Magyar zenészek improvizáltak Manhattan ikonikus jazzklubjában

A fesztivál első napjaiban találkoztam két, Amerikában élő magyar lánnyal, akik kiskorukban költöztek a tengerentúlra, és különböző magyar iskolákon, cserkészszövetségeken keresztül kapcsolódtak az itthoni kulturális élethez. Ők hívták fel a figyelmemet arra a tényre, hogy a külföldi magyaroknak, akik nem együtt léteznek az itthoni valósággal, hanem csak tanulnak róla, sokkal fontosabbak a hagyományok, míg az itthon élő fiatalok inkább a világ felé nyitnak, és a globális trendekre kíváncsiak. Egyikőjük mondta: „Biztos vagyok benne, hogy több népdalt ismerek, mint az otthoni kortársaim.”

Ezek után kezdtem el azon gondolkodni, mégis mit adhatnak ezek a zenei programok egy olyan városban, ahol műfajok tekintetében minden (is) megtalálható. Kínzó kérdésemre az egyik szervezőtől, illetve a fesztiválon gyűjtött tapasztalataimból érkezett válasz.

Beléptetés tokkal-vonóval

Szegedi Marci felelt a HLF zenei programjaiért. Már 2018-ban a fesztivál első kiadásában is segített akkori munkahelyén keresztül: 2017–2021 között a New York-i Liszt Intézetben dolgozott mint kulturális attasé. Akkor ismerkedett meg Boross Annával, a HLF megálmodójával és fő mozgatórugójával. Szegedi baráti alapon az elmúlt négy évben is végigkövette a második HLF alakulását, ajánlására került a programba például a DJ Bootsie trió. Ám az élet úgy hozta, hogy idén áprilisban szabaddá vált, így a fennmaradó időszakra felajánlotta teljes segítségét.

Ez pedig láthatóan jól jött. A fesztivál résztvevői két nagyobb csoportban utaztak New Yorkba. A fő szervezők az első csapattal, így Marci volt az, aki a második turnus vezetőjévé vált. A repülőn gondos osztályfőnökként készítette fel az embereket a beléptetésre, külön figyelmet szentelt a velünk utazó zenészekre, hogy azok szó szerint tokkal-vonóval együtt minden gond nélkül átjussanak a határon.

A Hungary L!ve Festival célja az volt, hogy átfogó merítést adjon a kortárs magyar kultúrából, a zenei részleg is ezt volt hivatott képviselni. Ahogyan Marci mondta:

Azt szerettük volna elérni, hogy anélkül mutassunk be kurrens zenei előadókat, hogy valamely specifikus műfajt kiszolgálnák. Én általában abban gondolkodom, hogy mi az, amit csak mi tudunk megcsinálni? Mi az a »hozzáadott érték«, ami sehol máshol nem tud kisarjadni a földből, csak a Kárpát-medencében, és itt most nem a népzenére gondolok, mert az arról szól, hogy a zenei örökségedet hogyan adod elő. Én a könnyűzenéről beszélek. Mi az a pluszfűszer, amit New Yorkban nem tudnak beletenni, csak otthon?

Tehát olyan produkciókat kerestek, ami amellett, hogy otthoni, kortárs és eredeti, képes rezonálni a kinti közönséggel.

Így esett a választás a Random Tripre, az improvizatív, mindig változó és mindig egyedi előadásélményt nyújtó zenekarra, amelyet Delov Jávor dobos mellett a legkülönbözőbb műfajok előadói és zenészei alkotnak, így mindig más tagokból áll. New Yorkban Zentai Márk és Nagy Kristóf egészítette ki a dobost. A fiúk a jazz, azaz a spontán zenekészítés központjában is remekül megállták a helyüket, és bár ültetett koncertet adtak, többen még így is táncra perdültek a sötét, táncszőnyeggel borított színháztérben.

