Egy hétvége alatt átláthatod Magyarország legsötétebb 40 évét

A Maffiózók mackónadrágban című könyv a legújabbkori Magyarország szervezett bűnözésének történetét dolgozza fel. A szerző, Dezső András, az Index újságírója brutális feladatot vállalt, amikor elhatározta, hogy a múlt század hetvenes éveitől kezdve végigköveti és kibogozza azt a homályos, máig nem tisztázott folyamatot, ami a magyar szervezett bűnözői csoportok kialakulását, felemelkedését, összefonódását majd szükségszerű bukását hozta el 2019-re.

A könyv címe azon kívül, hogy asszociatív módon a susogós, melegítős, fájdalmasan kelet-európai bűnözést kelti fel képzeletünkben, megfejtés is egyben: miből és kikből alakult ki a magyar alvilág egy olyan érában, amelyben a titkosrendőrség és az általa működtetett besúgói hálózat keresztül-kasul átszőtte a magyar társadalmat. A magyar szervezett bűnözést ugyanis betörőkből, kasszafúrókból (mackósok) kiemelkedett társaság alapozta meg még jóval azelőtt, hogy a magyar politikának, a társadalomnak csak sejtése lett volna arról, hogy az ötéves terveken felül, pontosabban azok alatt már megindult egy harc a nagy pénzért, a vagyonért. De ne szaladjunk ennyire előre.

Hogy egy személyes megjegyzéssel folytassam: szerencsésnek tartom magam, hogy Dezső Andrással együtt dolgozhatok az Indexben. Nemcsak barátságos és békés kisugárzása miatt, hanem mert érdeklődési körünkben is sok az illeszkedés. Az egyik ilyen téma a bűn, a hazai bűnözés és a közelmúlt történelme, az állambiztonság által alakított manipulált magyar társadalom és történelem.

A könyvben Dezső a szereplők bemutatásán és a hozzájuk fűződő számtalan történeten túl rendszeresen és jó ritmusban lép kettőt hátra, hogy némi magyarázatot adjon egy-egy sztori jobb megértéséhez. És ez egyáltalán nem felesleges, hiszen ami a többségünknek esetleg közismert, mert mi is a szocializmus gyermekei vagyunk, a fiatalabb olvasóknak egyáltalán nem az, és magyarázat nélkül nehezen birkóznának meg az akkori akciók és reakciók logikájával. Kontextus nélkül az egyes történetek inkább tűnnének szürreálisnak, mint a kor pontosan kiszámítható valóságának, de a történelmi ívű minielemzések segítik a megértést.

Dezső a könyv elején és a legvégén is keretbe foglalja mindazt, ami ennek a könyvnek a hibája és erénye is egyben: nem akar mindent szájba rágni, nem akar nagy elméleteket gyártani, erre nincs is lehetősége, ehelyett a fennmaradt vallomások, jegyzőkönyvek alapján inkább arra törekszik, hogy irodalmi igénnyel és érthetően összefoglalja a rendszerváltásig tartó időszakban szárba szökkenő, a 90-es évek brutális anarchiájában felnövő, majd a kétezres években megroppanó magyar alvilág történetét.

Hogy ez micsoda feladat, arra jó példa, hogy Dezső már tíz éve is meg szerette volna írni ezt a könyvet, de akkor a "magas falak" és fenyegetések hatására elhalasztotta. Amikor Dezső fenyegetésről ír, az az ő esetében nem pusztán újságírói bullshit. Ha valaki, akkor Dezső pontosan tudja, hogyan tehetik tönkre valaki életét azok a befolyásos és erőszakos emberek, akik nem érdekeltek abban, hogy egy írás megjelenjen.

A könyv három jól elhatárolható rész köré épül: a hetvenes-nyolcvanas évek elejének ebből a távolságból már inkább romantikus figuráival és az ő betöréseikkel, balhéikkal kezdődik. Majd a kilencvenes évek teljesen őrült és véres korszaka következik, amelynek akkoriban felbukkanó szereplőire ma is jól emlékezhetünk. A harmadik részben, ami tulajdonképpen napjainkban is íródik, a főbb szereplők lebuknak, megtörnek, megbűnhődnek. 

