Régi lendülettel szívják a cigit, bámulják a csajokat, bátran rendelnek sört

Vonnák Diána: Látlak

Jelenkor Kiadó

Dzsubák Tamás

Anya és lánya nyaralni mennek, hajón utaznak. Nehezen kezelik, hogy mindketten felnőttek, mindketten nők. Gátlás, kétely, szorongás, tabu, kérdőjel. Miről beszéljenek? Hogyan kapcsolódjanak? Esetlenül próbálkoznak. Ismerős idegenek egymás számára.

A két nő bizonyos értelemben össze van zárva, így jobban figyelnek egymásra, mint általában. A legmeghatóbb, hogy figyelni akarnak egymásra. Ez persze mindkettejükben belső feszültséget szül. Érzik, tudják, hogy újra meg kell ismerniük egymást. Ez a feszültség azért jó, mert szeretetteljes. Pont ettől nem baj, hogy esetlen.

Érdekes, mire képes egy utazás. A szerző ezt jól tudja. Vonnák Diána Ukrajnában, Magyarországon és az Egyesült Királyságban él. Kulturális antropológusként járja a világot. Tudja, látja, tapasztalja, milyen idegenföldön idegennek lenni. De hol van otthon?

A kötetben a szülő–gyermek viszony mellett családi viszonyok és számvetéstörténetek is vannak. A kisgyerek görcsös jövőbe kapaszkodásától a látogató szakember felszínes figyelmétől a nagyanyja életét történetével együtt értő unokáig.

Az elsőkötetes szerző Látlak című műve idén Margó-díjas lett és a Libri Irodalmi Díj 10 jelöltje között szerepelt.

Visky András: Kitelepítés

 Jelenkor Kiadó

Sümegi Noémi

Az év legnagyobb könyves eseménye Visky András Kitelepítés című regényének megjelenése volt, nem véletlen, hogy ez a különleges alkotás szerepel minden 2022-es könyves toplista élén.

„Boldog történetet akartam írni” – mondta Visky András az Indexnek adott interjúban, ami annak fényében, hogy a regény miről szól, mellbevágó kijelentés. Az író saját családjának történetét írta meg – ezzel együtt a mű nem memoár –, az 1956-os forradalom után ugyanis református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját pedig hét gyermekével együtt kitelepítették a Duna-deltával határos sztyeppe egyik lágerébe, a román Gulagra. Az író ekkor kétéves volt.

A regény annyiban rokonítható Kertész Imre Sorstalanság című művével, hogy mindkét író sok éven keresztül hurcolta magában a vele történteket, mire megtalálta a megfelelő kifejezési formát, mindketten egy gyerek nézőpontjából írták meg a szörnyűségeket, és mindkét irodalmi műben megjelenik a humor és a boldogság.

Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg megtaláltam a regény formáját, hogy az írás valódi igazságtevés legyen, és ne az derüljön ki belőle, hogy rosszkor voltunk rossz helyen, hanem ellenkezőleg, mi bizony jókor voltunk jó helyen

– mondja Visky András, és ha belegondolunk, ez tényleg így van: ha az igazak, a jók kerültek börtönbe, lágerbe, akkor bizony az önazonosságuk fényében ők jó helyen voltak.

Visky András a szenvedést olyan gyönyörűséges nyelven beszéli el, hogy fel sem fogjuk ésszel: az édesanya folyamatosan a gyerekei életben maradásáért küzd. Miután azonban szívrohamot kap, és a klinikai halál állapotában bekerül a láger hullaházába – ahol a regény egyik legszebb jelenetében a szinte teljesen megvakult gyereke találja meg –, rájön, hogy nem tudja megóvni őket.

„El kellett jutnia oda, hogy a legnagyobb erőfeszítések árán sem bír életben tartani bennünket, szabadon kell engedni a verebecskéket. Sokkal inkább abban érdemes hinnie, hogy a verebecskék élete, sőt elhullása is számon van tartva” – mondja az író.

Hat évet töltöttek a Duna-deltánál, hat kemény telet a fagy- és az éhhalál szélén. Visky András könyve megrendítő és felemelő történet arról, hogyan tudott egy család a kiszolgáltatottságban és megalázottságban is erőt meríteni a szeretetből és az istenhitből, ami az édesanyát és az édesapát soha, egyetlen percre sem hagyta el.

Grecsó Krisztián: Valami népi

Magvető Kiadó

F. Tóth Benedek

Anno, hű, ez nagyon régen volt, amikor megjelent Grecsó Krisztián Pletykaanyu című kötetének átdolgozott kiadása, beszélgettünk Krisztiánnal. Elutaztunk hozzá, kávét főzött, majd a fotós mondta, a házuk előtt készítene képet róla. Krisztián kijött a ház elé, elheveredett a lépcsőn, mintha az csupán ágy volna, és úgy maradt meg az utókornak, félig eldőlve. A lépcső ment a mennyországba, át a háztömbön, csukott ajtón is túl.

