Luca, Ottilia
-4 °C
3 °C

Hát én most üvöltök

DSC8510
2018.11.12. 17:07
A minimális együttérzés, amit a vezetőinktől látunk a hajléktalanok és a szegények iránt, sokak számára szolgál mintául. A hajléktalanokkal szembeni erőszak pedig összefügg az új törvénnyel - állítja Röhrig Géza, akit a legtöbben az Oscar-díjas Saul fiából ismerhetnek. De ő, bár folyamatosan dolgozik amerikai filmekben hollywoodi sztárok mellett, elsősorban most is költőnek tartja magát. Új könyve, az angyalvakond, ötven magyar hajléktalan portréja. Boltokban egyelőre nem kapható, csak a Fedél Nélkül hajléktalan terjesztői árulhatják, minden eladott példány után ezer forint marad náluk. Röhrig a saját bőrén is megtapasztalta a hajléktalanságot Amerikában, később pedig egy hajléktalanszállón dolgozott nyolc évig.

Mikor kezdett a hajléktalanság témája foglalkoztatni? Emlékszel az első hajléktalanra, akivel találkoztál?

Elég hamar fölnyílt rá a szemem. Nem mintha olyan figyelmes lennék, így hozta az élet. Egy téli éjszakán rajtunk ütöttek egy veszteglő vonatban a zsaruk. Ez még az átkosban történt, a nyolcvanas években. Egy Beatrice koncertre mentünk épp vidékre. Kérdezték, hogy intézetből szöktünk-e. Dehogyis! Pechünkre azonban dörzsölt hekusokat fogtunk ki. Fiúk, szólt az egyik, tegyétek ide szépen ki a kulcsaitokat a rendőrautó motorházára. Mármost lakáskulcsa, az ugye egyikünknek sem volt. Illetve nekem volt, mert engem akkor már örökbe fogadtak, de én meg bajtársiasságból nem akartam náluk jobban járni. Bevittek hát minket az őrsre. Ott, az egri kapitányság alagsori fogdájában, tizenhárom évesen találkoztam életem első hajléktalanjával. Filigrán, megtört figura volt. Őt is az állomásról hozták be. Éjfélig meg lehetett húzódni ott a fűtött váróteremben, éjféltől azonban bezárták, mert hajnalig nem volt csak átmenő forgalmuk. Így kerültünk mi is a vonatra.

Beszélgettetek?

Nem. Annyit kérdeztem csak, hogy őt miért zsuppolták be. Mondta a bácsi, hogy ő hajléktalan. Először azt hittem, a végtagjai nem hajlanak. Még néztem is a lábát szegénynek. Egy idő után esett csak le, mit ért ezen a szón: hajléktalan. Itt lézengtek ők a Kádár alatt is, csak a számuk még nem érte el a kritikus tömeget. Nem dőltek még be a téeszek, a nehézipar, nem alakult át még a gazdaság szerkezete. A munkásszállók is dugig voltak. A rendszerváltás éveiben egy valóságos tömeg került az utcára.

A második találkozás egy kamaszkori szerelem volt. A Gyömbér. Gyöngyvér volt igazából, de csak négyszemközt hívtam így. Rövid kapcsolatunk alatt ő végig hajléktalan volt. Róla szól a kulcslyukon a holdat című vers a kötetben.

Te soha nem kerültél ilyen helyzetbe?

Egyszer már én is hajléktalanná váltam. Egy hetecskére csupán, lehet, hogy még annyi sem volt, úgyhogy nem akarok én itt most szenvelegni, jóllehet akármilyen rövid ideig tartott, a saját bőrünkön tapasztaltaknak mégis mindig megvan a maguk extrája.

Mikor történt?

2000 telén New Yorkban. Dermesztő hidegek járták, és egy vadidegen környezetben kellett föltalálnom magam. A porontyaiért azonban sok mindenre képes az ember.

A gyerekeid miatt mentél ki Amerikába, de hogy kerültél az utcára?

Külföldön ez nem olyan nehéz. Húsz dollárral érkeztem Amerikába. Válófélben voltam, és egyáltalán nem láttam ki a fejemből. Azt tudtam, hogy senki nem vár majd tárt karokkal, de az ismeretlenre képtelenség fölkészülni. Próbáltam derűsen fölfogni a dolgot, ám New York, pláne éjszaka, nem túl barátságos hely. Ott cidriztem a decemberi fagyban, és annyi pénzem sem volt, hogy egy internetkávézóból hazaemailezhessek.

