Hogyan került Petőfi körtefája Lévai Anikó kertjébe?

A hallgatók épp félévi vizsgára készülnek itt, a Németh Antal Drámaelméleti Intézetben, ahol beszélgetünk, de ez csak az egyik helyszín, mert az SZFE jelenleg vagy négy helyen működik.

Most nagyon szét lettünk szórva, érzékelem a növendékeimnél is, hogy nehéz így megélni az egyetemi feelinget. De azért majd talán összerázódunk.

Közösen visznek egy osztályt Rátóti Zoltánnal, és ő azt mondta, egykori osztályfőnökeik, Horvai István és Kapás Dezső szellemiségét szeretnék tovább vinni. Ön hogy van ezzel?

Az, hogy a szellemiséget hogyan lehet tovább vinni, munka közben derül ki, hiszen az a kérdés, hogy a pedagógiában mennyi a saját, hozott anyag és mennyi a fölvett tudás. Gondolkoztam rajta, mi maradt meg Pista bácsi és Dezső mondataiból – azon kívül, hogy történetek, sztorik, nagy félések, drámák –, de ahogy az ember távolodik az alma matertől és megy bele a szakmába, szép lassan átfedésbe kerül, hogy mit tanultál és idővel mit hozol majd magaddal. Hiszen eltelt azóta jó pár esztendő, és mára mindazok a műhelyek, színházak, rendezők, kollégák, színdarabok is beépültek, amelyekből az ember újabb és újabb tudásra tesz szert, meg már rendelkezik valamennyi bölcsességgel is. 

Na, ebből kell valamit kikeverni és átadni a növendékeknek. Ezt pedig úgy hívom, hogy hitelesség. Hiteles-e az ember jelenléte a térben 14 fiatal ember előtt? Horvai Pista bácsiék személyisége abszolút hiteles volt. És tejes bizonyossággal álljon a növendékek előtt, hogy ott van ő, aki segíteni tud, akiben bízhatsz, akire számíthatsz – ilyennek kell lennie egy pedagógusnak. Horvaiék egyébként mindig azt mondták, hogy sok mindenben nem értenek egyet, de a lényegben igen. Mi most a szakmában sok mindenben egyetértünk, de a lényegben nem. 

Rátóti azt nyilatkozta, hogy szeretett volna korábban is tanítani, de nem hívták. Önt viszont hívták, egy idő után mégsem maradt.

Horvai és Kapás Dezső valóban meghívott, és óraadó tanársegéd voltam négy évig. De aztán olyan sokat dolgoztam színházban, televízióban, filmben, rádióban, hogy amikor négy év elteltével nem hívtak, bennem sem volt az a késztetés, hogy tanítsak, mert az energiáim végén jártam. Aztán már el is fejtettem, hogy lenne ilyenfajta szándékom, egészen addig, amíg most meg nem kérdeztek, hogy lenne-e kedvem hozzá. Gálffi Lászlóval együtt kezdtük tanítani, ő bent maradt, én pedig már nem folytattam tovább ezt a munkát, de ennek nem volt elvi oka.

„Ebben a háborúban nem veszek részt”

Az SZFE modellváltása körüli nem kis vihart aztán hogyan élte meg?

Ebből már sok mindent megéltem az új Nemzeti Színház megalakulásakor. Tudtam, milyen mélysége van, amikor a szakma valamit akar vagy nem akar, és ezzel szemben egy ember, konkrétan én, akarok valamit vagy nem akarok. Ez egy szembenállás. De a döntésimben soha nem „nemet” mondok, hanem mindig „igent”. Hogy ez konfliktusba kerül-e bizonyos korral és helyzettel, ezzel utána én már nem foglalkozom, mert az ember a döntéseiért álljon jót.

