Tolcsvay László: A nők söpörnek el az összes gazember háború után

Vannak művek, amelyek megszületnek, és aztán közkinccsé válnak, az alkotó akaratától függetlenül. Ilyen az ön által megzenésített Nemzeti dal.

Ezen a zongorán írtam, ami mellett beszélgetünk.

A legújabb „feldolgozás” viszont nem sikerült, és ennek hangot is adott.

Ha nem mondja az a kislány, hogy yeah, hanem azt énekli, hogy hej, elengedem az egészet. Ez identitászavar, nem tudjuk, kik vagyunk. Most a többi részéről nem beszélek, mert alapvetően nem tetszik az „all stars” megoldás. Ez egy szóló férfi dal – aminek egyébként megvan a maga története.

Nem csupán a korosztálya himnuszává vált, több nemzedék énekelte iskolai március 15-i ünnepségeken, aztán a rendszerváltáskor megint új értelmet kapott.

1973-ban dühömben írtam, mert a rend őrei gumibotozták a gyerekeket, amikor meg akarták ünnepelni március 15-ét. Az iskolában nem volt ezen a napon tanítási szünet, de néhány bátor tanár egy óra keretén belül megemlékezett 1848-ról. A KISZ kiírt egy pályázatot, hogy „na, fiatalok, zenésítsetek meg Petőfi-verseket”, mert most van a költő 150. születésnapja. Hát, mondom, akkor tessék! 1973-ban Brezsnyev elvtárs azt mondta, hogy még több katonát küld ide, és telerakta atombombával Kelet-Európát – ez is erősítette az ellenállást és a nemzeti érzést a generációmban. Amikor megírtam, létező rockzenekarban játszottam, a Tolcsvayék és a Trióban, és amikor a Vár Klubban elénekeltem a Nemzeti dalt, „kitört a forradalom”. Hihetetlen érzés volt. Aztán persze jöttek a retorziók.

Mi volt a büntetés?

Petőfit nem lehetett betiltani, de a lehetőségeink beszűkültek, majd felbomlott a zenekar. Látszólag eltűnt a Nemzeti dal, legalábbis azt hittem, mert amikor 1981-ben A koncert filmfelvételén elénekeltem, akkor szembesültem vele, hogy az emberek ismerik és tudják, valaki ugyanis fölvette magnóra ’73-ban a Vár Klubban, és ilyen-olyan minőségű másolt kazettákon terjedt. Az emberek szívből reagáltak erre a dalra – nem miattam, elsősorban Petőfi miatt. Aztán ’81-től újra élt, én is sokat énekeltem, ma már ünnepségeken hangzik el, iskolákban is.

Talán a ’89-es volt az utolsó március 15., amikor közösen ünnepelt az ország.

Nekem március 15. a szívem közepe, és nagyon nehezen viselem, hogy amióta szabadság van, egymásnak esünk minden egyes alkalommal. Minden március 15-én megközelítgetnek a Nemzeti dallal, és mindig örülök, ha méltó előadásban kerül az emberek elé. Boldog vagyok, ha más is elénekli. A tisztelet és a hűség vezérelt, amikor megírtam.

A zongorának is megvan a története?

Erdélyben apám születésekor kapta nagymamám nagyapámtól ajándékba. Trianon után úgy telepítették ki a családot Magyarországra, hogy ami egy szekérre fölfért, az jöhetett, ami nem, az ott maradt. A zongorát elhozták, ami aztán a II. világháború bombázásait is túlélte. Erre a zongorára is vigyázok, ahogy a műveimre is. Nincs „küldetéstudatom”, de annyi azért van, hogy ha fölmegyek a színpadra, akkor a néző ne úgy menjen ki a színházból, ahogy bejött. És ha a muzsikám, vagy bármi, amit az életben csináltam, hatással van egy másik emberre, akkor hihetetlenül boldog vagyok. Akkor nem éltem hiába.

Elengedni a halálba tartó fiút

A Mária evangéliumával – amit sok év után húsvétkor mutatnak be újra a Győri Nemzeti Színházban, majd Kaposváron, pünkösdkor pedig a Margitszigeten – biztosan hatott az emberekre. 1991-ben a szocializmus évei után a keresztény tematika miatt is volt ekkora hatása?

