2024. június 23. 21:00
Svájc
Németország
Frankfurt Arena III. forduló
2024. június 23. 21:00
Skócia
Magyarország

Rátóti Zoltán: Nem attól lesz valaki jobb színész, hogy a másikat ócsárolja

PAP 2202
2022.02.14. 17:03
Mit kellett volna tennie az alapítványnak? Visszavonulni, hogy ja, bocs, nem is így akartuk, mégis nektek van igazatok? – kérdi Rátóti Zoltán, a Színház- és Filmművészeti Egyetem frissen kinevezett rektora indoklásul, hogy a modellváltáskor kitört hallgatói ellenállás, majd a távozások sora miért volt megakadályozhatatlan.

Meglep, hogy egy lelketlen irodaházban van a szobája az Infoparkban. Ez nem túl inspiráló közeg egy művészeti intézmény vezetője számára.

Egyetértek. Ez átmeneti megoldás.

És mi lesz a végleges megoldás? Mert jelenleg három helyszínen folyik az oktatás (a Németh Antal Drámaelméleti Intézet a Rákóczi úton, a Sinkovits Imre Színművészeti Intézet a Szentkirályi utcában, a Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézet a Mészáros utcában, a könyvtár, a kottatár és a médiatár pedig a Vas utcában található): hova fog becsatlakozni, hogy mégiscsak közelebb legyen a hallgatókhoz?

Most, a belépésem pillanatában fontos, hogy közeli kapcsolatban legyek a kancelláriával, ami itt található. Nem az eleganciára és a reprezentációra helyeztük a hangsúlyt, nem az az elsődleges, hogy kiépítsünk az egyetem rangjához méltó rektori fogadóhelyet. Most sokkal praktikusabb ügyek vannak, ami miatt fontos, hogy napi kapcsoltban legyünk a Szarka Gábor vezette kancelláriával, amely az elmúlt másfél évben elvégezte mindazt a feladatot, amit egy rektori hivatalnak kellett volna egy harmonikusan működő egyetem esetében. Elfogadtam tehát ezt a helyzetet, amíg sínre nem tesszük az egyetemet. Ha tovább tudunk lépni a Mészáros utcai campus fejlesztésében – márpedig most minden reményünk megvan erre –, ott ki tudunk majd alakítani egy elfogadható irodaegyüttest is.

Őszintén szólva az is meglepett, hogy a Nemzeti Színházban tartották az SZFE nyílt napját. Az egyetemnek nincs olyan tere, ahol fogadni lehetne az érdeklődő fiatalokat? Ez olyan, mintha az egyik színházzal szorosabb lenne a kapcsolat.

A Nemzeti Színházzal a kapcsolat Vidnyánszky Attila és az én személyem miatt is adott. (Vidnyánszky a Nemzeti Színház igazgatója, egyben az egyetem fenntartói jogait gyakorló Színház- És Filmművészetért Alapítvány kuratóriumának elnöke, Rátóti pedig a rektori poszt mellett kuratóriumi tag, illetve a Nemzeti Színház stratégiai igazgatója – a szerk.) De nem ez indokolta a nemzeti színházbeli nyílt napot: egy középiskola megkeresett bennünket, a Nemzeti Színházat, hogy elhoznák az összes évfolyamukat, és kérdezték, hogy ha már ott vannak a bejáráson, nem tartanánk-e egyetemisták bevonásával egy tájékoztatót. Ez olyan jól sikerült, hogy adódott az ötlet, miért ne tartsuk ott a nyílt napot is. Van egyébként az egyetemnek egy csodálatos helyszíne, az Uránia Filmszínház, ott is rendezhettük volna, de a Nemzeti Színház adottságainak köszönhetően gazdagabb programot tudtunk szervezni a diákoknak.

„Fogalmazzunk diplomatikusan”

Rektori köszöntőjében azt írja, hogy a múlt vitáit maga mögött hagyva a jövő kihívásaira összpontosít, de azért mielőtt felállt volna az új struktúra, az új vezetés, nem akármilyen események – tüntetések, tiltakozások – zajlottak az SZFE körül. Voltak ennek drámai és megható pillanati is egy kívülálló szemében. Ezt ön milyen érzésekkel figyelte?

Váratlanul ért ez a fajta ellenállás, hogy a bizalom csíráját sem kapta meg az a gondolat vagy szándék, amit az alapítvány képviselt. Kijelentették, hogy ez csak ártó szándék lehet, és ebben csak kárt szenvedhet az egyetem. Szerintem az elmúlt másfél év azért azt bizonyította, hogy nem az egyetem hátrányára tettünk.

