok sorozatot és filmet forgatott évad közben is, ahová el is engedtük őket. Viszont én úgy gondolom, a társulati lét terhekkel és kötelezettségekkel is jár: hogy ehhez a csapathoz tartozol, és hogy az a legfontosabb, amit itt együtt csinálunk a nézőiknek. Igen, A Pál utcai fiúk azzal jár, hogy 86-ot kell belőle játszani egy évad alatt, közben nem lehet elmenni forgatni, és nem lehet hosszú hajat növeszteni, mert A Pál utcai fiúknak rövid a hajuk. És egy hétvégén lehet, hogy hatszor kell játszani. De ha tartozol egy csapathoz, egy helyhez, akkor annak elfogadod minden amplitúdóját. Cserébe lehet szakmailag fejlődni, mert mindig benned gondolkodnak. Van, aki ezt máshogy gondolja, más vizekre evez, de ezt is elfogadom.

Úgy érti, aki elment, arról végeredményben kiderült, hogy nem is volt ide való?

Ez azért sem igaz, mert Seress Zoltán most újra a Vígszínház társulatának a tagja, Rudolf Péter is újra itt rendez, és még számtalan példát mondhatnék. Ide bárki bármikor visszajöhet. Ez a színház mindig nyitott.

Sokan azt mondják, mindennek az az oka, hogy a színház nem tud annyit fizetni, mint egy filmsorozat vagy egy rádiós műsorvezetés, és ha magasabbak lennének a színészi fizetések, nem lenne ekkora a mozgás sem.

Egyértelmű, hogy nagyobb támogatásra van szükségünk. Nemcsak a tévésorozatokkal nem tudjuk felvenni a versenyt, de már a minimálbér emelkedése is gondot jelentett: ha felveszünk egy új embert, így majdnem annyi lesz a fizetése, mint annak, aki itt dolgozik harminc éve, amitől a régi, hűséges munkatársak nagyon rossz helyzetbe kerültek. És jövőre megint emelkedik a minimálbér, tehát valahogy meg kell oldódnia ennek a helyzetnek, nem szeretnénk elveszíteni ezeket a remek munkatársakat. Ezzel nem tudunk lépést tartani. Másrészt lehet, hogy én is ugyanannyit tudok fizetni, mint egy másik színház, viszont nálam háromszor annyit kell dolgozni, mert nagyobb a tér, több a díszlet, hatványozott a munka.

Bár hozzáteszem, most kaptunk a fővárostól 500 millió forintot 19 különböző felújítási projektre, amiért hálásak vagyunk, mert nagyon időben jött. De elkerülhetetlen lesz a Vígszínház épületének teljes felújítása, hiszen 1994 óta (akkor újították fel utoljára teljeskörűen a Vígszínházat – K. B.) sok idő telt el, és Budapest egyik legszebb ékszerére vigyáznunk kell.

Befolyásolja a támogatás mértékét, hogy a fenntartó elégedett-e az előadások tartalmával?

Nézze, nekünk 400 ezer nézőnk volt, minden előadásunk sikeres, nemzetközileg is elismernek. Remélem, ez elgondolkodtatja a döntéshozókat, és megértik a nehézségeket. Én reménykedem a nagyobb támogatásban.

És elég ez, vagy figyelni kell más szempontokra is? Szombathelyen például a politikusok részben azzal indokolták az igazgatóválasztás körüli balhét, hogy Jordán Tamás meghívta rendezni Alföldi Róbertet, és járt a Hír TV-ben.

Én is meghívtam Alföldi Róbertet, sok más tehetséges rendezővel együtt. Egyébként az a fontos, hogy azzal a rendezővel dolgozzunk, aki az adott művet a legtehetségesebben tudja színpadra állítani. 

A Pál utcai fiúk musicalslágerét, a Mi vagyunk a Grund!-ot összesen több mint egymillióan hallgatták meg a Youtube-on (itt és itt). Hogyan tudja a Vígszínház magához kötni ezt a rengeteg fiatalt?

Már magunkhoz kötöttük, hiszen ők vagy látták már az előadást, vagy potenciális jövőbeni nézői A Pál utcai fiúknak. Már 95 678-an látták az eddigi 86 előadást. Rendkívül sok, 694 előadás volt a színházban 293 nap alatt, azaz majdnem minden nap három előadást tartottunk. Már a Házi Színpad is repertoárszínházként működik, pedig a támogatásunk nem három színház fenntartására szól. Összesen 400 ezer nézőnk volt, az elmúlt nyolc év alatt folyamatosan gyarapodott közönségünk. A padlás jövőre lesz harminc éves, és van, aki csak ennyi idő után jut el rá, remélem, így lesz ez A Pál utcaiakkal is.