Hogyan rendeződött a helyzeted?

Egy ideig röstelltem segítséget kérni. A szabad ég alatt virrasztottam. Elaludni nem mertem, mert nálam volt a bőröndöm. Később ezt elrejtettem a Central Parkban. Egy hét utcánlét után végül összeszedtem magam, és megszerveztem, hogy minden nap másnál aludjak. A magyarok közül sokat segített Koós Anna, Vasvári Lujza, Bitó László, Wahorn András, nagytiszteletű Drótos Árpád, a 82. utcai református templom lelkésze, Müller Éva néni, hogy csak néhányukat említsem. Nekik örök hálával tartozom.

Aztán megkaptam az első állásomat feketén, és tíz dollárért sikerült egy olyan ágyat bérelnem, amelyben nappal egy grúz taxisofőr aludt. Áthúztam az ágyneműt, ám az ájer így is hagyott maga után némi kívánni valót. Ezen a rozoga heverőn, amelynek a lábai egy fazék vízben álltak, hogy a bogarak ne tudjanak fölmászni rá, összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az utcán. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azokban időkben a reggeli ima végén mindig könnyes volt a cipőm orra. Úgy azóta sem tudok imádkozni.

Később New Yorkban dolgoztál is egy hajléktalanszállón. Ott hogyan kezelik a hajléktalanság problémáját?

Megoldani ők sem tudják, de legalább van elég férőhely, és nem állítják zárt kameraláncon bíróság elé a hajléktalanjaikat, nem kobozzák el a motyójukat, nem csinálnak belőlük páriát. Az ész megáll attól, ahogy a kormány idehaza kezeli ezt a kérdést. És most nem csak arra gondolok, hogy lecsukhatóvá tették őket. A magyar hajléktalanok napközben az ellátórendszer csak egy intézményét vehetik igénybe. Ez azt jelenti, hogy ha reggel egy hajléktalan, mondjuk, elmegy mosni az Eötvös utcába, akkor a TAJ-számát regisztrálja a rendszer, aznap - hivatalosan - ő már nem tud ügyintézni a Dankóban, fürödni a Kürtben, enni a máltaiaknál, vagy letenni a hálócuccát egy csomagmegőrző helyen. A melegedők ugyanis szakosodtak, az egyik ezt, a másik azt a szolgáltatást nyújtja. 2012 július elsején vezették be ezt az őrültséget. Hiába panaszkodik miatta hat éve mindenki minden lehetséges fórumon, a minisztérium a füle botját sem mozdítja.

Mi volt a feladatod és meddig dolgoztál az amerikai hajléktalanszállón?

Nyolc évig, amíg ikreink meg nem születtek. Végzett EMT, Emergency Medical Technician vagyok, tehát amíg az orvos megérkezik, addig el tudom látni a pácienst. Erre a képzésre nagy szüksége van annak, aki egy olyan szállón segít be, mint amilyenben én is voltam. Kétféle menhely létezik: amelyik megszűri, és amelyik voltaképp válogatás nélkül ömleszti magába a tömeget. Én az utóbbiak egyikében dolgoztam.

Egy kosárpálya nagyságú termet képzelj el, ahol a lehető legsűrűbben sorakoznak az emeletes ágyak. Az ilyen helyeken farkastörvények uralkodnak. Az erősebbek némelyike kirángatja az alsó ágyról a már ott lévőket. Ezek közül pedig sokan nem tudnak felmászni a fölső ágyra. És ha ez végül mégis sikerült nekik nagy nehezen, akkor biztosan nem kecmeregnek majd le egy kis pisilésért. Amiért persze most majd a fölső ágyról is lerángatják őket. Széles szájú, átlátszatlan műanyag palackokat osztottunk tehát szét, hogy abba tudjanak vizelni szegények. Amikor először beléptem a hálóba, alig tudtam továbbmenni, olyan átható bűz csapott meg. Egy kollégám aztán megtanított egy légzéstechnikára, hogy ne facsarja az ember orrát annyira a buké.

Már utaltál rá, hogy a hajléktalanokkal kapcsolatos hazai szabályozás megváltozott, mialatt a róluk szóló könyvön dolgoztál. Szerinted ez befolyásolhatja azt, ahogy a társadalom gondolkozik a hajléktalan emberekről?