Arról lenne szó, hogy ki kezdte előbb, kinek a reakciója volt keményebb?

Nem vitatom magát a reakciót. Teljesen természetes, hogy ha belép egy helyzetbe egy erő, akkor a másik erő, amelyik addig ott volt, ellenáll. Engem személy szerint meglepett az ellenállás mértéke, de közben tudható volt, hogy ez a behatás – fogalmazzunk nagyon diplomatikusan – kérdőjeleket vet majd föl. 

Hova jutunk, ha azt boncolgatjuk, hogy ki kezdte előbb? Jutunk előbbre? Tudunk igazságot tenni abban, hogy kinek volt igaza, kinek volt jogos a lépése?

Szerintem nem. Csak tépkedjük föl azokat a sebeket, amelyeket tagadhatatlanul mindkét oldalon elszenvedtünk. Ebben a harci helyzetben persze születtek rossz mondatok. De nem a rossz mondatokat szeretném ápolgatni, mert van miről beszélni az elmúlt másfél év eredményei alapján. Erről lenne jobb beszélni, mert nem fogunk tudni igazságot tenni.

Épp ez az. Még aki úgy is látta, hogy tényleg egyoldalú szakmai-világnézeti képzés folyt a színművészetin, az is úgy érzi, túl nagy erővel söpörték ezt el, és átestek a ló másik oldalára.

Ők ezt mondják, mi nem ezt mondjuk. Holnap reggelig boncolgathatjuk ezt a kérdést, nem fogunk tudni senki számára megnyugtató választ adni. Mert mindig lesz olyan felvetés, hogy igen, igaz: de! Azért szeretném ezt lezárni.

Viszont csak a kialakult helyzetből tudnak továbblépni, és ebben a helyzetben benne van az is, hogy elment legalább huszonöt oktató. A honlapon nem tudtam megnézni, kik a jelenlegi oktatók, mert nem működik a kereső.

Átalakítás és fejlesztés alatt van az oldalunk, mivel ezen a területen is rengeteg teendő várt ránk. Célunk, hogy minden szükséges információt megadó, minőségi honlapja legyen az egyetemnek. Ha megnézik a felvételi oldalunkat, akkor már látható, hogy megtettük a kezdeti lépéseket.

„Most más helyzet van”

Szóval nem tudtam megnézni, hogy pontosan kik maradtak. Önnek nincs hiányérzete a távozók miatt, akiknek esetleg itt lenne helyük?

Színházvezetőként is azt gondoltam, hogy aki el akar menni a társulattól, az menjen el. Nem lehet győzködni egymást, különösen ebben a szakmában, ahol a szabadság, a személyek egyéni alkotókedve az elsődleges. Abban az időszakban, amikor felálltak és úgy döntöttek, hogy elmennek, még csak hatásköröm sem lett volna, hogy bárkit marasztaljak. Most egy egészen más helyzet van. Rektorként minden művésztanárral, aki az egyetemen oktat – és nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy ki miért maradt, sokan egyébként a hallgatók iránt érzett felelősségből, ami méltánylandó és mindent felülír – személyesen leülök egy beszélgetésre a hivatalba lépésem után. Ettől nagyon sokat remélek.

Bízik ezeknek a beszélgetéseknek a sikerében?

Szeretném, ha ki tudnának jelölni egy közös irányt. Ki kell derülnie, hogy van-e dolgunk egymással, és abban sem látok semmi drámait, ha nem. Azért nem tudok erre a hiányérzetre válaszolni, mert ha még úgy is gondolom, hogy általam szakmailag tisztelt és elismert művészek nincsenek itt, nekem az elmúlt évekből nincs személyes kötődésem, nem tudom, miért kellene hiányérzetemnek lennie. Lehet megbélyegezni meg mindenfélét mondani, de én mindig azt próbálom szem előtt tartani, amit itt a főiskolán még Kapás Dezső osztályfőnököm mondott: nem attól lesz valaki jobb színész, hogy a másikat ócsárolja. Ez egy alapvető mondat. Sokszor belecsúsznak az emberek abba, hogy tájékozatlanul, a részletek ismerete nélkül mondanak ítéletet. Nem leszek sem jobb rektor, sem jobb tanár, sem jobb színész, ha visszafelé mutogatok, ha bárkit megbélyegzek. Ez a minimális tisztelet, és ki kell mondani: ezt a tiszteletet jó lenne viszontkapni is.

Kapás Dezsőt és Horvai Istvánt említette korábban mint nagyszerű színházpedagógusokat, és ezzel együtt mondta azt is, hogy a főiskolán egyoldalú világnézeti nevelés folyt, amit egyébként hallgatóként nem érzékelt. Ez nem ellentmondás?