Amikor felkértek, hogy tanítsak, persze, hogy eltűnődtem azon, mivel fog ez járni. Hogy micsoda vihar van ezen a téren, milyen szétszakadásba kerültünk mi is, az ország is, de ebben a szétszakadásos helyzetben sose akartam részt venni. Pajtaszínházzal, gyümölcsfákkal, a közösséggel, a családdal, a szomszédaimmal, a szakmával akartam foglalkozni, ebben a háborúban nem veszek részt. A cselekedeteimmel – Tündérkerttel, tanítással, színpaddal –, azokkal igen. De van véleményem, és ha valaki megkérdez bármiről, akkor elmondom. Ebben a gondolatkörben három dologgal számoltam, illetve számoltam le: a megfelelési vággyal, a megfelelési kényszerrel és a félelemmel. Ezek azok a dolgok, amiket kiiktattam az életemből.

A tanítással kapcsolatban, vagy már korábban is?

Most derült ki számomra, hogy a félelem mint motiváció nem ér el. Például amikor elhangzott egy olyan mondat – akkor még nem voltam fölkérve –, hogy földönfutóvá teszik Vidnyánszky Attilát és bandáját, na, az félelemkeltő volt. Sokan sajnos emiatt a mondat miatt nem vállalták a tanítást, nem mertek belépni az egyetemre – talán majd most szépen, lassan. Én meg azt mondtam, hogy engem ne fenyegessen senki. Mérlegelnem kellett, és úgy voltam vele, hogy inkább nem félek. Ekkor jöttem rá, hogy én, aki mindig is konfliktuskerülőnek gondoltam magam, amikor úgy hozza a helyzet, akkor képes vagyok sarkosan jótállni magamért. És akkor ez azt jelenti, hogy nem is vagyok olyan gyáva.

Ön, aki ide járt az  – akkor még – főiskolára, ismerte a szellemiségét, nem érzi úgy, hogy ez a fajta szellemiség most hiányzik?

Ahogy én látom, az egyetemről senki nem lett eltávolítva. Senkit nem küldtek el, föl volt ajánlva, hogy mindenki vigye végig az osztályt. Persze az új helyzetben, új rektorral biztos lett volna feszültség abból, hogy hogyan tudunk együttműködni, de az SZFE-t fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke, Vidnyánszky Attila együttműködést ajánlott mindenkinek. A szétszakadás drámai volt, amikor kollégáim és szakmai barátaim úgy döntöttek, hogy ezzel a rezsimmel, ahogy ők fogalmaztak, nem hajlandók együttműködni. De ezt a döntésüket tiszteletben lehet és kell tartani.

Biztos vagyok benne, hogy valami nagyon hiányzik, hiszen komoly színészek és rendezők tanítottak itt, de úgy hiszem, hogy a szakmánk tradíciója rajtunk keresztül és általunk nem tűnt el. Mi is itt tanultunk, ránk is ez a szellemiség hatott, nem kívülről jöttünk. Ugyanabból a szakmából érkeztünk, ugyanitt dolgoztunk és dolgozunk együtt filmen, tévében, rádióban, szinkronban, és ugyanúgy nem bántjuk egymást egyébként négyszemközt, ahogy eddig sem. Ha tömeggé dagad valami, és eltűnik belőle a személy, akkor azt lehet érezni, mint a szakadáskor, hogy forradalom előkészítése zajlik. Sajnálom, hogy ez magával ragadta a történetet. Nagyon nehéz lesz visszaépítenünk egy konszenzusos helyzetet úgy, hogy közben az egyetem szakmaisága nem sérülhet.

Forradalom alatt mit ért?

Azt, amit az utcán láttunk. El is hangzott, hogy kormányt kell váltani, és ha már belekerült egy ilyen szál, akkor nem lehet mit tenni, mert politikai ízléssel nem lehet vitatkozni. Ez elsöpörte a szakmai ügyet, akkor már nem lehetett normálisan beszélgetni. Fölajánlottam, hogy bemegyek az egyetemre mint konzervatívan gondolkodó ember, de akkor az emberre már nem voltak kíváncsiak. A döntés akkorra megszületett, hogy az új szervezeti formával ők nem értenek egyet.