Ez a rezsim magukra hagyta a szegényeket. Magukra hagyta, hisz nemcsak hogy nem igyekszik célzott programokkal csökkenteni a nyomort, nemcsak hogy nem kutatja, de még a córesz valós adatait sem hagyja nyilvánosságra hozni. Ügyes szabályozással ellehetetlenítette például, hogy a Központi Statisztikai Hivatal közzétegye a létminimum alatt élők számát. Holott aki járt már nappali melegedőkben, az tudja, hogy a környékbeli csórók is, akik pedig még lakásban élnek, odajárnak zuhanyozni meg mosni. Az igazi gond a szegénység. A hajléktalanság csupán ennek a végkifejlete.

Minimális az együttérzés, amit mélygazdag vezetőinktől látunk, és sokak számára bizony már ez szolgál mintául. Én flâneur vagyok. Őgyelgő, kószáló ember, aki folyton járja a várost. Szinte mániákusan. Tegnap az Örs Vezér téren azzal szórakázott egy csapat tinédzser este tízkor, hogy nekifutásból átugrottak két alvó hajléktalant a földön. Aztán mikor az alfahím elkezdte lelocsolni az energiaitalával a két öreg fejét, elborult az agyam.

Mit csináltál?

Közbeléptem, ahogy szerencsére mások is. Nyilvánvaló, hogy ez a fel-felbukkanó erőszakos attitűd összefügg az új törvénnyel.

Mit tehet az átlagember azontúl, hogy ennivalót vagy takarót visz egy hajléktalannak?

Erre mindenkinek magának kell ráéreznie. Én kerülöm a frontális beszédhelyzeteket, valahogy feszélyez a köztünk lévő szakadék. A minap láttam amint a betonra borít egy zsák sörös dobozt egy muki, hogy azokat sorban mind laposra tapossa. Segíthetek? Így fele annyi idő alatt végez majd. Ha nincs jobb dolga, vonta meg a vállát. Egy közös tevékenységnél semmi nem hozza össze jobban az embereket. Ezért, ha tehetem, én nem csak nekik veszik ételt, hanem magamnak is, hogy azt utána együtt együk meg. Ilyenkor nem szövegelek, falatozzunk csak csendesen. Ha ő kezdeményezi a beszélgetést, akkor persze boldogan veszek részt benne.

Tavasszal egy tarra nyírt, orrgyűrűs fiú a Bibliát olvasta a Móricz Zsigmond körtéren. Vettem négy rétest meg két hosszú kávét. Ültünk, hörpöltünk, finom volt. Adtunk a verebeknek is. Nem értem, fordult felém aztán, hogy Jákob álmában miért létrán jönnek-mennek az angyalok. Annyi angyal van, a létrán azonban egyszerre csak egyvalaki járhat. Arról nem is szólva, hogy ott a szárny a hátukon. Minek mennének létrán, ha röpülni is tudnak? Remek kérdés. Azt olvastam valahol, hogy tán azért járnak Jákob álmában létrán az angyalok, mert a létrán akkor is fölfelé kell néznünk, ha lefelé megyünk. Mintha azt akarná ezzel sugallni az Örökkévaló, hogy amikor baj van, amikor lefelé megyünk, akkor se veszítsük el a bizalmat benne, akkor is csak őreá nézzünk. Jó egy órát dumáltunk még a sráccal ezután.

Most megjelent verseskötetedet, az angyalvakondot, a Fedél Nélkül terjesztői árusítják az utcán. Honnan jött az ötlet?

Világsztárok között

Röhrig Géza kérésére ebben az interjúban csak hajléktalanságról és az új könyvéről beszélgettünk vele. De a költészet mellett a Saul fia sikere óta szinte folyamatosan dolgozik filmszínészként is. Jelenleg is három amerikai filmje van készülőben, bár ezekről szerződései miatt egyelőre nem nyilatkozhat. A legnagyobb szabású közülük a Resistance című második világháborús történet. Ebben Röhrig olyan színészek mellett játszik, mint Ed Harris (A szikla), Edgar Ramirez (Carlos), Clémence Poésy (Harry Potter és a tűz serlege) és Jesse Eisenberg (A közösségi háló). Amerikában tavasszal mutatták be egy másik filmjét, a To Dust címűt, melyben Matthew Broderick mellett játszott főszerepet. Röhrig egy haszid kántort alakít a filmben, akit nagyon megvisel a felesége korai halála. Megpróbál a vallásban vigaszt találni, de egyre inkább a megszállottjává válik a gondolatnak, hogy a nő teste bomlásnak indult. Megismerkedik a Broderick által játszott biológiaprofesszorral, aki nagyon részletesen megismerteti azzal, hogy mi történik az emberi testtel a halál után. (M.D.)