A könyv felépítése mintha csak egy Guy Ritchie film dramaturgiáját követné, egymás utáni fejezetekben ismerhetjük meg a szereplőket, akiknek vadabbnál vadabb sztorijaik adnak valamiféle arcot. Így haladunk előre korban, cselekményvezetésben, olykor visszafelé, de feszesen. Ha van hibája ennek az elbeszélési módnak az az, hogy a szereplők nagy száma kissé nehezíti az olvasó dolgát.

A szocializmus

A magyar szervezett bűnözés kezdeti időszakában, akár csak a filmekből jól ismert amerikaiban, nem elvetemült gazfickók a főszereplők, hanem gyors észjárású, egymáshoz lojális, szimpatikus csibészek, és bár Dezső a karakterek mélyebb ábrázolásával nem vesződik túl sokat, világos, hogy egyikük sem született bűnöző. Akadnak jómódú családok unatkozó gyermekeiből rossz útra tévedők, akikről nem derül ki, hogyan csöppennek a bűnözés közepébe, hogy hogyan kerülnek kapcsolatba a hétpróbásokkal, de úgy tűnik, a hetvenes évek rendőrállamának fojtogató közege kifejezetten kedvezett a vállalkozókedvnek, így már egy szerényebb bűnözői ambícióval rendelkező alak is arra kelhetett egy reggel, hogy komoly bűnszervezet dolgozik alatta.

A romantikusok legromantikusabbja, személyes kedvencem, Pötyi, aki kártyásként egy betörőbanda feje lett, majd hamis útlevéllel Nyugatra menekült, de ott meg nem bírta ki felesége és gyereke nélkül, ezért vállalva a kockázatot, elbújt egy vonaton, hogy láthassa őket. Pechére a magyar határőrök felfedezték a rejtekhelyét, majd átadták a rendőröknek.

Érdekesség, hogy mennyire esetlenek voltak azok a magyar bűnözők, akik külföldön próbáltak szerencsét. Ebben a fejezetben bukkan fel az a Markó Béla, aki miatt szerintem Dezső egyáltalán nekilátott ennek a könyvnek. A magyar viszonyok között kifejezetten veszélyesnek és dörzsöltnek számító Markó amerikai - igen rövid - karrierjéről Dezső már korábban is írt, így csak annyit szeretnék megjegyezni vele kapcsolatban, hogy mindene megvolt ahhoz, hogy Amerikában is vigye valamire, egyet kivéve: a nyelvtudást. A sztori teljes megértéséhez és dokumentálásához Dezső egészen váratlan helyről kapott segítséget,  Duff McKagan, Guns N’ Roses és Velvet Revolver alapítója visszaemlékezésében írt arról a magyar-amerikai fedővállalkozásként működtetett papírüzletről, ahol tagbaszakadt, szűk szavú kelet-európai fegyveresek bízták meg néha egy egy fuvarral. 

A rendszerváltás előtti legendás bűnfészkek közül egy életre megtanultam az Old Firenze nevét, ami rejtőjenői értelemben vett lebujként gyűjtötte egybe a legkétesebb alakokat. Itt tűntek fel először a bűnözők és kidobók (portások) mellett a magyar maffia fizikai erejét megalapozó sportolók, köztük például Totka Pál boksztehetség, akinek sportolói karrierjét az tette tönkre, hogy egy angliai edzőtáborban bolti lopáson kapták, amiért a hazai szövetség tíz évre eltiltotta a sporttól. Ő így lett a szervezett alvilág egyik első képzett ütőembere.

A rendőrség ebben az időben gyakorlatilag kizárólag kiterjedt besúgói hálózatára támaszkodhatott, technikailag eszköztelen volt, ezért is tűnik úgy, hogy a hetvenes-nyolcvanas években csak úgy tudtak valakit rács mögé dugni, ha beismerő vallomást tett, anélkül viszont egyetlen vád sem lehetett sikeres. A könyv további erénye, hogy nemcsak felsorolja azokat a főbb rendőröket, akik ebben a korban megalapozták a szervezett bűnözés elleni stratégiát, mint Tonhauser László, Pintér Sándor, vagy Sándor Papa István, hanem megpróbálja a rendőri szempontokat is megértetni velünk.