A konszenzus visszaépítésére van szándék vagy törekvés?

Nem kell ezt így zászlóra tűzni, hanem végezzük a munkánkat igazgatóként, rendezőként, színészként, pedagógusként, és hamar ki fog derülni, hogy szükségünk van egymásra. Másképpen fogalmazva: egymásra van szükségünk. A növendékeink mennek majd a színházakba, és ott majd remélhetőleg eltűnnek már ezek a kérdések. A saját helyén mindenki a legjobb színházat szeretné csinálni igazgatóként, rendezőként, dramaturgként, színészként, és ez ezután is így lesz.

Vidnyánszky próbálja kirángatni

Említette, hogy a Nemzeti Színházban már megélt hasonló viharokat: ott van a kezdetektől, 2002-ben még az első igazgató, Schwajda György szerződtette.

A Nemzeti Színház velem nyílt meg. Abban Az ember tragédiája előadásban, amelyben Ádámot játszottam, szerepelt még Bodrogi Gyula is, aki szintén azóta itt van a színházban.

Megélte az Alföldi-korszakot is, és akkor az igazgatóval, Alföldi Róberttel megbeszélték, hogy nem feltétlenül az ő színésze.

Nem kellett nagyon megbeszélni, ez kiderült. Volt egy pillanat, amikor majdnem eljöttem, de akkor azt valóban megbeszéltük, és maradtam. Amit jól tettem, már csak azért is, mert minden színház keresi és őrzi valamilyen módon a saját identitását. A Nemzetiben is él az a 158 éves tradíció, amelyben megtalálható az identitásának lényege: őrizni, művelni, ápolni, gondozni a nemzeti kultúránkat, benne a nyelvünket, a teljes kulturális hagyatékunkat, színházi formában, vezetői pedig – Schwajda György, Jordán Tamás, Alföldi Róbert, Vidnyánszky Attila – mind korunk jelesei.

Hozzám a legközelebb Vidnyánszky gondolkodásmódja áll, de amikor Robiék elmentek, az nagyon fájt, rettenetes volt. Őket sem küldte el senki, hanem kijelentették, hogy Vidnyánszkyval nem hajlandók együtt dolgozni. Nem akarok senkivel vitázni, mert mindenkinek joga van a véleményéhez, de biztos vagyok benne, hogy ez nem jó. Ő a mai magyar színházművészet egyik legjelentősebb egyéni hangja. Németh Antal örökségéhez próbál megint kötődni, ezt a fajta színházeszményt más korban és más módszerrel belakni és a közönség számára felmutatni. Olyan kezdeményezései vannak a színházban, amelyek visszanyúlnak a gyökerekig, a MITEM-en keresztül pedig korunk legjelentősebb társulatai jönnek ide a világból. Bármelyik színházból jöhetnek ide a fesztiválra, más dolog, hogy politikai vélemény miatt nem jönnek – demokráciában ahhoz is joguk van.

A közönségre gondol?

Nem, a szakmára. A közönséggel sosincs baj, ugyanaz a közönség tartja el az összes színházat, a főváros öt százaléka. A szakmából nem jönnek, ami persze nem jó. A Nemzeti ilyen szempontból egy zárvány. Jobb volt régen, amikor előadás után a Fészek Klubban mindenki összegyűlt. A színház az egész világon nagyon közel csúszott a politikához, ami óriási kártétel: arra használják a művészeteket, amire nem kellene, és ez nagyon nagy hiba.

Ebben nincs Vidnyánszky Attilának felelőssége? Nem ő vitte közel a színházat a politikához?

Épp ellenkezőleg, megpróbálja kirángatni onnan. Szakmai értékrendet képvisel nemzeti gyökerekkel, nemzetközi kortárs kitekintéssel.

Osztályfőnökként meghívhat az SZFE-re különböző gondolkodású színházi szakembereket óraadó tanárnak?