Micsoda év volt! Az Isten hozott is új kiadást kapott, rá egy évre már a filmiparban zakatolt Krisztián gőzöse. Akkoriban úgy tűnt, Grecsó Krisztiánnal jó szavakat, izmos mondatokat, lélekrezgő oldalakat kapott a magyar irodalom. Krisztián ontotta is magából a történeteket. Sorra jöttek a kötetek, például a Tánciskola, Mellettem elférsz, Megyek utánad, Vera, és Krisztián csillaga fényesen ragyogott. 

Mégis, ebben az idén megjelent új kötetben, a címe: Valami népi, visszatért oda, ahol igazán önmaga lehet. Ebben a kötetben ő most nem a kiadóké, nem a könyvesboltoké, nem irodalmi csoportosulások része és arca.

Egyszer minden író hazatér. Így vagy úgy. Krisztián a Valami népiben visszatért oda, ahonnan a társadalmi lüktetés anno kiszakította. Hazatért, és magával hozta minden változását. És ne feledjük, otthon lenni, a múltba visszanézni, és megmutatni, hogy ez azért valami új is… Erre vártam már, de mióta. 

A Valami népi elbeszélései, regényálomba olvadó novelláiban megint a lépcsőn elheverő fiatal írót juttatja eszembe. 

Kabai József: Hatkor a Moszkván

A szerző saját kiadása

Vig György

Az emberi élet három kérdéssel is korszakolható. Az első a gyerekes: Vajon mi lesz belőle? Nagyjából a negyedik-ötödik érettségi találkozó után kezd aktuálissá válni az, hogy kiből mi lett. A célgödörbe hullást megelőző időszak alapvető dilemmája pedig az, hogy mi maradt. Barátainkból, családunkból, egészségünkből, karrierünkből, életünkből, és általában véve saját magunkból.

Ami az életünket illeti, az nagyrészt emlékezőtehetség kérdése. Minél több kalandra kéne visszaemlékezni, annál pontosabb memóriára lenne szükség. Megfigyelhető, hogy az évek múltával egyre lassabban gyarapodik a kalandok száma, és dolgozik az emlékezet. Többnyire, de nem mindig és mindenkinél. József úr, vezetéknevén szólítva Kabai például valami rejtélyes módon hatvan felé is meglehetősen emlékezik. A felnőttkort közvetlenül megelőző emlékei alapvetően a Moszkva térhez köthetőek, legalábbis erre utal, hogy ezekről egy igényes és olvasott blogbejegyzés-sorozatot is írt.

Ezek a szövegek könyvvé akartak válni, amit némi külső nyomás után ő is belátott. Átdolgozta, hozzáírt, megszerkesztette, képeket és beleegyező nyilatkozatokat gyűjtött, újabb emlékeket bányászott elő saját, és barátai memóriája mélyebb bugyraiból. A mély bugyor persze dantei asszociációkat idéz, ilyen értelemben bugyrai alapvetően a pokolnak vannak, és ez nem is idegen a Hatkor a Moszkván című könyv hangulatától. 

Persze utólag kicsit Ijesztőbb a történelem, mint amikor épp velünk történik.

A nagy kalandok túlélői, veterán vikingek, fájós lábú fenegyerekek felszállnak József úr fejében megőrzött régi négyeshatosra és elutaznak saját emlékeikhez. Odaérve elmosolyodnak a mostaniak csínyjein, mert eszükbe jut, hogy annak idején nekik már minden megvolt. Régi lendülettel szívják a cigit, bámulják a csajokat, bátran rendelnek sört, fröccsöt, majd vodkát, whiskyt, Unicumot, bár tudják, hogy ebből már nem jönnek ki jól. De! – hajtanak le dacosan még egy felest, hiszen eddig megúszták. Akik nem, azok nincsenek itt. Elmentek. Nem tudni, olvasnak-e ott, ahol vannak. Talán igen. Ott már talán mindenki el tudja olvasni saját magát is. Jó hinni valami ilyesmiben.

A régi srácok, korukra és életmódjukra, valamint tapasztalataikra való tekintettel, csak arra mondják, hogy korán ment el, aki legalább húsz éve halott. Ha egy-egy kamaszkor óta, de legalább másfél évtizede számontartott havernak, ismerősnek, kocsmatársnak ötvenen túl adja fel a szervezete, vagy idegrendszere, az addigra sokat élt. Vagy ő maga döntött úgy, hogy már épp eleget. Senki se hibáztat senkit azért, ami belőle lett, vagy nem lett. Vagy ami még megmaradt. Saját testében és mások emlékezetében. 

De mire emlékezik József úr a hetvenes évekből? Meccsekre, kocsmákra, koncertekre, rendőrökre, fiúkra, lányokra, rövid utakra és végtelen pillanatokra a Moszkva tér körül forgó világban. Fontos dolgokra. A Hatkor a Moszkván forrásértékű kordokumentum, személyes fényképarchívum,  emellett élvezetes, gondolatébresztő, sok mindent elrendező, és pár új belső elrendeznivalót is kiváltó kifejtése annak, hogy amiképpen minden, úgy az idő is viszonylagos. 

(Borítókép: Grecsó Krisztián 2022. március 24-én. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)