A szocializmust úgy érte a gyorsan kiépülő szervezett alvilág, mint a Pusztítóban Simon Phoenix felébresztése a békés San Angelest: ártatlanul, váratlanul, fegyvertelenül, minden nap újabb és újabb pofonokkal. Muszáj volt a rendőrségnek is lépnie.

A magyar rendőrség csak a nyolcvanas évek elejére pörgött fel, és kezdte feltérképezni, mivel is van dolga. Meglátták az összefüggéseket, kiépíthettek egy vaskos adatbázist, és mit ad isten, rövid időn belül rács mögé került a mackós alvilág minden tagja.

Az újságok és a társadalom azonban nem követte le a gyors változásokat, a médiában továbbra sem volt illő - szabad - szervezett bűnözésről írni, így ott továbbra is csak az egybites propagandát lehetett olvasni arról, hogy mivé vált a világ, amelyben felütötte a fejét a pénzsóvárság és az anyagiasság. Pfej!

'90

Amikor a kilencvenes évek Magyarországáról beszélünk, olyan sötét ügyek is szóba kerülnek, mint az olajszőkítés, a robbantások és a véres leszámolások. És ez adja a következő fejezet alapját is. Nagy élmény utólag megérteni azokat az összefüggéseket, amelyek a maguk idejében jórészt rejtve maradtak. Kik azok, akik átmentették magukat a nyolcvanas évekből és kik azok, akik akkoriban  telefonfülkék fosztogatásából tartották fent magukat, majd hogyan lett ugyanezekből az emberekből a kilencvenes években milliárdokat pörgető gátlástalan gazember.

Sorban jelennek meg, a kor leghírhedtebb majd meggyilkolt figurái: Seres, Döcher, Prisztás, Cinóber, Ragyás Tóni, Szlávy Bulcsú és még egy sor, mára elfeledett szereplő, illetve azok, akik a mai napig itt élnek közöttünk, és emlékeztetnek mindannyiunkat arra, mennyire sötét, korrupt és nyomorult világ köszöntött Magyarországra a rendszerváltás után.

Ahogy Dezső látja, és meséli, úgy válik egyre gyanúsabbá a magyar titkosszolgálatok szerepe a hazai alvilág kialakulásában és megerősödésében, és egy idő után már magunk sem tudjuk, ki kit mozgatott: a titkosszolgálat a maffiába beépített embereit, vagy a maffia a titkosszolgálatokba beépített embereit. Nincs ember, aki erre ma választ tudna adni. Egyrészt a kilencvenes évek legemblematikusabb cége, az Energol például annyira szoros kapcsolatban állt a nemzetbiztonsággal, hogy Dezső említést tesz egy olyan értelmezésről, ami szerint az Energolt valójában orosz érdekek mentén állami titkosszolgálati hátszéllel hozták létre, hogy a cégen keresztül folyassanak orosz olajat az ENSZ-embargó alatt álló Szerbiába. Hihető? Én azt mondom, simán.

Eközben pedig évtizedeken át a legarcátlanabb módon tűntek el a maffiának kellemetlen nyomozati anyagok, bizonyítékok a legmagasabb szinteken ügyködő rendőrök segítségével.

Vissza-visszatérő elem a könyvben, hogy milyen nagy szerepük volt profi sportolóknak is abban, hogy kemény és könyörtelen lett a magyarországi alvilág. Azt például én is hallottam, hogy a könyvben is bemutatott első ketrecharcos versenyeket Tasnádiék azért is szervezték, hogy kiderüljön, bűnözők lehetnek bármilyen kemények, egy az egyben esélytelenek a képzett sportolókkal szemben. Ebben az időszakban nőtt meg az ázsiója és a hírneve is olyan sportolóknak, mint például Növényi Norbert, aki a sportban is sokra vitte, aztán pedig a szürke zónában is sikeresen kamatoztatta tudását.

Tasnádi kicsit talán ki is lóg a könyvből, mert a könyv fő témáját jelentő nagy meggazdagodás és kiépült bűnszervezet tőle függetlenül gyarapodott, én legalábbis nem találtam erős kapcsolatot közte és a főbb szereplők között, viszont azt is megértem, hogy pont őt kihagyni meglepő lett volna. Tasnádi inkább külsőségében válhatott a magyar maffia egyik jelképévé.