Akkor még szocializmus dúlt Magyarországon, és természetes volt, hogy a világnézetünk alapjait marxista alapállásból tanultuk, de a szakmai órán nem a kommunista kiáltványt kellett színpadra állítani.

De a vádak között az is szerepelt, hogy az egyoldalú világnézet a szakmai munkában is tükröződött. A modellváltást is ez indokolta, hogy mindez abból a korból eredeztethető.

Sajnálom, ha ez így összeköthető, mert egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy a közelmúltra utaljak ezzel. Horvaiéknál éppen hogy a szakmaiság volt mindnek előtt. De nézze: az nem egyoldalúság, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben – amikor még a Vígszínház, az akkori Nemzeti Színház vagy a Madách Színház rendezői indítottak osztályt, és ezekbe a színházakba mehettek a hallgatók gyakorlatra – ez leszűkült gyakorlatilag három színházra? 

Szögezzük le azt a tényt, hogy a Radnóti, a Katona és az Örkény rendezői tanítottak mondjuk kilencven százalékban. Ez nem elég egyoldalú?

Most belehúzott megint abba, hogy a régmúltról valami kritikát mondjak, de ez nem kritika, ezek tények. Miért nem volt a Madáchból, a Nemzetiből, az Újszínházból vagy a Pesti Magyar Színházból művész, aki tanított volna? Ez régen jól működött. Mi „vígesek” voltunk, Funtek Frigyesék, Kerényi Imre osztályából nemzetisek, akik pedig a Zsámbéki-osztályba jártak, a Katonába mentek gyakorlatra. Ez a fajta orientálás – mert ez az – leszűkült.

„Lehet így is interpretálni”

Nagyon fontos, amit most elmondott, mert ez így eddig sehol nem hangzott el. Hova tudnak majd mostantól menni a hallgatók?

Egy hónap múlva okosabb leszek ebben a kérdésben, most csak a terveimet és a szándékaimat tudom megerősíteni, hogy le akarok ülni azokkal az osztályfőnök tanárokkal, akik még itt vannak, és akik most képviselik a Vígszínházat, a Katona József Színházat, az Örkényt és Radnótit.

Kik ők?

Székely Kriszta, Rába Roland, Hegedűs D. Géza, ifj. Vidnyánszky Attila – hogy csak a színészévfolyamokat említsem, miközben a filmes osztályok is ugyanolyan fontosak. De említhetném Novák Esztert vagy Selmeczi Györgyöt is, akik a zenés műfajt viszik.

Ezek a beszélgetések lehetnek tehát a kiindulópontjai annak az elképzelésnek, amit a rektori köszöntőjében is ír, hogy a minél színesebb kulturális élethez szeretnének hozzájárulni, és hogy kölcsönösen elismerjék egymás tehetségét?

Bizakodó vagyok. Meg kell adni egymásnak és magunknak is az esélyt. Mert magunkat és az egyetem dolgozóit is becsülöm annyira, hogy párbeszédet kezdeményezzek.

És meg fogja hallgatni azt is, ha elmondják az összes sérelmüket?

Nem akarok semmit előre eldönteni. Az nehéz lesz, ha csak arról beszélünk, hogy kinek mi fájt és kinek mi esett rosszul, és óhatatlanul belecsúszik az ember érzelmi dolgokba, de sokkal józanabbul kell most már gondolkodni. Elindult egy építkezés, ami megfelelő alap ahhoz, hogy valaki ezt el tudja fogadni vagy nem. Most már van miről beszélni.

Azt mondta, azért nincs hiányérzete a tanárokat illetően, mert nem tud mihez viszonyítani, és nyilatkozta is, hogy korábban nem hívták ide tanítani, pedig örült volna, ha felkérik. Ilyenkor a sértettség beszél önből?

Lehet így is interpretálni, de miért nem lehet úgy értelmezni ezt a mondatot, hogy készen álltam vagy örültem volna, ha hívnak? De nem én vagyok egyedül, aki így van. Ha valaki ebbe sértettséget akar belemagyarázni csak azért, hogy a saját sértettségét továbbvigye, akkor játsszuk ezt.

Minden ilyen kultúrharcos eseménynél felrémlik a múltból Kerényi Imre kijelentése még a második Orbán-kormány idejéből, hogy „eddig ti voltatok, most jövünk mi”.

És akkor ide sorolja be az én mondatomat is, értem már.

Ahogy Rákay Philip is nyilatkozta: eddig a baloldali filmkészítők csinálhattak filmet, most a jobboldaliak is.