Hogyne. Az első két évben fontos, hogy – Rácz Józseffel és Szabó Sebestyén László tanársegédekkel kiegészülve – az alapozás velünk történjen. De utána jönnek majd a kurzusok, és a legjobb helyekről szeretnék idehívni előadókat, mert nem az a dolgom, hogy öt éven keresztül engem hallgassanak a diákok, hanem mindenféle ügyekbe, irányokba kóstoljanak bele.

A filmek alapján, amikben játszik, úgy tűnik, hogy önt mind a két oldalról hívják. Szerepelt a Török Ferenc rendezte 1945-ben, most A játszmában is – ez minek köszönhető?

Lehet, hogy jól végzem a dolgomat? Nem tudom.

De ma már a filmekbe sem ez alapján hívnak szereplőket.

Már nincs az, hogy a rendezők járják a színházakat, megnéznek valakit és azt mondják, hogy vele akarok dolgozni. A színészek ma úgy mennek ki az egyetemről a pályára, hogy nincs nevük. Gyere be castingra, kipróbállak, és ha beleillesz a koncepciómba, akkor majd kiválasztalak, ha nem, nem. Régebben minden kornak megvoltak a kiemelt kedvencei, és ha valaki eljátszott a televízióban egy közönségnek tetsző főszerepet vasárnap este, azt hétfőn már az egész ország szerette és rajongott érte. Minden közösségnek megvannak a hősei, akiknek van arca. Hősök nélkül nem egészséges kormányozni ezt a világot. Minden családban vannak hősök, a kislányom az én hősöm. Minden kornak ki kell választani azt a gondolatot, ami a megmaradást segíti, de a jelenlegi korunk éppen ez ellen szól. Nem megmaradni, nem gyökeret ereszteni, nem családban felnőni, nem férfiként vagy nőként megélni az életet, hanem mint szülő 1, szülő 2...

Ön is jár castingra?

Egyszer rábeszéltek, a Saul fia rendezője, Nemes Jeles László filmje lett volna: ki is választottak a férfi főszerepre, de aztán nem valósult meg, mert nem kapott rá pénzt.

A mi kis falunk című sorozatban is játszik, ami a televízión keresztül eljut a széles nyilvánossághoz. Ennek érzi a hatását?

Nem.

Hanem minek érzi?

A Tündérkertnek!

Amiatt megszólítják az után?

Na, jó: A mi kis falunk, az Üvegtigris és a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfáinak az ügye – ezek miatt szólítanak meg.

Akkor egy húszéves munka – szó szerinti – gyümölcse, hogy ezt sikerült átvinni a nyilvánosságba, sőt a viszáki pajtaszínházából mozgalom nőtt ki PajtaKult és Tündérkert néven. Viszákon, ahol évtizedekben mérik a barátságot, húsz év után már befogadták? Hogy néz ez ki most?

Ugyanúgy, mint amikor elkezdtem. Bármikor leléphetek. Az a munka, amit Viszákon végzek, a falu közel 140 lakóját más-más módon érinti. Van, akinek kell, van, akinek nem kell, és a többségnek nem tetszik, fölöslegesnek tartja. Én ilyenkor a falumat nem följelentem, hanem elmondom, hogy ez a realitás. Ugyanakkor ez a gondolatkör már rég túlnőtte Viszák határát, megy szerte a Kárpát-medencében, és meglesz majd a visszaható energiája is.