Muszáj ehhez visszamennünk a Magyar miséhez, amit 1986-ban írtunk a testvéremmel, Bélával. Akkor még bőven itt voltak az oroszok és az emberek hitüket vesztettek voltak – bár most sem állunk túl jól. Komponáláskor két dolog vezérelt. Egyrészt arra gondoltam, olyan művet írok, amiben a zenei műfajok között nincsenek éles határok. Népzenész, rockzenész és operaénekes is képes együtt muzsikálni ugyanazon műben – olyan előadók is, akik ma már talán nem lépnének közösen színpadra.

Pitti Katalin, Demjén Ferenc , ifj. Csoóri Sándor, Vikidál Gyula énekelt benne...

Változatlanul hiszek abban, hogy a zene tökéletes összekovácsoló erő – ezt demonstrálta a Magyar mise. Nem is mutathattuk be, csak egy év múlva, mert problémák lettek vele.

Milyen problémák?

Berecz elvtárs nem engedte, hogy bemutassuk. De fenntartással fogadta az egyház is, hiszen a liturgia adott, hogyan merészelünk a mise tételeihez más szövegeket is írni. Én viszont szándékosan nem szerettem volna klasszikus értelemben vett liturgikus művet írni. Olyat is tudtam volna, de éppen ezeket a kereteket szerettem volna bővíteni, nyitni azok felé, akik egyáltalán nem hisznek semmiben, őket is megérinteni valahogy – ez volt a másik, amit meg akartam mutatni.

Ezért „merészeltünk” beleírni olyan fohász- vagy magyarázatszerű szövegeket, amelyek segítették ezt a folyamatot részint zeneileg, részint érzelmileg. Ehhez kaptam pap barátaimtól is segítséget, akik bátorítottak. De azért nem az lett a címe, hogy Magyar fohász, mert 1987-ben úgy nem lett volna elég erős. Azóta az egyház is elfogadta, már többször énekeltük templomban szertartás keretén belül. Különös érzés, hogy egyszer egy apáca azt mondta nekem, hogy a Magyar mise is segített a megtérésében.

A vallási témának tehát volt előzménye.

Hárman írtuk a Mária evangéliumát, Müller Péter, Müller Péter Sziámi és én. Engem nem az inspirált elsősorban, hogy megint egy vallásos művet írjak, egyszerűen csak magával ragadott a tény, hogy míg az evangéliumok is alig beszélnek Szűz Mária életéről, az egész világ hozzá imádkozik. Van a Bibliában „egy-két jelenet”, látjuk Betlehemben, a Kánai menyegzőn, a kereszt alatt, de hogy mi zajlott le ennek a bibliai nőalaknak, ennek az anyának a lelkében – aki képes elengedni a fiát, miközben tudja, hogy a halálba megy–, az egy olyan mély és megindító emberi dráma, ami kihatott az emberi kultúrára.

Annyira elragadott engem Mária személye, hogy nagyon gyorsan megírtam a muzsikát a librettó alapján, és hamarosan elkészültek az ihletett versek is. Megmutattuk Kerényi Imrének, és 1991-ben – már az új Magyarországon, az új világban – a Madách Színház bemutatta, Sáfár Mónikával a címszerepben. Imre még túlzott is, azt mondta, világpremier, de volt benne valami, mert európai hírű darab lett a Mária evangéliuma az elmúlt 31 év alatt.

Mitől „kattantak” így rá erre a témára?

Én is elgondolkodtam most, az új bemutató kapcsán, hogy vajon mitől éreztük ilyen vonzónak Máriát, és rá kellett jönnöm, hogy mind a hárman nagyon szerettük az anyánkat. Az „öreg” Péter is, Sziámi is – az ő mamája, Ágnes még hála istennek velünk van –, és én is. Az én anyukám 101 éves volt, amikor meghalt. De nem is az a lényeg, hogy szerettük, hanem értettük, hogy mit él meg egy nő. A mi művünk talán tükrözi a lelkünkben lévő megértést, a nők iránti tiszteletet is Szűz Mária életének ábrázolásában.

Lehetne sima, Jézusról szóló passiójáték is, de nem az, a mi történetünk János apostol képzeletében születik meg, mint egy látomás. Ezért is lett rockopera. Miközben nagyon hiszek a rockzene erejében, ebben a műben sokszor alkalmazom a szimfonikus zene hangszereit is úgy, hogy minden az éneket szolgálja. Nagyon szeretem ezeket a hangzásokat ötvözni, és tudom is – úgy hiszem, azért, mert van bátorságom, és így tudom legjobban kifejezni az érzelmeket.

