Két pogácsa között is fontos, mit gondolnak rólunk a világban

Szeretjük azt hinni, hogy Magyarország kulturális kisugárzása erősebb, mint ami geopolitikai helyzetéből, nagyságából vagy a lakosságszámából következne. Még az is lehet, hogy így van, mindenesetre kulturális diplomáciára minden államnak szüksége van ahhoz, hogy bemutassa – elsősorban nem a külföldön élő magyaroknak, hanem az adott állam közönségének – a magyar kultúrát, ezen keresztül pedig azt, hogy mit gondolunk magunkról és a világról, hogy ezáltal is érvényesíteni tudjuk az ország érdekeit. Azzal, hogy ezt a feladatot egy ideig (2016–2022) a Külgazdasági és Külügyminisztérium végezte, az a cél is erősödhetett, hogy 

A külföldi magyar intézetekben zajló országképformálás pedig úgy történik, hogy magyar művészeti alkotásokat, produkciókat utaztatnak külföldre, például kulturális magyar évadokat rendeznek, de alapvetően jelen vannak az adott ország és város életében kávézóval, koncertekkel, kiállításokkal. Az viszont, hogy a magyar művészeti életből mit emelnek ki, és tartanak bemutatásra – ezáltal támogatásra – érdemesnek, már egyáltalán nem mindegy, nem véletlen, hogy az elmúlt évek kultúrharcainak a külföldi magyar intézetek is terepeivé váltak.

De talán ennél is fontosabb, hogy a külföldi magyar intézetek a találkozás színterei, ahova ellátogatnak az adott ország közéleti szereplői, diplomatái, és az informális beszélgetéseken szóba kerül hazánk megítélése, illetve aktuális álláspontja is bizonyos kérdésekről.

amikor is Magyarországot a menekültekkel kapcsolatos intézkedések miatt Európa-szerte támadták, és a kulturális diplomáciának is a hivatalos magyar álláspontot kellett képviselni és megvédeni – két pogácsa között is.

„Mintha az SZDSZ kormányozna” 

A jelenleg 24 ország 26 városában működő magyar kulturális intézeti hálózat működésének kezdetei a Klebelsberg Kuno kultuszminiszter idején alapított első külföldi magyar intézetekig nyúlnak vissza. Bécsben, Berlinben, Párizsban, Rómában és Moszkvában ezek ma is egyben Collegium Hungaricumok, a nemzetközi magyar tudományos élet külföldi jelenlétének fontos szereplői. Az intézetek 2021. szeptember 1-től Liszt Ferenc zeneszerző, zongoraművész nevét viselik, a londoni egység neve például Liszt Institute – Hungarian Cultural Centre. Liszt nevének felvételével nyilván az intézetek, illetve központok történelmileg változatos elnevezését akarták egységesíteni, gondoljunk például a Római Magyar Akadémiára.

A központok 2016-tól a Külgazdasági és Külügyminisztérium irányításával működtek: a Hammerstein Judit vezette Balassi Intézet – amelyhez 2002-től a külföldi magyar intézetek tartoztak – a harmadik Orbán-kormány alatt első lépésként betagozódott a külügy alá.

Alig melegedett meg azonban az új helyén, Szakács Árpád a Magyar Időkben sorozatot indított Kinek a kulturális diktatúrája címmel?, és már az első részben foglalkozott a Balassi Intézettel is. „A magyar állam évente sok milliárdot költ hazánk nemzetközi kulturális értékeinek a képviseletére és a magyar kultúra külföldi bemutatására. Ennek letéteményese a Balassi Intézet. A szervezet magyarországi vonatkozású témák kiállítását bonyolítja le, illetve hazai írók, költők kiutaztatásával és előadókörútjaival mutatja be a magyar kultúrát. A szervezet milliárdos költséggel sok európai fővárosban kihelyezett részlegeket működtet. Ha valaki végignézi a Balassi Intézet által meghirdetett programokat és a meghívott művészek listáját, arra a megállapításra juthat, hogy Magyarországon ma az SZDSZ a vezető kormányzó erő” – írta 2017 novemberében Szakács.