Viszákon segítik a munkámat, hagyják, hogy randalírozzak. Azt, hogy „közösségerősítő szándék”, kimondani könnyű, de hogyan is van ez valójában? Ezt már nem az én tisztem elbírálni. Ha megy, akkor örülök neki, de nem kötelező erősödni. Az egész onnan indult, hogy 2002-ben Kovács Gyula pórszombati pomológus azt mondta nekem, hogy mentsük el a Kárpát-medence pusztuló őshonos gyümölcshagyatékát, mert szerinte ez nemzetépítő program. 2009-ben elindult a Tündérkert-mozgalom, és azt mondtam, ebbe a nagy nemzetépítő gondolatba próbáljunk belefogalmazni egy kis közösségre vonatkozó ügyet, és az számomra mindig Viszákot jelenti. Ha ez a gondolat megy tovább, akkor mindenki más csinálja ezt meg a saját szűkebb közösségében. Aztán ez vagy visszahat Viszákra, vagy nem. Nehogy már én döntsem el!

„Az infarktus szélére írtam magam”

Az elmúlt hétvégén pedig megnyitotta a saját otthonában, Zsámbékon a Pince SzínTér nevű új játszóhelyet. Viszákkal együtt a kettőt fogja tudni együtt csinálni?

Persze, ez is ennek a gondolatnak a része. Július 11–17. között tartjuk a viszáki rendezvényt, ősszel pedig szervezünk majd egy nagy szüreti bált Zsámbékon, fönt a Nyakason. Meg szokták tőlem kérdezni, hogyan bírom, és akkor visszakérdezek, hogy mit? Ha az ember olyat csinál, amit szeret, az minden pillanatban feltölti. A színpadnak, a filmnek, a művészetnek pedig nagyon is jól áll, ha valakinek van egy hiteles, erős, karakteres saját útja. Van miből fogalmazni. Egy felvidéki barátom, aki a zsámbéki megnyitón főzött, azt mondta, hogy más ilyenkor már nyugdíjba akar menni, te meg színházat alapítasz és a közösséget beengeded az udvarodba? Ki érti? Én értem, és lassan már a felségem is. És közben itt van Petőfi bicentenáriuma és Petőfi körtefája.

Az, hogy tizenhárom olyan helyszínen ültetik el, amit Trianon kettévágott, a Tizenhárom almafa című Wass Albert-műre utal?

Igen. De viszek Békásmegyer-Ófaluba, Kékcsére, Seregélyesre, Heténybe, Lakitelekre...

Mit visz? Facsemetét?

Egy facsemetét, egy legendát meg néhány verset. És tudok közben beszélni az egész Tündérkert-mozgalomról meg a PajtaKultról. Át tudom adni, hogy mi ez, jusson el minél több helyre.

Hogy szól a legenda?

1849. július 31-én Petőfi elment Székelykeresztúrra, ott megvendégelték háromféle puliszkával, a helyiekkel még elbeszélgetett egy körtefa alatt, majd elment a csatába és ott maradt szegény. A helyiek ezt a körtefát megőrizték, ma is ott áll még torzóként, persze már kiszáradva, de közben egy oltóvesszőt levettek róla és melléültették, Kovács Gyula abból metszett le és ültetett magának. Abból kaptam az oltványokat, eddig 16-ot. Ahova hívnak, oda elmegyek bárhova a Kárpát-medencében.

Ez milyen körte ?

Még nem tudják, most fog kiderülni. Tavaly termett, de elvitte a fagy, idén már talán meg tudják mondani, milyen fajta. Gyaníthatóan őszi körte.

Hogyan került Lévai Anikó kertjébe is egy ilyen fa?

Arra gondoltam, hogy olyan helyekre viszem el, ahol értékelni tudják, és tudtam, hogy Lévai Anikónak van egy kertje. De ez szólt annak is, hogy az a kor, amiben most élünk, egy élhető, tiszteletre méltó kor, nagyon sok régi új érték látszik a helyére kerülni, és ebben Orbán Viktor miniszterelnöknek személyes szerepe van. Az ő kertjük megérdemel egy ilyen fát. A gyümölcsfák megőrzésének végső célja nem az, hogy Tündérkerteket hozzunk létre. Az egy közbülső érték, hogy legyenek ilyen kis génbankok, de a végső cél az, hogy visszajussanak a falvakba, a kertekbe. Ha már lehetőségem volt, és tudtam venni egy portát Zsámbék külterületén, akkor a hitelességnek tartozom annyival, hogy a saját kertembe is ültetek gyümölcsfákat, van már vagy negyvenféle. A bozótos alatt pedig szőlőt találtam – de hát mi történt akkor az elmúlt 60-70 évben a Nyakason? Mi volt ott a haladás?

