Bródy János: Minden koncertre úgy készülök, mintha az lenne az utolsó

„Biztos, hogy kevesebb inzultus érne, ha nem hatott volna rám Petőfi Sándor költőkhöz intézett kiáltványa, vagy nem követném József Attila ars poeticáját és nem fogadnám el Babits Mihály figyelmeztetését, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. De ez a magyar kultúra, aminek része vagyok” − erről Bródy János beszélt a Blikknek adott interjújában.

A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenész elmondása szerint nem gondolja, hogy Szörényi Leventével meg tudná ismételni az István, a király sikerét.

Levente azt mondaná, hogy konstelláció, én azt, hogy a körülmények szerencsés együttállása volt, és amikor 2000-ben megírtuk a folytatását, már nem működött köztünk annyira a kémia

− fogalmazott. 

Elmondása szerint „nyugger” életet él. Nem ír új dalokat, azokat ugyanis úgysem játssza már rádió, turnézni nem kell, rengeteg fideszes önkormányzat nem kívánja a jelenlétét a körzetében, ha egy évben egyszer-kétszer fellép a színpadra, azt a menedzsment szervezi. Mint mondja, nyugodtan mászkálhat az utcán, már nem szaladnak utána autogramért a tizenéves lányok. 

Ahogy Szabolcs énekelte, vén vagyok, akár a föld

− mondta el. 

Nem gondolta, hogy ennyi idősen még a színpadon lesz 

Bródy János a közeljövőben a Papp László Budapest Sportarénában ad majd koncertet. Erről elmondta, hogy az ilyen nagy koncertek úgy egy-két évre előre el vannak tervezve. Először jön az időpont-egyeztetés, aztán a különféle határidők a felkészülésre.

Bejelentés, jegyek forgalmazása, hirdetések, promóciók, majd a színpadkép, a háttérvetítés, a fény és hanghatásokért felelős munkatársak összefogása, szóval ez egy sokszereplős játék, nem is mindig tudja, hogy mások éppen hogyan készülnek.

Az ő dolga az, hogy a lehetőségekhez képest ne legyen nagyon berekedve, és szépen artikulálja a mondanivalót a színpadon. És persze próbáljon a zenekarral, és kialakítsa a dalok sorrendjét − mondta el a lapnak. 

Elmondása szerint nincs benne elhatározás, hogy visszavonuljon, mert megtanulta, hogy

soha nem mondjuk, hogy soha többé, de lélekben minden újabb koncertre már úgy készülök, hogy lehet, hogy ez lesz az utolsó. Mit mondjak? Soha nem gondoltam volna 1964-ben, amikor az Illés zenekar tagja lettem, hogy közel a 77-hez még mindig gitárral kezemben állok a színpadon.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)