Vilhelmina
11 °C
28 °C

Hosszú volt a hajunk, rövid a szoknyánk, de megtűrtek

63
Saját bevallása szerint nincs sok köze a nosztalgiához, és gyakran hangoztatja, hogy a jelenben él, a múlt helyett pedig sokkal inkább a jövő foglalkoztatja. „Ami történt, ami elmúlt, azt előbb-utóbb valahol útközben leteszem, nem igazán érdekel többé” – írta legújabb könyve ajánlójában is Koncz Zsuzsa, aki az Index kérésére mégis visszatekintett saját pályájára az albumban megjelent fényképeken keresztül.

„Ha Koncz Zsuzsával járhatnék egyszer, az lenne találka az igaz szerelemmel” – énekelte Bereményi Géza sorait Cseh Tamás arról a lányról, aki az ország szeme láttára cseperedett felnőtt nővé, majd vált az egyik legnépszerűbb magyar női énekessé. A Heves megyei Pélyen született, később Füzesabonyban, majd Budapesten élt, és csak 16 éves volt, amikor osztálytársával, Gergely Ágival a Ki mit tud?-on egy egész országot elbűvöltek a Nagymami című számukkal.

A tévés szereplés után a magyar beat szentháromságát is kipipálhatta, hiszen énekelt az Omegával, az Illéssel és a Metróval is. 1967 nyarán feltűnt az első magyar tinikultfilmben, az Ezek a fiatalokban, amelyben a Mr. Alkoholt, az Ez az a házat és a Szőke Anni balladáját énekelte, két évvel később pedig megjelent a bemutatkozó albuma, Volt egyszer egy lány címmel – ami hibái ellenére az első magyar arany(nagy)lemez lett.

Ötödik magyar nyelvű albuma, az Illéssel készült Jelbeszéd – rajta a Göncz Árpád temetésén is elénekelt Ha én rózsa volnék-kal – a fennálló rendszer áldozata lett: már 50 ezer példány elfogyott belőle, amikor felfüggesztették a kiadását, a raktáron lévő példányokat pedig bezúzatták. A betiltás nem rendítette meg az énekesnőt, sorra jelentek meg az albumai, a cenzúrát kijátszva sokszor verslemezeken foglalt állást, a vasfüggöny mindkét oldalán voltak fellépései, koncertezett a kettévágott Németország mindkét felében, Franciaországban, a Szovjetunió tagállamaiban, de eljutott az Egyesült Államokba, Brazíliába, Japánba és Kubába is.

Az énekesnővel fényképek fölött nosztalgiáztunk, nem sokkal a nyári vakációja előtt, kronológia sorrendben haladva, az általános iskolai évektől egészen a közelmúltig.

Milyen tanuló volt?

Egészen az egyetemi évekig kitűnő tanuló voltam, bár az érettségim már csak jelesre sikerült, mert matekból négyest kaptam. Ezen a képen egy pesterzsébeti általános iskola második vagy harmadik osztályos tanulója vagyok, igazi eminens pózban figyelem az eseményeket, ami azért – meglehet – a fotózásnak is szólt.

Mikor lett egyértelmű, hogy jó hangja van, és érdemes lenne énekléssel foglalkoznia?

Amikor ez a kép készült – sőt, igazából már előtte is – szinte állandóan énekeltem, mert szerettem, de hogy ez hivatás is lehetne, soha nem merült fel. Már lemezeim készültek, amikor először úgy éreztem, talán komolyabban kellene vennem ezt az egészet. Mikor megszülettek az első Bródy-szövegek, sok minden a helyére került bennem, mivel világos lett számomra, hogy ez a műfaj önkifejező eszköz is lehet, amin keresztül kommunikálhatok a közönséggel. Ettől vált egyre érdekesebbé, fontosabbá az életemben.

Két másodikos lány gondolt egyet, aztán a tévében találta magát. Mit szóltak ehhez a tanárok?