A DJ Bootsie trió több este és több helyszínen is játszott. Felléptek a fesztivál fő helyszínén, a HERE-ben, de két bulit is nyomtak egy elég jó helynek számító, NUBLU 151 nevet viselő bárban. Egészen jó érzés volt végignézni a közönségen, és azt tapasztalni, hogy az Amerikában élő magyarok, a fesztivál résztvevői és a helyiek, akiknek egy része csak úgy betévedt a szórakozóhelyre, élvezik a koncertet.

A lemezjátszó mögött Solymosi Vilmos rántotta össze a gondosan megálmodott elektronikus hangzást, illetve ahogy Szegedi Márton fogalmazott: „a baszatós basszust”, amit Vázsonyi János szaxofonon, Lázár Tibor pedig dobbal egészített ki. Előadásuk szépsége az volt, hogy a modern hangzásba belevegyült pár népies elem is, főleg amikor a szaxofont pár szám erejéig furulyára váltották. VJ Kemurinak hála egészen látványos vetítés is futott a számok alatt a háttérben, így izgalmas vizuál egészítette ki a meditatív állapotot, amit a három zenész generált.

A terrortámadás miatt egy időre bezárt

A fesztivál egyik produkciója egy felolvasó színházi előadás volt, a Závada Pál regényéből íródott, Egy piaci nap című darab. Az előadásban Kovács Márton hegedű-, Móser Ádám pedig harmonikazenével mélyítette el a fontos dramaturgiai pontokat. Innentől kezdve magától értetődő volt, hogy ők is fellépnek különálló produkcióként, és jól is tették, ugyanis New York az eddig felsorolt műfajok mellett a jiddis kultúrát, azon belül pedig a klezmerzenét is élteti. Az Artisans Minimal formációban a két zenész mellé Jessica Lurie klarinéton, Pankovits Nikolett énekkel, Juancho Herrera pedig  gitárral csatlakozott.

Szerintem a sikeresen levezényelt kulturális program az, ahol bár te tudod, hogy millió ponton összedőlhetett volna az egész, de a közönség ebből mégsem észlelt semmit

– zárta gondolatait Szegedi Marci.

Persze a népzene is nagyon fontos, ahogy erre több, Amerikában élő magyar felhívta a figyelmem, de a kortárs magyar könnyűzenére is büszkék lehetünk.

Az utolsó két estén néhány magyar zenész a csapatból ellátogatott a város egyik legismertebb jazzszentélyébe, a Smalls Jazz Clubba. Az 1994-ben megnyílt klub eredetileg a nap 24 órájában nyitva állt. Apró, de annál bensőségesebb belső tere egy egész jazz-zenész generáció számára vált törzshellyé. Ez az otthonos hangulat évtizedekkel később még úgy is visszaköszön, hogy a klubot 2002-ben be kellett zárni, mert a szeptember 11-i terrortámadás miatt nem volt elég turista, aki látogassa és fenntartsa.

Bár a kétezres évek közepén megpróbáltak egy egészen más stílusú helyet nyitni a Smalls helyén, az emberek nem voltak rá vevők.

Ugyanis Spike Wilner – aki nem mellesleg zenei karrierjét 1994-ben a Smalls színpadán kezdte – megvásárolta, és 2007 óta azon ügyködik, hogy a klub méltó legyen régi, nagy híréhez.

Úgy tűnik, jó úton jár, ugyanis a Smallsban volt élet, és visszaköszönt a hangulat, amit a legtöbben csak filmekből ismerünk. A jam session számára a koncertek után jut idő. Ilyenkor a nagy és kevésbé mozdítható hangszerek maradnak a színpadon, mögöttük a zenészek számonként cserélik egymást, akár egy jól működő szervezet, aminek vérkeringésére a magyarok is könnyedén tudtak rácsatlakozni. Miközben ők a város lüktetésére zenéltek az eredeti Smallsból kimenekített Louis Armstrong-plakát előtt, mi a nézőtéren hanyagul eldobált székeken Manhattan koktélt szürcsölgetve élveztük a műsort.

(Borítókép: Artisans Minimal zenekar. Fotó: Szkárossy Zsuzsa)