Tavaly tartottam egy előadást a Fedél Nélkül terjesztőinek. Zártkörű rendezvény volt. Kevesen jöttek el rá, ami érthető. Egész nap állnak, járkálnak, jobb dolguk is akad estefelé. Így legalább a végén együtt maradt a társaság. Elmesélték, hogy a terjesztőknek meg kell venniük a Fedél Nélkült ahhoz, hogy eladhassák. 45 forintért veszik meg, és a vevők legtöbbször egy kétszázast nyomnak a markukba érte. Átlagban tehát 155 forintjuk marad egy eladott lap után. Ez nem sok. Öt lapot el kell adniuk ahhoz, hogy egy kis adag csirkét vehessenek rajta a kínaiban. Márpedig még öt Fedél Nélkült sem olyan könnyű eladni, hisz egy kéthetente megjelenő, pár oldalas utcalapról beszélünk, amit több mint százan terjesztenek a városban.

Ekkor ugrott be, mi lenne, ha ők árusítanák a következő kötetem. Pörgött az agyam, hogy kábé mennyivel járnának így jobban anyagilag. Arra jutottam, hogy ha kizárólag a terjesztő és a kiadó osztozik a bevételen, majdnem egy ezres náluk marad majd könyvenként. Az már valami. Oké, gondoltam, ez egy jó ötlet, de akkor az a minimum, hogy a kötet is róluk szóljon. Fölhívtam Kepe Robit, a lap főszerkesztőjét, aki az első pillanattól kezdve nagyon lelkes volt.

Nem is volt egy kötetnyi versed a témában, hanem a meglévő terjesztői hálózat ihlette a kéziratot?

Így van, bár a versek, mondjuk, felerészben már megvoltak, ám külön kötetet nem terveztem belőlük.

A könyv ötven hajléktalan portréja. Ők teljesen a fantázia szülöttei, vagy esetleg konkrét inspirációid voltak némelyikükhöz?

A fele valódi, a másik fele amalgamizálódott, tehát több alakból állt össze végül eggyé. Egyikük, egy pestszentlőrinci bácsi, konkrét esetről beszélek, azért került az utcára, mert a lakásmaffia néhány jól irányzott ütés után arra kényszerítette, hogy egy lefizetett közjegyző előtt írassa át az új bérlőjére a saját kérója tulajdonjogát. János bácsinak, aki harminc évig vezette balesetmentesen a piros hetest, mind a mai napig el van törve az egyik lengőbordája, és nem mer még a volt lakása környékére se menni.

Másikuk frissen szabadult a kóterből, és mivel ért a kosárfonáshoz, csinált egy mesébe illő vesszőházat egy külvárosi erdőben. Le is fényképezték a telefonjukkal, mielőtt nekiláttak lerombolni a közteresek. A harmadik alkesz, a családja elől itta el a lóvét. A negyedik, egy műtéti hibából kifolyólag veszítette el a munkaképességét. Évekig perelt, kártérítést nem kapott. Most a rokkantnyugdíjáért harcol. Rettentően szégyelli a helyzetét, ezért egy nagybőgő tokjában hurcolja a holmiját, hogy ne lássék rajta, hogy az utcán él. Az ötödik, bár az ő számuk elenyésző, önmegvalósításból, antikapitalizmusból hajléktalan. A hatodik, és a hajléktalanok bő egyharmada ilyen, minden nap eljár valahová dolgozni, középfokú végzettsége van, és soha nem mondanád meg, hogy már húsz éve szállón él. És a sort még folytathatnánk. A devizahitel kárvallottjaival, volt állami gondozottakkal, szélnek eresztett enyhe értelmi fogyatékosokkal, bedőlt kényszervállalkozókkal, satöbbi. Tényleg nagyon széles a spektrum.

Mi volt a célod a könyvvel azon túl, hogy pénzt kereshessenek vele a hajléktalan Fedél Nélkül terjesztők?

Fiala János mesélte egyszer, hogy a barátját a zöldön átsétálva elcsapta mellőle egy autó. Ő odaugrott, és megkérdezte a véresen fekvő cimborát, hogy mit tehetek érted? Mire az ránézett, és annyit nyögött csak, hogy "Üvölts helyettem!". Hát én most üvöltök.

(Borítókép: Szekeres Máté / Index)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!