Őszintén szólva nem nagyon kérdezgettük őket. Sőt, én a magam részéről magánügyként kezeltem a dolgot. Gergely Ágival ugyan gyakran énekeltünk az iskolai szünetekben a lányoknak, de a Ki mit tudra való jelentkezés ötlete csak amolyan átfutó felhőcske volt az égen. Az egész egy pillanatnyi ötlet, játék volt számunkra, és egyáltalán nem akartunk vele semmit. Szerettünk énekelni, aztán ez sült ki belőle.

Mi van ma Gergely Ágival? Tartják a kapcsolatot? Csak annyit tudok róla, hogy a később volt egy zenekara Vámos Miklóssal, Gerilla néven.

Tudunk egymásról, és ha véletlenül összeakadunk, mindig ott folytatjuk, ahol utoljára abbahagytuk. Belőle nyelvtanár lett, és ma is ezt csinálja, magánórákat ad, ha jól tudom. A Ki mit tud? után Ági sem szakadt el azonnal a színpadtól, őt Vámosék hívták, engem meg az omegások, aztán Illésék.

Ez egy pikáns jelenet, mert az Illés–Omega–Metró-rajongók közötti harcok csúcspontján Illés Lajos és Bródy János Ez az a ház című dalát éneklem az Omegával az Ezek a fiatalok című filmben.

Mennyire volt egyértelmű, hogy az éneklés után filmszerepet is vállal?

Semennyire sem. De ez a film, miközben játékfilm, egyben dokumentuma is annak a 60-as években indult beatmozgalomnak, amelynek magam is résztvevője voltam, tehát természetes volt, hogy vállaltam a filmezést. Ráadásul leginkább énekelnem kellett, méghozzá olyan dalokat, amelyeket nagyon szerettem, és fontosnak is tartottam, úgyhogy elvállaltam. De eszembe sem jutott, hogy ettől majd filmszínész leszek.

Végül nem is lett az.

Igaz, énekes sem akartam lenni, végül mégis az lettem. A filmezés viszont végig idegen maradt, nem barátkoztunk össze.

Nyugtasson meg, hogy azért néz filmeket!

Imádom a filmeket, amikor tehetem, szívesen járok moziba. Külön öröm, hogy az utóbbi időben sok remek magyar filmet láttam, és jólesik, hogy a világ is elismeri az alkotóikat. Most a Jupiter holdját szeretném megnézni, de vannak további bepótolni valóim is.

Ez a szombathelyi Sportház öltözője 1967 nyarán, ahol az Illés zenekarral volt fellépésünk.

A képet Módos Gábor készítette, aki szinte kizárólagos fotósa volt hosszú időn keresztül.

Módos Gábor egész konkrétan ekkor keresett fel először. Akkor még talán fotólaboránsként dolgozott Szombathelyen, de szeretett fényképezni is. Megkérdezte, hogy készíthetne-e rólam néhány fotót, és mivel szimpatikus volt, azt mondtam neki: igen, próbáljuk meg. Itt, az öltözőben készültek az első közös képeink, majd ebből a pár képből később barátság és hosszú távú munkakapcsolat született. Gábor csinálta a legtöbb képet rólam: fotózott koncerteken, lemezborítókhoz, a most megjelent albumban is tőle szerepel a legtöbb kép. Ez a kép az egyik legelső dokumentuma ennek az együttműködésnek.

Miért ragaszkodott hozzá ennyire?

Számomra a fotózás személyes, már-már intim dolog, ezért kell, hogy maradéktalanul megbízhassak a fotósban, akkor lesz őszinte az arcom. Egy profi modell ezt megrendelésre hozza, nekem emberi kapcsolat kell, akkor működik jól. A szakmai, emberi kapcsolódás Gáborral az első pillanattól megvolt, ezért ragaszkodtam mindig hozzá, ha lehetett.

És meg is maradt ez a barátság?

Hogyne!

Az Illéssel többé-kevésbé párhuzamosan egy darabig énekeltem a Metróban is. Ők profi módon készültek a zenészpályára: készítettek hangfelvételeket a Metró klubban, volt például egy közös fotózásunk is a Gellérthegyen. Internetes közlésekből tudom, hogy mostanában újra felszínre kerültek ezek a képek.

