Kétmilliárd forintot csengettek ki egy kődarabért, amit egykor útburkolatként használtakFolytatódott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen a Kollarik Tamás által kitalált és menedzselt mesterkurzus, amelynek az Emmy-díjas Csupó Gábor és az Oscar-díjas Rófusz Ferenc után ezúttal Mikulás Ferenc, a Kecskemétfilm Kft. ügyvezető igazgatója, producer, stúdióvezető, fesztiváligazgató volt a vendége. Kollarik a felvezetőjében elmondta, hogy Mikulás Ferenc a nagy magyar producerek sorába tartozik, méltó örököse és folytatója a legendás Matolcsy György stúdióvezető munkásságának, a magyar animáció és a magyar filmgyártás legnagyobb alakjai közé tartoznak mindketten. A kecskeméti műhelyből olyan káprázatos alkotások kerültek ki az évtizedek alatt, mint a Magyar népmesék sorozat, a Vízipók-csodapók vagy legutóbb a Toldi, hogy csak a legismertebbeket soroljuk.
A Mikulás Ferenccel folytatott beszélgetésből megtudtuk, hogy
Amikor még a mesterkurzus előtt leültünk beszélgetni a 82 éves producerrel, megcsörrent a mobilja, a Kaláka együttes ikonikus dallamát játszva:
Ennél stílszerűbb nyitánya nem is lehetett volna az eszmecserének, ugyanaz a dallam csendült fel, amely gyakorlatilag az indulója volt a 2016-os franciaországi labdarúgó-Európa-bajnokságon a sok ezer magyar szurkolónak Bordeaux-tól Marseille-ig.
A beszélgetést azzal kezdte Mikulás Ferenc, hogy hiába legendás producer, menedzser, animációsfilmstúdió-vezető, a szó hagyományos értelmében nem is tudott rajzolni.
„Illetve térképet nagyon is tudtam rajzolni. Az ’56-os előéletem miatt nem vettek fel az egyetemre, előbb elmentem segédmunkásnak a földmérőkhöz, figurásnak nevezték ezt a szakmát, majd továbbképeztem magam, technikus lettem, térképrajzoló. A menedzseri képességeim idővel alakulhattak ki. Amikor a geodétáknál dolgoztam, rövid időn belül rám bíztak fiatal, érettségizett gyerekeket, hogy tanítsam meg őket a geodézia alapjaira. Nekem korábban rossz főnökeim voltak, tekintélyelvű vezetők, és elhatároztam, ha egyszer vezető beosztásba kerülök, akkor csak első leszek az egyenlők között. Később aztán az 1970-ben Matolcsy György, a Pannónia igazgatója által megalapított kecskeméti stúdiónál úgy alakultak a dolgok, hogy nem Kecskemétről vettem fel a munkatársakat, ezért aztán a munkahelyük egyben az otthonuk is volt. Baráti légkör alakult ki, közös kirándulásokat is szerveztem, saját pénzünkön még fesztiválokra is utaztunk a szomszédos országokba, sőt a szülőkkel is tartottam a kapcsolatot, mindenki jól érezte magát. Tizennyolcan voltak, akár egy gimnáziumi osztály. Ma már ennek a csapatnak a gyerekei dolgoznak nálam a Kecskemétfilmnél.”
Mikulás elhíresült módszere, a külkapcsolatok intenzív ápolása idővel hatékony finanszírozási modellé alakult át. A producer pontosan tudta, hogy Kecskemét nem a főváros, nem a világ közepe, ezért kényszerűségből kitalált két kényszerpályát. Az egyik a nemzetközi ösztöndíjrendszer volt, a másik az animációsfilm-fesztivál.
„Az előbbi keretében azt kértem a külföldi kollégáktól, hogy cserébe mehessenek ki hozzájuk az én kollégáim. Így volt lehetősége Szoboszlay Péternek külföldön előadni, Horváth Mária a stuttgarti egyetemen adott elő, én a svédországi Lunde egyetemén tartottam kurzust, Kanadában a québeci The Cinematheque meghívásán jártam, és megismerkedtem a National Film Board munkatársaival.