A társadalmat körbefonó bűnözői csoportok szinte megbénították a magyar államot, nemcsak a szinte hihetetlen rendőri bénázás miatt, hanem a média is olybá tűnik, mintha irányítottan úgy számolt volna be eseményekről, hogy az a gengsztereknek kedvezzen. Emlékeznek még arra a rendőri vezetőre, aki ellen hatalmas sajtóhadjárat indult, mert elfogadott egy naptárt? Vagy arra, akit lejárattak, mert nyilvános helyen pisilt? Ezek a rendőrök a sajtótámadások hatására megbuktak, megszégyenültek, holott a munkájuk fontos részét képezte volna a maffia elleni harcnak. Hol vannak ma azok az újságírók, akik ezeket a lejárató cikkeket írták, miért tudtak folyamatosan napirenden tartani újságok piszlicsáré ügyeket abban a korban, amikor havonta végeztek ki embereket bűnözők?

A könyvben szerepel például a kilencvenes évek egyik legelvetemültebb bűnözője is, akinek a neve olvasásakor hirtelen eszembe jutott egy másik történet. A kétezres évek elején a köztelevízió stábja egy börtönbe ment volna interjút készíteni valakivel, és ebbe a tévés stábba valahogy felírták ennek a bűnözőnek a nevét is mint stábtagot. A börtönben azonban kiszúrták a férfi nevét: abból hatalmas botrány lett. De hogyan történhetett meg ilyen a köztévében? 

A kilencvenes évek egyrészt arról is szólt, hogy a bűnözők egymásnak estek, és bárkivel végeztek, aki az útjukba állt, másrészt érdekes figyelni, ahogy a módszereik egyre finomodtak. A könyv szerint ebben hatalmas része volt a csehszlovák bűnözők exportjának, akik aztán végigrobbantották Magyarországot, és ördögien zseniális szintre emelték a műfajt. Egy Terjék nevű férfit például úgy robbantottak fel a  Porschéjában, hogy előzőleg megkapta a robbanóanyaggal teli táskát, amit csak lazán a kocsija csomagtartójába rakott, mert nem tudta, mi van benne. A bombát menet közben egy mobiltelefon segítségével aktiválták.

2000-es évek

A könyv harmadik része a kétezres évekkel indít, de a lényeg napjainkban játszódik. Ebben a fejezetben Dezső már korszerű technikával szerzett bizonyítékokra, vallomásokra, rendőrségi jegyzőkönyvekre támaszkodva tud magabiztosan rendet vágni az információk között. Hogy ki Portik Tamás, hogyan lett a budapesti éjszakai élet császára Vizoviczki, hogy hogyan kerül a képbe Gyárfás Tamás, illetve az is kiderül könyvből, hogy a csak álnéven vagy monogrammal, de tíz másodperces Google-kereséssel azonosítható szereplőkre mi vár.

A magyar szervezett bűnözés kialakulása végül is egy roppant egyszerű folyamatábrán is bemutatható: a betöréstől, pénzbehajtáson és zsaroláson át az olajozásig, majd a leszállóágban már pénzszállító autók kirablásáig tartott. Aztán ennek is vége lett egyszer, és Dezső szerint Magyarországon mára megszűnt a klasszikus szervezett bűnözés, legalábbis abban a  formájában, ahogy a 90-es években ismerhettük.

Szomorú, kiszámíthatatlan és roppant izgalmasnak tűnik a könyvben megírt 40-50 év, de nagyon remélem, egyszer majd folytatása is lesz, ami azt tárja fel, hogy a magyar szervezett alvilág felszámolása után a 2010-es évektől mi váltotta fel a rendszert, és kik lettek annak a szereplői.

Dezső András: Maffiózók mackónadrágban, 416 oldal, 21. század kiadó, Budapest 2019.

(Borítókép: Fenyő János autója, akit február 11-én délután lelőttek Budapesten, a II. kerületi Margit utcában. Forrás: Reform, 1998. február 17. / Arcanum adatbázis.  Fotó: Mihádák Zoltán / Arcanum Digitális Tudománytár)