Épp az Indexen jelent meg egy cikk a fotókat készítő Hunyady Józsefről, aki elsősorban íróként és újságíróként ismert, de fényképészettel is foglalkozott, rengeteg művészportrét készített a hatvanas években. Aztán egy fiatal pár nemrég vett egy házat Budakeszin, a padláson rengeteg negatívot találtak. A filmeket a Fortepannak adományozták, és mindjárt az átvételnél kiderült, hogy rendkívül értékes a képanyag. Például ezek a fotók is onnan vannak.

Olvastam a cikket, és magam is elcsodálkoztam, mert ebből a sorozatból annak idején egy-két darab landolt nálam, de meglepő volt, hogy ennyiféle, számomra is ismeretlen kép lett belőle: a hegyen, és lent a városban is. A fotózásra Zoránék hívtak, és hogy volt-e külön célja is a dolognak, azt nem tudom. Ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy együtt dolgoztam a képeket készítő Hunyady Józseffel.

Ez a fotózás viszont még egy dalt is ihletett. A Zoránnal énekelt Osztálykirándulást, a testvére, Sztevanovity Dusán szövegével.

Amikor a Csodálatos világ című album készült, elküldtem Dusánnak egy képet ebből a sorozatból. Ő is emlékezett a fotózásra, ezért aztán bekerült a szövegbe. Presser Pici először nem is értette, hogy miért pont a Gellérthegy, és mit akar ezzel Dusán, aztán elmeséltem neki a történetet. Dusán egyébként nagy varázsló, azonnal beleszerettem abba, amit írt.

A dal szövegében esik az eső. A fotózás napján is esett?

Nem-nem, szép, napsütéses időnk volt aznap! Kicsit talán fújt a szél, de rövid ujjú ruhában vagyok a képen, és nem úgy tűnök, mint aki fázik.

Rostockban volt egy rokonszenves német operatőr haver, akivel sokat dolgoztam együtt. Egy regionális stúdió munkatársa volt, ahol többször is megfordultam, mert több zenés showműsora volt a csatornának. Ez a fiú szívesen fényképezett is, és egy alkalommal megkért, menjek ki vele a tengerparti homokba néhány kép kedvéért. Tél volt, az Északi-tenger még nyáron is baromi hűvös, nemhogy olyankor. Folyamatosan fúj a hideg szél, és ahogy a képen is látszódik, nem igazán jár senki a környéken. Én ezt mondjuk nem bántam, mert nem szeretem, ha a fotóson kívül más közönségem is van, miközben fényképeznek. Ezt a biciklit egyébként így találtuk a tengerparton, a jó ég tudja, hogy került oda.

A borítóképen - a cikkben legfölül:

Ez a Volt egyszer egy lány felvétele a Rottenbiller utcai stúdióban. Szalay Zoltán készítette rólam.

Amikor 80 éves lett, mi is jártunk nála a Belgrád utcai lakásában, ahol elképesztő részletességgel tudott mesélni minden képéről. Sőt, a képei alanyairól is mindig volt valamilyen kedves sztorija.

Zoli nagyszerű ember volt. Sokkal élesebben látta és vette észre a dolgokat, amiket aztán a képein láthattunk viszont. Jó volt dolgozni vele, vagy akár csak úgy összefutni is.

Így közel ötven év távlatából milyennek látja ezt az albumot?

Tipikus első nagylemez, a tipikus első lemezes hibákkal, a tétova útkeresés lemeze. Fele az Illéssel készült, a másik felén meg táncdalok szerepeltek. A végső tanulság az volt, hogy ezeket a minden szempontból konzervatív tartalmakat nem lett volna szabad összeereszteni mindazzal, amit Illésék képviseltek, és ami – nem titok – nekem is jobban tetszett. A Végre, végre című dal például – amelyik engem lényegében keletnémet sztárrá tett – elég távol állt a természetes habitusomtól. A nagyívű, egyébként hatásos „fesztiválstílust“ bár alkalomadtán énekeltem, végig idegen maradt nekem. Sok tanulsággal szolgált számomra ez az album, világosan megmutatta, hogy mit szeretek, és mi az, ami jól is áll. De vegyük azért figyelembe, hogy ez Magyarországon a harmadik önálló beatnagylemez volt, előttem csak az Omegának és az Illésnek jött ki nagylemeze, a szólisták közül én voltam az első, ebben a műfajban korábban nem jelent meg ilyen.