Feladatuk a következő évadokban olyan előadásokat létrehozni, amelyek konkrétan ennek a százezer fiatal nézőnek szólnak?

Mi mindig gondolunk a legfiatalabb nézőinkre, hiszen az első színházi élmény nagyon fontos és meghatározó. A Marton László által létrehozott hagyományokat folytatva olyan előadásokat hozunk létre gyerekeknek, amiket a szülők is szívesen megnéznek. Ilyen volt A padlás és A dzsungel könyve, aztán az én igazgatásom alatt a Túl a Maszat-hegyen, az Óz és most A Pál utcai fiúk. A Vígszínháznak mindig voltak fiatal nézői, és mindig meg tudott újulni a közönsége.

Nem az előadások nézőszámához igazítjuk a műsort. Sok ember számára szeretnénk értékes darabokat játszani, új utakat keresni és elgondolkodtatni a nézőket, miközben szórakoztatunk is; jövő tavasszal Feydeau-bemutatónk lesz. Ezzel értünk el 400 ezer nézőt: persze, ebben benne van A Pál utcai fiúk, de telt házzal ment a Bűn és bűnhődés is, több mint 30 ezren látták azt is. Ez egy értékes műveket játszó repertoárszínház.

Csak abból nem lenne 400 ezer nézőnk, ha most egyszerűen íratnék még egy musicalt A Pál utcai fiúk mintájára.

A két nagyszínpadon jövőre gyakorlatilag klasszikus évadot tartanak: Shakespeare, Tolsztoj, Feydeau, Dosztojevszkij, Ibsen és Arany János. Ez koncepció volt?

Azt mondta az interjújukban Schilling Árpád, hogy a kőszínházakban főleg klasszikusokat játszanak, és ezt nem tartja jónak. Én nap mint nap ezzel foglalkozom, sok európai színház műsorát ismerem: ez azért van így, mert ma nagyon kevesen írnak darabot nagyszínpadra. Nagyon nehéz ezer embernek kortárs művet játszani, bár szerencsére írt nekünk Hamvai Kornél – a Zöld kilencest –, és találtunk is ilyet, például az Augusztus Oklahomában-t, az Átutazókat, az Audienciát vagy a Földrengés Londonban-t.

A német színházakban is 100-150 fős kis színházakban tudnak a kortársakkal kísérletezni, és ezt mi is megtesszük a Házi Színpadon: ebben az évadban Kincses Réka és Bartis Attila két nagyszerű darabját mutattuk be, jövőre pedig Dragomán György Máglya című művét rendezi meg Kopek Jankával és Puzsa Patríciával Armin Petras. Ez az a helyszín, ahol ezeket el tudjuk játszani, a nagyszínpadra nem találtam kortárs művet, ahogy kevés európai nagyszínház műsortervében talál ilyet. Csak egy példa: az Augusztus Oklahomában-t mi a nagyszínpadon játszottuk, Bécsben a Burgtheater kamaraszínházában ment.

Túl nagy a tér, vagy nem jönnének el a nézők?

Mind a kettő. Fontos, a mű, a tér és a közönség találkozása.

Jövőre Hamletet rendez. A történet melyik része miatt vette most elő a darabot?

Már régóta meg akartam rendezni, folyamatosan foglalkoztatott a Hamlet. Számomra ez az egyik legnagyobb mű, amit valaha írtak; minden nap felemelő, amikor a darabot próbáljuk. Ráadásul a Vígszínház 122 éves fennállása alatt még nem tűzte műsorra a Hamletet. Úgy éreztem, most olyan kivételes a csapat, hogy velük meg tudom valósítani az elképzeléseimet. Most jól állnak a csillagok. Ezenkívül egyetértek azzal, hogy mit gondol Shakespeare arról, hogyan érdemes színházat csinálni, és érdekel a „színház a színházban” téma.

Már lassan nyolc éve foglalkozom azzal, hogy elindítok pályakezdő színészeket, aztán így vagy úgy alakul a pályájuk. Ugyanígy indul el Hamlet, Rosencrantz, Guildenstern, Laertes, Ofélia, Fortinbras és Horatio élete is. Mindegyikük külföldi egyetemen tanul – zárójelben megjegyzem, ezt tíz éve a nézők még nem úgy értették, mint most. Ma már minden család környezetében van olyan, aki külföldön tanul. Az ő sorsuk érdekel. Ráadásul mindenkit terhel a szülők felemelkedése, bűne, bukása vagy szenvedése, és emiatt máshogy alakulhat a pályájuk, ez is meghatározza a sorsukat.