Kovács Gyulánál lehet beszerezni ezeket a gyümölcsfákat?

Igen, vagy tanuljunk meg oltani. A kultúra nem a művelődéssel kezdődik, hanem a műveléssel. Kultúrafogyasztókká lettünk, de akkor mi van a kultúrával? Ha mindenki kultúrát fogyaszt, akkor ki teremt? És mi a teremtés? A gyümölcsfa, a zöldség, a gomba, a gyógynövény, az önfenntartás, ahhoz meg család kell, közösség, egy utca – ez az én léptékem.

Az, hogy ennyi mindent csinál, nem függ össze azzal, hogy a színházban nincsen kihasználva a kapacitása?

Most zömében kisebb szerepeket játszom, de nagy szerepek is voltak azért körülöttem. Alföldinél még feszengtem, fel is mondtam, amikor olyan évadot kínált, amiről azt gondoltam: emiatt nem érdemes színésznek lenni. De Vidnyánszkyval már ott tartok, hogy eldöntöttem, a Nemzeti Színházat, ezt a gondolatot támogatom, ő meg eldönti, mennyi munkára van tőlem szüksége. Az életemben nincs hiányérzet. Nem azért vagyok a pajtában vagy a Tündérkert környékén, mert nem elégít ki a szakmám, és lekötetlen energiáim vannak, hanem mert azt is szeretem csinálni.

Amikor Bérczes László színpadra állította a Pustol a hó című kamaradarabot, ami a közösen írt Könnyű neked, Szarvas Józsi... című önéletrajzi írásból született, akkor Vidnyánszky azt mondta a bemutató után, hogy Szarvas Jóskának van egy színházon kívüli igazsága. Ez a sors, amit gyerekkorától megélt, olyan hitelességet adhat, ami tényleg túlnyúlik a színházon. Ezt pedagógusként tudja kamatoztatni?

Hát hogyne. Ebből élek. Arra ösztönösen ügyelek, hogy ne azt tanítsam nekik, ahogyan én játszom – arra vagyok kíváncsi, hogy te ki vagy! Az első két évben még nem az a kérdés, hogy milyen színész vagy, ez nem érdekel. Hanem, hogy te ki vagy? Azt fogod majd képviselni, ahogy fölmész a színpadra és megállsz egy szó nélkül. Ahogy bejössz a térbe. Ki vagy, honnan jöttél és mit akarsz? Én ezt el tudom mondani ha kell, színpadon, ha kell, filmvásznon, és ebben sokat segített a könyv, mert érdekelt a „ki vagyok?” mély igazsága és annak a feltárása. Volt, hogy eközben az infarktus szélére írtam magam. Drámai, mély utat kellett bejárni mondjuk öt oldalon keresztül és egyre közelebb férkőzni valamihez. Ezt közben nem a szándék készíti elő, hanem a mondat visz tovább.

A színházzal is így van, a művészetben is ez a lényeg: nem kimódoltan kell valamibe belevágni, hanem állj bele, s kérdezz tovább és tovább. De tudom, hogy erre a megközelítésre nem minden színház alkalmas. Nem minden színház  kéri ezt, és azt sem szeretném, ha mindenki úgy tanítana, ahogy én. Speciális alkat vagyok, és remélem, hogy a diákjaimnak, ha mást nem, akkor azt át tudom adni, hogy szeresd és légy kíváncsi arra, amit csinálsz, ásd bele magad, ne légy igénytelen, de legfőképpen legyél bátor! Nekem ez sikerült.

(Borítókép: Szarvas József. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)