Mindezek ellenére ez lett az első magyar aranylemez. Mármint aranynagylemez.

Az Omega vagy az Illés nem kapott előttem? Látja, az ilyesmit nem is tartom számon!

Ez a Hungaroton lemezboltja a Vörösmarty téri “Elizélt Palota” földszintjén, ahol most, gondolom, valamelyik multi ruhaüzlete működik. Ez a hely a művészszakmáé volt: írók, zenészek, filmesek, képzőművészek mind magunkénak érezhettük. Rock- és komolyzene egyaránt szólt a házban, néha Ferencsik János próbált, néha Illésék. Sajnálom, hogy mindez múlt lett, és jogutód sincs.

A kép már három nagylemez tulajdonosaként örökíti meg. Vissza szokta hallgatni az albumait?

Míg dolgozom rajtuk, igen, de kikapcsolódásként soha nem hallgatok saját lemezt. Olyankor veszem elő őket, amikor új koncert-összeállítást készítek. Mivel erősen a jelenben élek, többnyire azokat a dalokat választom a régiek közül, amelyek a jelen időhöz is köthetők.

Van azért kedvence? Vagy olyan, amit mérföldkőnek érez?

Ahogy ezt a képet nézem, azt kell mondjam: a Szerelem és a Kis virág mindenképpen fontos lemezek.

És van olyan, amiről úgy érzi, hogy nem úgy sikerült, ahogy szerette volna?

A kísérleti albumok ilyenek. A bemutatkozó albumomról már beszéltünk, de nemcsak a Volt egyszer egy lány volt ilyen, hanem például az Újhold is a nyolcvanas évek közepén, egy évtizeddel később pedig a Miénk itt a tér, amelyen kollégák dalait énekeltem újra.

Mit hallgat otthon, ha nem a saját dalait?

Kikapcsolódásnak feltétlenül komolyzenét, ha pedig könnyűzenéről van szó, a nagy kedvenceket folyamatosan hallgatom, a Beatlestől a Coldplayig. Egyébként meg a szakmai tájékozódás fontos, kicsit kötelező is. Sajnos a műfajjal kapcsolatban sok a lelombozó vacakság a nyilvánosságban, a rádiókban, és az interneten is. Inkább mégis az internetre, a külföldi híroldalakra hagyatkozom. Néha azért találok olyasmit, ami végighallgatható, magyar, és még értelme is van. Utoljára talán a Honeybeastre akadtam, akiket érdekesnek találtam, a hangzásuk is kicsit más a nagy masszához képest.

Ó, az ominózus Diósgyőri Rockfesztivál a DVTK-stadionban 1973 nyarán, ami után az ügyész több év letöltendő börtönbüntetést kért Bródyra! Az történt, hogy a koncerten megköszönte a szervezők munkáját, a rendőröknek pedig azt, hogy előző este szállást biztosítottak néhány fesztiválozónak. Mi akkoriban sokat élcelődtünk ezen, mert nevetséges volt, hogy Tini két barátságos mondatot intéz a rendőrséghez, erre perbe fogják.

Kik játszottak még ezen a fesztiválon?

Ott volt az egész magyar zenei élmezőny: a Neoton, a Mini, a Syrius, a P. Mobil, a Generál, a Bergendy, mi pedig a KITT-Egylettel (Koncz–Illés–Tolcsvay-trió) léptünk fel, amelynek ez volt az első fellépése, a nyári turnét pedig, a történtek miatt, már Bródy nélkül kellett megcsinálnunk, mert ő házi őrizetben, lakhelyelhagyási tilalom alatt Budapesten volt. Ezen a képen azért még látszódik. A közönség nagyon élvezte a bulit, mi is remekül éreztük magunkat, az idő zseniális volt. Teljesen váratlanul szakadt ránk ez a dicstelen és nem veszélytelen utójáték.