„Mi, férfiak, barmok vagyunk. Igaziból”

Tehát a Magyar miséhez hasonlóan itt is jól működtek együtt a műfajok.

Apám amellett, hogy éneket tanított, kávéházakban zongorázott, hogy el tudja tartani a családot, mert a tanári fizetésből már akkoriban sem lehetett megélni. Zongorázni tanultam, és amikor gyakoroltam, mindig „ott felejtett” olyan kottákat, amelyekről feltételezte, hogy felkeltik az érdeklődésemet, Gershwint például. Volt egy fantasztikus szolfézstanárnőm is, aki Kodály-tanítvány volt, tehát ha úgy tetszik, egyenesen Kodálytól kaptam azt a fajta zeneiséget, amibe természetes módon beletartozott a magyar népdal értése, tudása, szeretete – ez került aztán bele a zenémbe és teljesedett ki a Mária evangéliumában.

Érdekes, hogy három férfi tudott így ráhangolódni erre a női témára.

Az az utolsó mondat a darabban, hogy „jöjjön el az anyák kora végre”. Most van itt az ideje. Most is. Mindig a nők söpörnek el az összes gazember háború után. Mindig. Onnan teremtődik újra a világ. Mi, férfiak, barmok vagyunk. Igaziból. Most is ez van. Nem bírunk a tesztoszteronunkkal. Állandóan le akarjuk gyalogolni a másikat ahelyett, hogy megértenénk. Hogy rájönnénk, hogy az is ember. Ugyanolyan ember, mint mi. És ez nem valami hippi szöveg, ebben nagyon mélyen hiszek. Ha most a nők kivonulnának a csatamezőre, nagyon kíváncsi lennék, hogy mi történne.

Amikor eltervezték, hogy előveszik újra a darabot, még nem volt háború. Mintha az élet utolérte volna, sajnos, a művészetet.

Amikor a mű született, akkor is hatalmasat változott a világ. Nem mondom, hogy próféták vagyunk, és ha elkezdünk műveket írni, akkor megváltozik a világ, de hiszek benne, hogy ilyen van. Azokat is becsülöm, akik szórakoztatják a hallgatóságot, elismerem, hogy nem lehet állandóan progresszív gondolatokkal bombázni a fáradt emberek lelkét, de a művészetnek az a dolga, hogy előremutasson és reflektáljon. És biztos vagyok benne, hogy a művészek sokszor előre éreznek. Ezt most nem én éreztem meg, hanem az előadás producere, Lantos Anikó, aki hitt abban, hogy létre fogja hozni ezt a produkciót. Én meg boldogan vettem elő a kottákat.

Aztán össze kellett szervezni nagyon sok szereplőt, a győri szimfonikusokat, a Szegedi Kortárs Balettet, az énekeseket...

Ha belegondolok, felriadok éjjel... Anikó fantasztikus művészeket toborzott össze, nagyon jó előérzetem van, és boldog vagyok, mert 31 éve követem ennek a darabnak a sorsát, akár úgy is, hogy az oratorikus formájában én énekelem János szólamát. Ezt énekeljük templomokban, vagy ahova meghívják. Bejártuk az egész Kárpát-medencét az elmúlt években, így közvetlenül szembesültem a muzsikám hatásával.

De a színpadi megvalósítások is mindig nagy örömet szereztek nekem, és büszke vagyok, hogy ez a mű más népekre is hat. A szlovákok, a csehek is nagyon ráéreztek, lefordították a saját nyelvükre, évtizedekig játszották. A pozsonyi bemutató után azt mondta a rendező, hogy csoda történt, mert tíz éve nem beszélt az apjával, és a premier után kibékültek. Németül turnéztak Dortmundtól Münchenig, a Madách Színház társulata pedig olaszul adta elő Trentóban.

Csodálatos érzés tapasztalni, hogy más országokban is szeretik, érzik, és valószínűleg átjön a darabból az a békesség, amivel írtuk. Sok minden feljött bennem komponálás közben, bennem élt a gyerekkorom karácsonya, nem volt nehéz elképzelnem egy családot. Ideális családban nőttem fel, és bár nagyon szegények voltunk, sose éreztem azt, hogy valami olyanra lenne szükségem, ami nincs, mert a szeretet beragyogta ezt a lakást is. Ez az igazi élet, én tudom.