A párizsi kirendeltség szerinte „egészen egyedi meghívottakon keresztül ismerteti meg, hogy pontosan milyen is a magyar kultúra Magyarországon. Az elmúlt hetekben egy sor kulturális műsort szerveztek. Pálfi György-film bemutatója, Rozsda Endre tárlata, Bánkuti András-kiállítás stb. Róluk csak annyit, hogy Pálfi György minden bizonnyal pályázhatna a hazáját legjobban ócsárló díjra, ha lenne ilyen, Rozsda Endre közismert balliberális művész, a legszélsőségesebb szabadkőműves szervezet, a Martinovics-páholy ugyancsak ismert tagja volt. Minden bizonnyal Bánkuti úr is megsértődne, ha polgári értékrendet vallónak nevezné bárki, hiszen Szebeni András fotóművész nagy tanítványa, aki a Népszavában szokott rettegtetni a Fidesz kulturális diktatúrájától.”

Szakács szerint továbbá „a párizsi intézetben idén sem találtak alkalmasabb szónokot az 1956-os forradalom megünneplésére, mint Gyáni Gábort, aki az SZDSZ-en kívül ma sem ismer más pólust. Nincs olyan téma, amivel konzervatív embernek esélye lenne Párizsba kiutazni a magyar kultúra képviseletére. Ha középkori konferenciát rendeznek, netán Szent László a téma, akkor is csak a Soros-egyetem oktatója a legalkalmasabb a feladatra. Természetesen ugyanez a helyzet más Balassi-kirendeltségekben is, például Szófiában is a Soros-egyetem tanárát tartották méltónak arra, hogy a magyar kommunizmusról beszéljen november 5-én.”

(aki egyébként korábban Orbán Viktor miniszterelnök és a Fidesz-frakció sajtófőnöke is volt), és ezek után az intézet gyakorlatilag meg is szűnt (a Gellérthegy lábánál lévő ingatlan később a Mathias Corvinus Collegium tulajdonába került), a terület pedig a Külgazdasági és Külügyminisztérium Kulturális Diplomáciáért Felelős Helyettes Államtitkársága alatt működött tovább.

A titkos ügykezelés marad a külügynél

Ahogy kissé érthetetlen volt, hogy a magyar intézetek miért kerülnek a külügy alá, most megint tanácstalanul állnak még az érintettek is a – sok adminisztrációs pluszmunkával járó – változás előtt, ami szerint Csák János kulturális és innovációs miniszter felel a továbbiakban a kultúráért, a kulturális diplomáciáért és a külföldi magyar kulturális intézetekért.

A miniszter ennek keretében irányítja a kulturális diplomáciai tevékenységet, népszerűsíti a magyar kultúra eredményeit, beleértve a határon túli magyar kultúrát, ezáltal

előmozdítja a magyarság kulturális értékeinek, hagyományainak és kapcsolatainak ápolását a külföldi magyar intézetek útján; közreműködik a határon túli magyarok és az anyaország közötti kulturális kapcsolatok ápolásában, elősegíti magyar nemzeti identitásuk megőrzését. A törvény szerint a kulturális intézetek feladata még a magyar nyelv és a magyarság megismertetésének elősegítése a külföldi állampolgárok körében.

A paragrafusok között azonban találunk olyan feladatokat is, amelyek a külügynél, vagyis Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszternél maradnak. Tehát a kulturális intézetek irányítását a kulturális diplomáciáért és a külföldi magyar kulturális intézetekért felelős miniszter, vagyis Csák János látja el. Funkcionális működtetésükről is ő gondoskodik, „azzal, hogy az informatikai rendszer üzemeltetésével, a biztonsági, biztonságtechnikai és titkos ügykezelési tevékenységgel, valamint az ingatlanok üzemeltetésével kapcsolatos feladatok ellátását a külpolitikáért felelős miniszter útján biztosítja”.