És még csak ezután jött a Jelbeszéd betiltása. Hogy éli meg az ember, amikor bezúzzák az albumait?

Meg voltam döbbenve, és nem tudtam hova tenni. Az világos volt, hogy kellemetlenek vagyunk a rendszernek, de hogy ennyire, az nem volt arányos. Voltak akkortájt hasonló történetek a béketáborban, például a cseheknél, ahol egy kedves cseh kolléganőt, Marta Kubišovát, úgy betiltottak, mintha soha nem is létezett volna. Furcsán éreztem magam, de biztonságérzetet adott, hogy kihátrálhattam volna, mert elvileg még egyetemista voltam, levelező joghallgató. A Jelbeszédet egyébként a lemezboltokból nem vonták vissza, a raktárakban álló példányokat zúzatták be. Mi meg csak ültünk, és bámultuk egymást, próbáltuk kitalálni, hogy most akkor mi van, vagy mi lesz. Aztán a lakásból inkább lementünk az utcára beszélgetni, mondván, hogy talán még a falnak is füle van. Ötvenezer példány azért így is elment belőle. És maradjunk annyiban, hogy akkoriban Magyarországon – mint később kiderült – történtek ennél jóval durvább dolgok is.

A Jelbeszéd betiltása után a Gyerekjátékok volt az első albumom, immár nem az Illéssel (hiszen időközben feloszlottak), hanem a Fonográffal. Amikor Bors Jenőék előálltak azzal, hogy csináljunk egy lemezt, vigyázó szemeinket Bródyra vetettük – hiszen az ő szövegeit találták problémásnak – ő meg a körülményekkel mit sem törődve azt mondta, na jó, csináljunk egy lemezt, és vállalta, hogy ezentúl árgus szemekkel figyelik minden egyes szavát.

És milyen volt így dolgozni?

A kérdés az volt, hogy mi megy így át. Én ugyan nem voltam sem elvtárs, sem gyakorlott cenzor, de sokszor pont azok a szövegeket fogadták el, amelyekkel kapcsolatban úgy éreztem, hogy rezeg a léc. De nem dőltünk a dugánkba, hiszen kicsit mindig kívülállónak számítottunk: egyrészt az ellenzéki alapállás jól kitapintható volt a szövegeinken, tehát a hivatalosság elutasító volt, másrészt a magas kultúra is részben elzárkózott attól, amit képviseltünk. Hosszú volt a hajunk, rövid volt a szoknyánk, de bízva abban, hogy hamarosan úgyis eltűnünk, megtűrtek. Az volt a szerencse, hogy nem vettek igazán komolyan bennünket, mert lehetett volna jóval morcosabb is a helyzetünk. Így aztán szórakozva tesztelgettük a rendszert: mit lehet és mit nem. És szinte mindent lehetett.

Nem féltek attól, hogy esetleg a Gyerekjátékok is a Jelbeszéd sorsára juthat?

Nem.

Mit jelent önnek Bródy János?

Az ő szövegei marasztottak véglegesen a pályán. Ha ő nincs, akkor én valószínűleg jogász lennék valahol. Már a legelső Bródy-szövegek is annyira izgalmasak és kifejezőek voltak, beszéltek mindarról, ami érdekelt, foglalkoztatott bennünket, kifejezte, pontosan mit gondolunk és érzünk, hogy vagyunk a világban, amiben élünk. A szerelemről is tudott másképp írni, mint azt addig tették. Szóval szívemből szólt, amit írt, lelkesített, ráébresztett sok dologra önmagammal kapcsolatban is. Ezzel a jogászkodás nem kelhetett versenyre.

Hogy kezdődött a barátságuk?