A plakáton nagyon fiatal Mária látható, és tényleg nagyon fiatal volt, amikor föl kellett nőnie a feladathoz...

...amire egy angyal készítette fel. Ezért ilyen fenséges és talán kicsit félelmetes az én angyalom, ezért jön harsonákkal és nem szárnyakon repkedve, mert megjövendöli Máriának a rá váró élet minden gyönyörűségét és drámáját. Egy ilyen felszólítás után vállalni mindent, ami Máriára várt – gyönyörű az egész szimbolika, amit Szűz Mária jelent, ez a világ nőisége. Nem véletlen, hogy a legtöbb nyelvben a tenger nőnemű, és nem véletlenül mondjuk mi, magyarok azt, hogy anyaföld meg anyanyelv, mert onnan ered minden.

Természetesen tudom, hogy a férfinak is meg van a maga szerepe. De túlzásba vittük, „fölturbózódott” ez egészen odáig, hogy már a nőket is átszínezi. Nem állítom, hogy egy nőnek csak az anyaság a feladata, miközben mi el sem tudjuk képzelni, milyen lehet szülni. Fogalmunk sincs. Nem tudjuk, milyen lehet valójában teremteni egy élőlényt, és erről szól a Mária evangéliuma. El is hangzik Mária áriájában, hogy „király és Isten szunnyad az ember fiában” – így kellene tekintenünk mindenkire, aki megszületik.

„Egy dolgom van: vigyázni a kristályra”

Fontos eleme a műnek az elengedés gesztusa és nehézsége. Mária valóban úgy engedi el Jézust, hogy tudja, a halálba megy – a háborúba is így engedik el az anyák a fiaikat –, de valójában minden anyának el kell tudni engedni a gyermekét: ahogy Mária énekli, „elengedem, bár sosem volt az enyém”.

Ezért mondom, hogy mi, férfiak, föl sem tudjuk fogni, hogy ez mit jelent: hordozni, megteremteni, és elengedni. „Legyen úgy, ahogy a Teremtő akarja.” Fontos lenne megérteni, és minden művészeti lehetőséget kihasználni, hogy ez a nőiség, ez a befogadó, otthonteremtő, tápláló lélek jobban dominálhasson a világban. Most már nem elég a 800 méter magas felhőkarcoló, most már 1 kilométeres kell – minek? Meg tudjuk építeni, tényleg fantasztikus, és közben ugyanabban a városban el kell takarni a nőknek az arcukat. Nem értem. Illetve értem, kifejezi azt a helyzetet, amivé lettünk. Azért örülök, hogy ez a rockopera megszületett, mert úgy tudom, nincs még egy ilyen teljes mű, ami kifejezetten Máriáról szól.

Amikor újra elővették, kellett valami újat belevinni a hangzásba?

Annak idején a Madách Színházban és minden más teátrumban, még külföldön is félplaybackről ment az előadás, most pedig élő zenekar lesz – ez a legszebb ajándéka a mostani bemutatónak. Dúsabb, szimfonikusabb hangzása lesz, mint a 31 évvel ezelőttinek, de nem írtam bele gyors ritmusú diszkószámot, hogy „korszerű” legyek – a mű ugyanaz marad, ami volt.

Benedek Mari viszont 21. századi jelmezeket tervezett, és Juronics Tamás, aki a darabot rendezi, szintén izgalmas koreográfiát eszel ki biztosan.

A 31 évvel ezelőtti jelmezeket is Benedek Mari készítette reneszánsz festmények megidézésével – most a mai világot varázsolja a színpadra Cziegler Balázs egyszerre archaikus és modern, attraktív díszletébe. Kíváncsi leszek, hogy a Mária evangéliuma újjászületését hogyan fogadják majd a nézők. Tamás elképzeléseibe nem avatkozom be, ő is tudja, hogy ez a mű a verssoraiban és a dallamaiban létezik. Mint mondta, operát rendez, igazi operaként tekint a műre – alig várom, hogy lássam.

Beleszól az előadásba?

Szabadságot adok az alkotóknak, nem szólok bele semmibe. Egy dolgom van, hogy vigyázzak arra a kis kristályra, ami a mi hármunk lelkéből belekerült a darabba. Erre vigyázok minden mű esetében, hol hangosabban, hol halkabban, de ez az iránytű bennem van.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)