Miért, nem így volt? Nincs igazságtartalma ezeknek a mondatoknak? Nehéz megtalálni az objektív nézőpontot, de azt gondolni, hogy minden, ami ezen az oldalon elhangzik, csak gonoszság lehet, az sem helyes. De egyébként nincs senki kizárva abból, hogy filmet csináljon, Enyedi Ildikó ugyanúgy megkapja a támogatást.

„Ez eléggé mélyen érintett”

Az írta, az 1865-ben alapított színművészetinek a legjobb hagyományaihoz kell visszatérnie. Melyek ezek?

Rang volt akadémistának lenni. Ez összekapcsolódik azzal a ma sokat használt szóval, hogy életpályamodell. A színház, a színészet rangja sokkal nagyobb volt, de ezt a rangot Bessenyeiék, Sinkovitsék nyilván a filmeken keresztül érték el. Igaz, nem volt ennyi televíziós csatorna, amiből ömlik minden, könnyebb volt egyértelmű sztárrá válni. De már a képzésük is erre alapozott, őket is nagy nevek tanították. Ez a tradíció már a mi nemzedékünkkel is megszakadt,

mi sem lettünk Bessenyeik, Sinkovitsok, Ruttkai Évák.

Hiányzik a szakma elismertsége a közönséget illetően, miközben a kultúrpolitika jelentős támogatást ad például életjáradék formájában – említhetem a nemzet színésze, a nemzet művésze címeket. Óriási színészek vannak Magyarországon, még sincs a szakmánknak olyan rangja, mint régen. A képzés, nevelés során legalább föl kell villantani, hogy milyen nagyszerű is az, amiről Petőfi ír. A szakmánk nagyszerűségét kell tudatosítani a hallgatókban. Példaképek hiányától szenvedett már a mi nemzedékünk is, de mi azért belekóstolhattunk ennek az ízébe, olyan színészek közelségében játszhattunk, próbálhattunk az említetteken túl, mint Garas Dezső, Darvas Iván vagy Tolnai Klári.

Hogyan kívánnak ezen változtatni?

Sok helyen próbálunk emléket állítani a nagy színészeknek. A Magyar Művészeti Akadémián elindítottunk egy hagoskönyv-sorozatot kiemelkedő, legendás színészek visszaemlékezéseivel: már a negyedik sorozat szerkesztésénél tartunk az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet közreműködésével. Olyan művészekről van szó, akikre már én is alig emlékszem, de legalább a nevük hangozzon el. A másik, hogy az óráimat mindig színészmúzeummal kezdem: a tanítványaimnak fel kell dolgozniuk egy-egy nagy színész életét, és el kell mesélniük a többieknek. Sok olyan név már nem mond nekik semmit, akiket én esetleg még személyesen is ismertem. Direkt nem Jávor Pált vagy Kabos Gyulát említem, már Benkő Gyuláról sem tudják, hogy ki volt. Ez a mi felelősségünk, mert nem éltettük tovább ezt a hagyományt, mindig valami újat akartunk. De szerintem ez kötelességünk, fontos, hogy megtesszük.

Kik azok a ma élő nagy nevek, akikkel össze lehetne hozni őket?

Rangos névsort alkotnak a Nemzet Művésze, illetve a Nemzet Színésze cím birtokosai, velük kezdeném, az ő személyes életükkel. Akik még tudják, hogyan kellett egy színházba bemenni, milyen viselkedési formák voltak, és ezen az úton vissza fogunk jutni a tiszteletig és az alázatig. Ebben a nagy szabadságunkban könnyen megfeledkezünk a kötelességről, a tiszteletről és az alázatról. Én hiszek benne, és szeretném ezt a hitemet nem elveszíteni. De hogy hogyan tudjuk ezt működtetni, felébreszteni... Nyilván újra be kell vezetni a színházi rendtartást, ami számunkra íratlan kódex volt: utáltuk, hogy be kellett menni szombat reggel nyolcra erre az órára, de valami lerakódott bennünk. Tudtuk, hogy nem lehet fütyörészve bemenni a Vígszínház büféjébe, hogy hogyan kell bemutatkozni nálunk idősebb színésznek, hogy mikor kell beérkezni – fölösleges dolognak tűnik ezt tanítani, de nem tudjuk mégsem. Ez a nevelés, a példamutatás.

Cserhalmi György is a nemzet színésze, aki kiállt a régi SZFE mellett, és azt mondta, jóban van a fiatalsággal, akik nem engedik magukat egymásra uszítani. Őt is elhívná egy találkozóra a hallgatókkal?