A legjobb barátnőmnek próbált udvarolni! Még ő sem volt zenész, én meg már talán túl voltam a Ki mi tud?-on, de ez nem jelentett semmit. Ráadásul villamosmérnöknek készült, ami azt jelentette, hogy értett a matematikához, nem úgy, mint mi, éretlen kislányok. Szóval matekból korrepetált bennünket a barátnőmék lakásán, a Pozsonyi úton. Egyszerű gyerekkori haverságnak indult, akkoriban valószínűleg egyikünk sem gondolta, hogy később mi sül majd ki ebből. Bródyt aztán a bercsényis haverokkal szövetségben beügyeskedtük az Illés zenekarba, mivel a korábbi gitárost elvitték katonának. Egy este addig söröztünk a srácokkal és Illés Lajossal, hogy végül ő lett az új gitáros az Illésben.

Amerika, Amerika, ígéret földje – legalábbis a mi szemünkben. Amikor ez a meghívás érkezett, én már rég nem csináltam vegyes műsorokat, de Amerikára nagyon kíváncsi voltam, és a hetvenes évek elején magyar embernek nem igazán adódott lehetősége, hogy ilyen messzire utazzon. Az, hogy a Skorpió is a program része, nekem biztosíték volt arra, hogy önmagam lehetek.

Milyen volt ekkoriban magyar zenészként egy másik kontinensen turnézni?

Azért rockturné ez biztos nem volt, hiszen a társaság másik fele idősebb, elismert művészekből állt. Kabos László elképesztő sztár volt az amerikai magyarok körében is, és nekik szólt a műsor, a turné pedig lényegében az ő jutalomjátéka volt, de Koós János és Külkey László az Operából is ott volt. Nagyon jól éreztük magunkat. Mi, fiatalok, ha akartunk, magunk maradhattunk, de jól telt az idő az idősebb generációval is. Vidáman utaztunk, és Észak-Amerika tényleg hatalmas élmény volt innen Magyarországról.

Milyen városokat érintett ez a turné?

A keleti területek nagyvárosaira összpontosított: New Yorkban kétszer is játszottunk, megjártuk Chicagót, ahol az építészetet csodáltam, de voltunk például Clevelandben is, ahová egy óriási hóvihar miatt nagy izgalmak árán jutottunk el. Azoknak, akik a súlyos mínuszokban az autópályán ragadtak, helikopterrel vittek teát és takarókat. Mi – nagyjából fél órával azelőtt, hogy lezárták volna az utat – szerencsére menedéket találtunk egy útszéli motelben. Ennek az éttermében aztán egy híres amerikai zenésszel is találkoztunk, Frank Zappával és zenekarával, akik aznap este szintén ott vacsoráztak. Ó, és voltak kanadai fellépéseink is: Torontóban és Montrealban.

Kuba megint egy másik világ! A kint dolgozó magyarok azt mesélték, hogy ha egy kubainak van söre, tévéje és egy hintaszéke a teraszon, bármilyen szegény is valójában, teljesen elégedett az életével. A legelső látogatásom idején igen szigorú jegyrendszer volt még Kubában, és nemcsak az élelmiszert, hanem a ruhadarabokat is jegyre adták – ha jól emlékszem, a nőknek például három darab alsónemű járt évente. De sütött a nap, így semmi nem szegte a jókedvüket.

Többször is járt Kubában, egy alkalommal épp egy VIT-es szereplés miatt, ami annak idején a Ki mit tud fődíja is volt. Miért volt olyan csábító egy baloldali ifjúsági világtalálkozó?

Akkor még nem volt könnyű utazni, a VIT-en pedig nagyon sok – olykor egymástól teljesen elzárt, különböző politikai rendszerekből jött – náció több ezer fiatalja jöhetett össze egy idegen országban, ahol barátkoztak, kapcsolatokat építettek, jól érezték magukat. A maga idején nem volt ez rossz formátum.

Tudta, hogy tavaly Szocsiban is tartottak egy VIT-et? Több mint 25 ezer ember vett részt 185 országból.

Ne már! Tényleg? Nem gondoltam volna.