Korábban egy interjúban azt mondta, „életét és vérét” adta a Vígszínházért, sokszor éjjel-nappal itt van, minden döntésben részt vesz – és azóta még pár év eltelt. Emberileg mennyire bírja ezt az életmódot?

Én úgy gondolom, sokat fejlődtem, sokat tanultam arról, hogyan kell vezetni egy színházat az első „ess neki” magabiztosság óta. Itt volt az előbb Tornyi Ildikó, aki most szülte meg a második gyerekét, és ő is azt mondta: már nem idegeskednek annyit a férjével, mint az elsőszülött kisfiuknál. Én is így vagyok a második igazgatói ciklusommal: egy kicsit nyugodtabb vagyok, már értik a munkatársaim, mit szeretnék, már vannak tradíciók, amiket elkezdtünk, úgyhogy mindenki tudja, mit hogyan kell csinálni, már tudunk fejlődni bennük.

De az változatlan, hogy az egész életem ezzel telt az elmúlt nyolc évben. Ez tényleg olyan, mint egy intenzív osztály: mindig születnek gyerekek, mindig mennek el, mindig változik valami. Itt mindig van feladat, sosem érezheted úgy, hogy mára befejezted.

Mennyire zárja be ez emberileg? Mennyire tud élni mellette?

Mostanra már nagyon bezárt. De nem merek már egy interjúban olyanokat mondani, amit felkap a bulvársajtó. Ha azt mondom, néha itt is alszom egy éjszakai próba után, arra valaki azt mondaná, ki akarom sajátítani az egész házat. Nehéz erről beszélni, talán utólag fogok tudni majd.

Volt, hogy úgy érezte, egy dolog a szakmai siker, de magánemberként mégis jobb lett volna inkább csak fele ennyi színház és kétszer ennyi élet?

Nem. Persze, néha vannak nagy mélypontjai az embernek. De mindig sok új tervem van. Most például elkezdtük a filmezést: ez mindig is álmom volt. Az évad elején magam rendeztem 56-os témájú kisfilmeket, most pedig Hartung Attila fiatal filmrendező forgatott több színházi rövidfilmet nekünk (amelyek az Indexen lesznek láthatóak, az első rögtön itt lent – a szerk.). Biztos vagyok benne, hogy ez a munka nemcsak a Vígszínháznak jó, hanem segíti azokat a fiatal művészeket is, akik részt vettek a forgatáson. Remélem, hogy egyszer eljutok oda, hogy lesz egy nagy vígszínházi sorozat, és akkor a színészeimnek nem kell más sorozatokba menniük pénzt keresni. Vagy itt állunk majd egy egész estés film bemutatóján.

A Vígszínház az egyedüli magyar tagja az Európai Színházi Uniónak. Mit gondol Európa a mai magyar színház állapotáról akár minőségi, akár politikai értelemben?

Meg kell mondanom, mi ilyen szempontból most nem vagyunk a fókuszban: a legutóbbi találkozón a török és a görög helyzet volt górcső alá véve. Mi hozzájuk képest szerencsések vagyunk. A Törökországban betiltott szerzők miatt tiltakoztunk, Görögországban pedig rendkívüli állapotok vannak, alig működnek színházak, ők is pénz nélkül dolgoznak. Az ő helyzetükön próbálunk segíteni.

Már szóba került Schilling Árpád interjúja: ő azt is mondta, baj, hogy a színházigazgatók nem állnak ki fontos közéleti ügyekben, nem szólalnak fel tüntetéseken, és így tovább. Ön mit gondol erről?

Nem tudom, azért beszélgetünk-e most, hogy egy Schilling-interjúra reagáljak, de én azt gondolom, amit Shakespeare is ír a Hamletben: nekünk az a dolgunk, hogy az előadásokon keresztül reflektáljunk a világ dolgaira. A Vígszínház mindig is nyitott volt a társadalmi problémák bemutatására, most is van egy csomó olyan előadásunk, amelyek ezt reprezentálják. Én mindig a művészeten, a színházon keresztül szeretek kommunikálni a nézőimmel. Minden energiámat erre fordítom.