A rendszerváltozás sokkhatását is túléltük, pedig kétféle emigráció is sújtott bennünket. Egyrészt a kollégáim közül sokakat elcsábítottak Belgiumba, Németországba, Franciaországba, hiszen jó szakemberként kapósak voltak, másrészt beindult a belső emigráció is, hiszen megalakult a Varga Stúdió, aztán megjelent Kecskeméten egy fiatalember Ausztráliából azzal, hogy csinál egy animációsfilm-stúdiót, elszipkázta tőlem az embereket, zsebből fizette őket. Kiskunfélegyházán pedig egy jó nevű médiaszakember gondolta úgy, hogy csinál egy rajzfilmsorozatot a Linda televíziós szériából. Én meg ott álltam egyik pillanatról a másikra munkatársak nélkül, egy üres stúdióval. De nem estem kétségbe, tíz kollégát elhoztam Erdélyből, köztük Szilágyi Varga Zoltánt és Nagy Lajost, épp akkor rúgták ki őket a bukaresti filmstúdióból. Tehetségesek voltak, a stúdiónk megmenekült.
Munkájuk nem volt, mivel a televíziótól már nem kaptak megrendeléseket, Mikulás ezért rákényszerült arra, hogy keresse a kapcsolatot a külfölddel. Azokat a kollégákat, akik elhagyták őt, és külföldre távoztak, nem ellenségnek tekintette, hanem afféle hídfőállásnak, megőrizte velük a jó nexust, és ők segítettek a munkakapcsolat kialakításában. Másrészt beindult a fesztiválok sora. A kényszer megszülte a technológiai fejlesztéseket, a Pannóniánál még mindig papírra rajzoltak, amikor Kecskeméten már digitálisan készítették az animációs filmeket. Mikulás bekerült az Association Internationale du Film d’Animation, vagyis az animációs filmek nemzetközi szövetsége, az ASIFA igazgatótanácsába, amivel tovább bővült a nemzetközi kapcsolatrendszere. Ennek köszönhetően érkeztek külföldről a megrendelések, és egyik koprodukciós filmet gyártották a másik után. A kecskeméti fesztivál 38 éve alatt 57 külföldi filmrendezőt hívott meg Mikulás zsűritagnak Japántól Kínán és Ausztrálián át az Egyesült Államokig, köztük Oscar-díjas alkotókat is.
„A koprodukciók esetében mi magunk is értelemszerűen beszálltunk anyagilag és szellemi tőkével – magyarázza Mikulás. – Például 1999-ben a Majmok kastélya című filmet a franciákkal közösen csináltuk, Jean-François Laguionie volt a rendező, vagy a Piros alma szép meséje szintén a franciákkal közösen forgatott filmünk. A németekkel koprodukcióban csináltunk környezet- és természetvédelmi filmeket. Ami pedig a szolgáltatásainkat illeti, három Oscar-díjra jelölt filmben is szerepet vállaltunk. Legutóbb a franciákkal készítettük el A vörös teknőst, előtte a spanyolokkal a Chico és Ritát, majd az írekkel a Kells titkát. Ez utóbbi rendezője, Tomm Moore látta a Magyar népmeséket, és így kapott kedvet ahhoz, hogy felkeressen minket. Napjainkban is egy Oscar-díjas rendezővel dolgozunk, ennek az az érdekessége, hogy az illető nem animációsfilm-rendező, amiből adódnak nehézségek, de ezeket leküzdjük. Egy auschwitzi témájú animációs filmet készítünk vele, hihetetlenül izgalmas a sztorija, egy megtörtént esemény az alapja. De dolgoztunk együtt Milorad Krsticcsel, a Ruben Brandt, a gyűjtő rendezőjével is.”
Mikulás nem győzi visszautasítani a külföldi érdeklődéseket, annyi megrendelést kap a stúdiója, ami persze kellemes gond.
Sajnos mostanában láttam sok rossz filmet, ezek között nem csak animációs filmek vannak – néz rám jelentőségteljesen. – Jó lenne, ha jó filmek születnének. Mintha kinyílt volna egy szelep, úgy jönnek le mostanában a futószalagról a gyenge filmek. Sokan képzelik azt magukról, hogy tudnak filmet készíteni, de tévednek, és ezzel a honi szakmának is sokat ártanak, mert hiteltelenné teszik.