Amennyiben a diákok részéről lesz igény, akkor miért ne.

A hallgatókat illetően is történt egy törés, hiszen nemcsak oktatók, hanem diákok is elmentek.

Minden törés sajnálatos. De abban a helyzetben, úgy gondolom, ez megakadályozhatatlan volt. A tavalyi jelentkezések száma azonban bizonyítja, hogy a hallgatók, ha békén hagyják őket, ezen az egyetemen akarják megszerezni színművészi, filmművészi diplomájukat, mert tisztában vannak azzal, hogy itt megkapják azt a minőségi képzést és gyakorlatot, ami a hazai felsőoktatásban és nemzetközileg is elismert egyetemtől elvárható.

Megakadályozhatatlan volt?

Mit kellett volna tenni az alapítványnak? Visszavonulni, hogy ja, bocs, nem is így akartuk, mégis nektek van igazatok? Megjelent egy határozott szándék, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de a modellváltás a mi egyetemünk esetében is határozott eredményeket hozott. Fölébresztettük, hála istennek, azt az igényt, hogy felújítsuk az oktatási helyszíneket, megteremtsük az eszközparkot.

Azt lehet tudni, hogy nagyságrendileg hány hallgató ment el?

Elmentek egész osztályok is, de a többség maradt, a távozások nem rengették meg az egyetem működését. Ha ötven százalék fölött lett volna a távozók aránya, akkor bedőlt volna az egyetem. A hallgatók többsége józan maradt.

Egy interjúban elhíresült gyurcsányi mondatokra utalt: mi volt ez?

Földönfutóvá tesszük Vidnyánszkyt és társait. Miért, van más elhíresült mondat is?

Gyurcsánytól csak az van.

Bennünket ez eléggé mélyen érintett. Nem hallottam még politikustól, hogy ennyire egyértelműen megfenyegessen társadalmi csoportot, aminek a következtében egy szakmát – alig merem kimondani ezt a szót – végzetesen kettéosztott. Mi, akikre vonatkozott, megpróbáltuk elegánsan tudomásul venni. Én nem tudnám azt kívánni a másik oldalon álló kollégámnak, hogy ó, de jó lesz, ha te földönfutó leszel. A nagy hallgatás ezzel a fenyegetéssel az egyetértést jelenti... Na, csak belecsúsztunk megint az érzelmekbe. De örülök, hogy rákérdezett, mert ilyen hergelést... Mondjon egy ilyen fenyegető mondatot az én oldalamról, amely egy szakmai csoportot így kettéoszt, illetve egzisztenciálisan megfenyeget!

A Nemzeti Színházban Márai A kassai polgárok című művében János mestert alakítja, aki – alkotó emberként – kénytelen közéleti szerepet vállalni, és ön úgy fogalmazott egy interjúban, hogy meg kellett fizetnie ennek az árát. Ön is megfizeti a közéleti szerepvállalás árát?

Olyan szerepvállalás és megtisztelő megbízatás ez, amly keveseknek adatik meg. Nem a hírnév, nem a túlambicionáltság működik nálam, de amióta beleláttam az egyetem működésbe, és elkezdtem tanítani is, látom, mekkora lehetőség van abban, hogy nevelhetjük az utánunk jövő nemzedékeket. Hogy milyen árat fogok ezért fizetni? Jó, hogy felhozta a kassait, de ott azért nagyon sarkított helyzetben kell cselekednie a főhősnek: végül embert ölnek, és egyedül marad. Ezért nem érvényes a párhuzam. De annyiban biztos megfizetem az árát, hogy kevesebb időt tudok a családommal tölteni, vagy ha otthon is vagyok, azon gondolkodom, miket kell intézni. A szakmai életemben is kell árat fizetni, hiszen nem fogok tudni egy évadban két szerepet elvállalni, de ezt is mérlegre tettem, és arra jutottam: lehet, hogy ebben a korban nem az egyéni karrier a fontos, hanem ha tudok valamit, megértem egy feladatra, akkor – bármilyen fellengzősen hangzik is – azt egy közösség vetésével tudom kiteljesíteni. Meg lehet mosolyogni ezt a mondatot, de ennél egyszerűbben nem tudom megfogalmazni azokat az indítórugókat, amiért pályáztam erre pozícióra.

Egyedüliként.

Vártam, hogy lesz majd ellenfél, csodálkoztam is, hogy nem gondolkodott senki abban, hogy neki is dolga lehet itt. A versenyhelyzet mindig jobb, itt is az lett volna.

(Borítókép: Rátóti Zoltán. Fotó: Papajcsik Péter / Index)