Azt gondolod, akkora paraszt vagyok, hogy előadást tartok arról, amit adsz?

(A beszélgetésben bizonyos szavak alkalmasak a nyugalom megzavarására)

Az ételkritikust bántja, ha a kritikáit megítélik. Mondhatnánk erre, hogy ilyen ez a popszakma, de Pierre állítja, hogy 

még sosem találkoztam olyan ellentámadással, amely a kritikát érdemben támadta volna, személyeskedéssel igen. Ebben leggyengébb a hazaáruló.

Az, hogy a gasztroesztéta nem szereti, ha arról faggatják, ami amúgy munkája, mi sem bizonyítja jobban, hogy beszélgetés közben többször karba font kézzel ül, igaz, így is minden kérdésre válaszol.

Még arra is, hogy miért készít felvételeket az ételekről. Indoka az, hogy ezzel tudja igazolni azt, hogy milyen levessel, főétellel vagy desszerttel találkozik. Ahogyan amúgy minden vendég. A beállított fényképeket kifejezetten nem szereti, hiszen a vendégek szinte soha nem ilyen körülményekkel találkoznak az étellel. Pierre, persze, tud olyan éttermet, ahol kifejezetten arra is ügyelnek, hogy az étel megfelelő megvilágításba kerüljön.

A gasztroesztéta hosszan mesél arról, hogy milyen körülmények között szokott találkozni az ételek alkotóival, s hogy bár van néhány olyan séf, akivel jó viszonyban van, egy ételkritikus nem nagyon barátkozik, hanem megítél. A gondok pedig többnyire ebből fakadnak.

A Meki volna a legjobb hely?

Olyan is előfordul, hogy egy étterem kifejezetten azért hívja meg őt, hogy mondjon véleményt az ételekről, de ez azért nem gyakori. Ezek viszont mélyen szántó beszélgetések, komoly műhelymunka. Egyetlen hátránya az, hogy abba az étterembe Pierre jó ideig nem mehet. 

A beszélgetésben arra is kitérnek, hogy mennyire gyakori az, hogy valaki, egy étterem azért fizet, hogy ételeikről jó kritika készüljön, és Pierre azt feleli, hogy lehet, hogy vannak ilyen szándékok, de 

akik figyelemre méltó munkát végeznek, azoknak erre nincs szükségük. Mert tudják, hogy én érzékeny vagyok a jóra, nem csak a rosszra.

Pierre olyat is mond, amire Bogi azonnal visszakérdez, hogy a McDonald’-ba sokan járnak, a legjobb hely... Az ételkritikus persze nem jár ilyen helyre, csupán ezzel a megjegyzésével próbálja érzékeltetni azt, hogy egy hely népszerűsége nem érv arra, hogy az ettől lenne jó gasztronómiailag is.

Az, hogy egy hely mitől jó vagy rossz, sokféle szempont eredménye: ár, ízlés, ízvilág, hangulat, minőség, elvárás, stb...

Ennél sokkal érdekesebb helyzet az, amikor a barátokhoz megy Pierre. Ahogyan erről fogalmaz:

az nagyon gáz. Azt mondják viccesen, vagy félig viccesen, hogy nem hívunk meg, mert attól félünk, hogy...

A válasz erre az, amit Pierre mond, hangjában nem kis csodálkozással, hogy 

te most azt gondolod, hogy elmegyek vendégségbe, és akkora paraszt vagyok, hogy előadást fogok tartani arról, amit adsz?   

Csak én főzök, a feleségem nem

Kiderül, hogy Pierre otthon sem tudja levetni az ételkritikusi kabátját. Szigorú önmagával is, és arra is képes, hogy azt az ételt is kidobja, amit ő főz. Egyszer az is megesett, hogy a Konyafőnök forgatása után hazament, és bár otthon mindig főz, akkor a felesége tette elé a levest. Pierre megkóstolta, majd így szólt:

ebben nagyon túlteng a gyökérzöldség íze.

Ebből ma már szállóige született, de Pierre azt nem árulja el, hogy a felesége mit mondott erre. 

Pierre életében nagyon fontos szerepet kap az étel, jóllehet a családjában senki nem főzött jól. Tizennégy éves kora óta járja az éttermeket. Önmagát haspóknak tartja, és egykor finnyásnak is, ami mára megváltozott. Főleg azért, mert ételkritikusként nem is engedheti meg magának.

A korabeli ételkritikusi munkáról is mesél, és arról is, hogy a Wittmann fiúkat például ma sem tartja virtigli étteremkritikusoknak, ők inkább hangulatos atmoszférikus leírásokat adtak, mély gasztronómiai szakháttér nélkül. Nem mindegy, mit viszel be a szervezetedbe. Ez tényleg nem egy olyan piti probléma, hogy mindegy, mit ettünk, mondja Pierre, ahogyan azt is, hogy átlátja annak abszurditását, amit ő a kritikáiban megír, közben több száz millió ember rendesen ételhez sem jut.

Minden nagymama, aki élt e világon, az mind ...rva jól főzött? Nem lehet kimondani, hogy ott van a nagymama, Bözsi, és fogalma nincs a főzésről?!  Hát nem tud főzni! Azt sem tudja, mi fán terem?!

– teszi fel a kérdést Pierre, és azt mondja, hogy húsz éve ételkritikus, és a mai írásai sokkal szakmaiabbak, mint egykor. Éppen ezért nem tud mit kezdeni azzal, amikor azt mondja neki egy szakács, aki 3-4 éve tanulja és gyakorolja a szakmáját, hogy én mindezt honnan tudom... 

Miért, én nem tanulhattam meg? Csak ő? Amikor jót írtam róla, akkor tudtam? Amikor nem, akkor nem tudtam? Nem tanulhattam meg, hogyan kell hollandi mártást készíteni?

Pierre a Sunday Brunch adásában beszél még arról is, hogy 

• a kritikát fogyasztóvédelemnek tartja, 
• régen Ted Aprajev néven írt étterem és ételkritikákat,
• ír regényeket is, az egyiket Jávor Pálról (Ripityom – Jávor Pál, aki kétszer halt meg), a másikat lengyelországi éveiről (Tangó blues),
• s hogy kedvenc étele a zsíros kenyér.

Az őszi évadban, vasárnaponként a már két ismerős műsorvezető, Puskás-Dallos Bogi és Csiby Gergely köszönti a Sunday Brunch nézőit. A Zsiráf Buda asztalánál beszélgetnek vendégeikkel a hétvégéhez illő könnyed vagy éppen nagyon is komoly témákról és történetekről.

Ha valaki lemaradt volna az előző heti adásról, amelyben Puskás-Dallos Bogi  vendége Turai Barna, a Márkó és Barna síkidegből, az most ide kattintva megnézheti.

  (Borítókép: Vajda Pierre. Fotó: Szollár Zsófi / Index)