Végtelenül tehetséges, nagyon klassz ember, barát és muzsikus volt. Nagy veszteség ő mindnyájunknak. Ma már tudom, Cipőnek erről szólt a világ: az utolsó, a végleges és visszavonhatatlan búcsúról. Akármelyik dalát hallgatom, ez a fájdalmas motívum ott bujkál minden egyes dalban, szövegben, az egész életműben. Még ma sem tudok megrendülés nélkül beszélni róla. Rendkívül különleges és vonzó jelenség volt, valami olyan mágnessel a személyiségében, ami alól nehezen tudta magát kivonni az ember. Nem csak a megjelenésével, az egész lényével kilógott a tömegből. Óriási lelke volt, nagyon szerettem az érzékenységét. A zenészbarátok közül talán ő volt az egyetlen, aki akkor is felhívott, amikor épp nem dolgoztunk. Csak tudni akarta, hogy vagyok.

Arra emlékszik, hogyan ismerkedtek meg?

Persze! Bródy haverja volt, és amikor az Ég és föld között lemezemre készültünk, Tini azt mondta, hogy „van nekem egy kis barátom, szerintem ismerkedjetek meg egymással”. Ő volt Cipő – egymás között Cipőcske –, akinek aztán az album címadó dalát is köszönhettem. Rögtön feltűnt, hogy zeneszerzőként nem a megszokott angolszász zenei sablonokban gondolkodott, ehelyett egy sajátos zenei és szövegi világ vette körül, ami igen jellemzően európai volt (az én francia sanzonokon és könnyűzenén nevelkedett fülem különösen szerette), és a dalaiban ott éltek a saját hagyományai is. A zenészek általában szeretnek valahova tartozni, azt mondani, hogy mi rock’n’rollt játszunk, vagy jazzt, vagy hip-hopot, vagy bármit, de Cipő nem ilyen volt, tökéletesen kívül állt minden trenden.

Ráadásul ő az, aki a Csodálatos világ címadó dalában is énekelt. Mit érez most, amikor meghallja ezt a dalt?

Nem túl jó érzés belegondolnom, hogy már csak egyedül énekelhetem. Tudtuk, hogy nincs jól, mégis nagyon szíven ütött a halála. Drámai idők voltak azok. Egy csupaszív embert vesztettünk el.

A Csodálatos világ című albumomra összetrombitáltam, akit csak tudtam az akkori zenei élvonalból. Cipőt leszámítva mindenki régi barát, haver ezen a duettlemezen, csupa olyan kolléga, akiknek szerettem a munkáit. Demjén Rózsit például úgy ismertem meg, hogy a Bergendyvel énekeltem az első NDK-turnémon, ahol basszusgitározott és énekelt, de a lemezen többek között ott volt a képen látható Tátrai Tibor, Bródy János, Tolcsvay László és Somló Tamás is. Drágák voltak a fiúk, mint a mesében!

2004. május 1-jén, amikor a csehekkel és a lengyelekkel beléptünk az EU-ba, a csatlakozás örömére ünnepséget rendeztek a németországi Zittau főterén. Ez egy nagyon idilli német kisváros, ahol a német, a cseh és a lengyel határok összeérnek. Az ünnepségen én képviselhettem Magyarországot. A műsort élőben közvetítette a tévé, és bár a délutáni kamerapróbán még hét ágra sütött a nap, este váratlanul leszakadt az ég. Ha jobban megnézzük a képet, láthatjuk is, hogy zuhogott az eső. Ám a vihar ellenére is nagyon felemelő pillanatok voltak ezek.

Milyen érzés úgy visszatekinteni erre a napra, hogy a magyar kormány egy ideje óriásplakátokon üzenget Brüsszelnek?