Csinn-bumm cirkusz 

Egyelőre nem látni, hogy a külföldi magyar intézetek átcsoportosítása milyen változásokat hoz. A kultúrharcosok mondhatnák, hogy az irodalmi export és a fordítások ügye már jó kezekben van, mert ezt a Demeter Szilárd vezette Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) koordinálja. Az áprilisi londoni, illetve párizsi könyvvásáron is standdal, könyvbemutatókkal és irodalmi beszélgetésekkel képviselte a PKÜ Magyarországot, ahol azonban többek között Bodor Ádám, Molnár T. Eszter, Bartis Attila és Kun Árpád műveivel ismerkedhettek meg az érdeklődők. A nevek tehát ismerősek lehetnek Szakács Árpád említett cikkéből, vagyis a kultúrharcos által kívánatosnak tartott változás – szerencsére – nem következett be, és valószínűleg nem is fog.

A külügy által felügyelt magyar intézetekben továbbá az elmúlt években megerősödött az a tendencia, hogy a pozitív országimázshoz hozzátartoznak a magyar borok, gasztronómiai termékek, illetve hogy az országról kialakított pozitív kép növeli hazánk turisztikai vonzerejét is. Ez nyilvánvalóan nem hátrány, és a továbbiakban is működhet.

Végezetül álljon itt egy részlet Ablonczy Balázs búcsúleveléből, amit 2015-ben írt, amikor letelt a szolgálata a Párizsi Magyar Intézet élén, mert jól tükrözi, milyen „összetett” feladat elé állítja az igazgatókat az intézmények vezetése. Megköszönte a munkatársainak, hogy ezerszer kizsigerelve, jóval a rendes munkaidőn túl, hajnalban, hétvégén, szabadság alatt, betegen is megcsinálták azt, amit kért.

Ha galambhálót, filmfeliratot vagy IKEA-ágylábból fejhallgatótartót kellett gyártani, kiszedni a koncertterem plafonjából az égőket és áttenni a kiállítótérbe, hogy legyen világítás, részt venni egy alig hatórás EUNIC-értekezleten, 1000 kilométert autózni képszállítás végett egy furgonnal, amiben csak harmadik és ötödik sebesség van, megalkotni a világ legnagyobb Excel-táblázatát, dédelgetni a hülyéket, rohamágyazni, üvöltöző eszelősöket meggyőzni arról, hogy nem, nem lesz itt kiállításuk (és a négyéves gyereküknek sem), komplett Magyarország-fürdőtúrákat összerakni krakéler francia nyugdíjasoknak és visszavinni a FONTOS PARTNER feleségének összecserélt cipőjét a boltba.

És megköszönte a művészeknek is, mert

Ez az egész kis csinnbumm cirkusz, amit kulturális diplomáciának neveznek, igazából nem létezhetne egy méltatlanul kevés szóra érdemesített és százszor megalázott réteg, az ú.n. művészek/alkotók nélkül. 

Ablonczy nagy megdöbbenésére az igazán formátumos művészek és belevaló értelmiségiek az esetek döntő többségében szerény, józan, kedves, tök normális emberek, allűrök és teljesíthetetlen kérések nélkül. „Sokszor rajtuk is láttam azt az elszánást, amit a kollégáimon, hogy valami teljesen abszurd és fárasztó dolgot azért csinálnak meg, mert hisznek abban: valahol a felhőkön, a düheinken és mord tagadásainkon túl létezik az, amit magyar kultúrának neveznek. És jöttek kevés pénzért, a szánalmas kis igyekezetünket megbecsülve, világnézetre és törődésre való tekintet nélkül, mert talán valahol lelkesítette őket is a tudat, hogy meg tudják mutatni magukat egy országban, ahova kétszáz éve vágyni jár a magyar értelmiség.”

(Borítókép:  Rober Solsona / Europa Press / Getty Images)