Erősen ambivalens érzés – és most nagyon finoman fogalmaztam. Annak idején örültem a német meghívásnak, mint ahogyan a csatlakozásunknak is. Büszkén képviseltem a hazámat, mert volt mire büszkének lennem, szerettek, becsültek, tiszteltek bennünket. Ez nem volt nagyon régen, de jó hírünk a világban az eltelt pár év alatt erősen megkopott. Elkeserít ez, és tartok attól, hogy túl azon, hogy a pénzt szórják ezekre a gyűlöletkampányokra, biztosan látszik, hogy mindez nem vezet sehová, illetve csak rossz vége lehet. Ennek ellenére meggyőződésem ma is, hogy Magyarország Európa része, oda tartozik történelmével, kultúrájával, hagyományaival együtt, és ott is szeretne maradni.

Tavaly sokan találgatták, hogy kiről szól a Mi lett belőled című dal. Aztán később az ATV Egyenes beszéd című műsorában részben elismerte, amit sokan hallani akartak.

Manapság bármibe bármi belemagyarázható, naponta meggyőződhetünk róla, csak a híradókat kell megnézni. Azt azért fontos leszögezni: a dalban nem egy emberről van szó, a szöveg sok tekintetben sem illeszthető egyetlen személyre. Egy köztünk járó, gyorsan szaporodó embertípus gondolkodásmódjáról szól, melynek minden megnyilvánulása arról tanúskodik, hogy mindenek felett áll, és kizárólagosan csak neki lehet igaza – még akkor is, ha nincs igaza. Ez viszont erősen nyugtalanító.

Néhány éve egy müpás fellépésemen a párizsi terrortámadás áldozataira emlékezve gyertyát gyújtottam a színpadon. Az utolsó dalnál, a Jöjj kedvesemnél, gondoltam egyet, és megkértem a közönséget is, hogy legyenek kedvesek megkeresni a mobiltelefonjukon a zseblámpafunkciót, és azzal világítva fejezzük ki együttérzésünket, legyünk szolidárisak a franciákkal, és egymással is. Már a Müpában is meghatóan szép jelenet volt. Mindez az Arénában 12 ezer emberrel, annyira felerősödött, hogy a sok kis táncoló-csillogó fény az összetartozás szimbóluma lett. Ezt a felemelő pillanatot örökítette meg a kép.

Mit érez az ember, mielőtt elindul otthonról egy arénakoncertre, még utoljára megnézi, hogy mindenhol lekapcsolta-e a villanyt, és bezárja maga mögött a lakása ajtaját?

Kicsit kívül vagyok önmagamon, a világ kizáródik, csak a lázas készenlét van. A kihívás dolgozik bennem, hogy viszonylag komoly dalokkal, megfogható-e egy ekkora létszámú közönség. Elér-e hozzájuk az érzés, a gondolat, az üzenet, amit átadni szeretnék. Aztán, amikor ott állok egyedül, néha csak egyetlen hangszer kíséretével, és elcsendesedik minden, pisszenés sincs, azok az igazi nagy pillanatok. Majd, mikor a dal végén látom, hallom a közönség reakcióját, akkor az a bizonyosság: igen, ez az, megvan! Rendkívüli érzés.

És milyen aztán egy ilyen koncert után hazatérni?

Egy darabig még nagyon feldobott az ember, beszélgetünk pillanatokról, helyzetekről, ha fogadás van, felszabadult örömünket külső barátainkkal, “szurkolóinkkal“ – Micimackó után szabadon barátainkkal és „üzletfeleinkkel“ – is megosztjuk. Puszi erre, ölelés arra – ez jól sikerült, együtt örülünk mindnyájan, levezetjük az izgalmakat. Még hazafelé is ez van, de aztán gyorsan eljön a totál függöny ideje: fürdő, ágybazuhanás, szép álmokat – megérdemeljük, mert megcsináltuk. Aztán a koncert másnapján azt remélem, hogy akik ott voltak velünk, legbelül egy darabig őrzik majd az együtt átélt órákat, mint ahogy én magam is.

Borítókép: Szalay Zoltán Fotók: 1. 10. 14-16. 18. Családi archívum 2. Szalay Zoltán, 3. Szomszéd András, 4. 11-13. 17. Módos Gábor 5-9 Hunyadi József 19. Tyukodi László