A Kecskeméti Animációs Filmfesztivál, hála istennek, megy tovább, idén június 21–25. között rendezik. Ez nemcsak a stúdiónak jó, hanem Kecskemét városának is. Mikulás vérbeli lokálpatrióta, jóllehet nem is Kecskeméten született, hanem Kaposváron, de már évtizedek óta Kecskeméten él. A producer a fesztivált a magyar animáció ünnepének tartja, személyre szabta Kodály Zoltán bon mot-ját, vagyis hogy az animáció legyen mindenkié. Nemcsak nemzetközi zsűri bírálja el a filmeket, hanem vannak a testületben általános és középiskolások is, sőt a közönség szintén szavaz. Ingyenesek a vetítések, három moziban folynak majd, továbbá a kecskeméti főtéren. És fényanimáció is lesz, magyarul fényfestés. Összművészeti fesztiválban gondolkodnak, lesznek előadások, konzultációk, elemzik a bemutatott versenyfilmeket, lesznek zenei események, mesterkurzusok. Még Argentínából, Kínából, Portugáliából is érkeznek az ottani fesztiválok díjnyertes filmjei.
Mikulás beszélt napjaink animációsfilm-gyártási tendenciáiról, divatjairól is.
„Korábban csak gyerekek számára készültek egész estés animációs filmek, főleg a Disney hatására, manapság egyre többet készítenek felnőtteknek. Ilyen például az imént említett auschwitzi témájú alkotás is vagy Gauder Áron filmje, a Kojot négy lelke. De a Vörös teknős sem gyerekfilm. Amúgy azt tapasztalom a világ animációsfilm-gyártásában, hogy érvényesül a minden virág virágozzék alapelv, és a legkülönbözőbb stílusokban készülnek alkotások, ami szerintem jó. A fesztiválokon már különböző kategóriák vannak. Néhány rendező témája önreflexió, ami sokszor nehezen értelmezhető a néző számára, de ez van. Pedig nem ártana a szakmát is megtanulni tisztességesen…”
A személyes beszélgetést követte a mesterkurzus, amelynek során a mester elárulta, hogy hályogkovácsként kezdte pályafutását.
Hiszen mostoha gyermekkora volt, egyáltalán nem született ezüstkanállal a szájában.
Amikor a Pannónia Stúdióhoz került, egy éven át minden szombaton Matolcsy Györgynél, az igazgatónál ebédelt, ott szívta magába a szakmát. 1970-ben még sehol sem volt animátorképzés, ezt úgy pótolták, hogy rengeteg filmet megnéztek, még Lumière legendás alkotását, az 1896-os A vonat érkezését is…
Mikulás kiemelte, hogy 52 éven át tartott szakmai barátsága Jankovics Marcell-lel, annak tavalyelőtti haláláig, és elmondta, hogy különösen büszke arra a tíz Balázs Béla-díjasra, aki kikerült a keze alól Kecskeméten.
Elhangzottak ütős sztorik is, például, hogy a Vízipók-csodapók sorozat a korábbi japán császár kedvenc filmje, továbbá azt is megtudtuk, hogy a Magyar népmesék, amely világszerte 154 millió letöltést produkált, a Fülöp-szigeteken és Indiában a legnépszerűbb.
Mikulás beszélt dédelgetett álmáról, az Animációs Múzeum létrehozásáról, ami még megvalósításra vár Kecskeméten.
Végül elkeseredetten említette, hogy a teljes magyar animációsfilm-gyártás kevesebb állami támogatást kap, mint adott esetben egyetlen élő szereplős film.
„A játékfilmstúdiók kapják a Nemzeti Filmintézettől az állami apanázst, viszont a rendszerváltás óta nincs államilag támogatott animációs filmgyár – fogalmazott keserűen. – Mi a saját tőkénkből, a nyereségünket visszaforgatva építettük fel Kecskeméten a filmgyárunkat, vásároltuk meg az eszközöket, valósítjuk meg a szakemberképzést. Pedig szükségünk lenne állami beruházásra a terjeszkedéshez, mert rengeteg külföldi megrendelést kell visszautasítanunk kapacitáshiány miatt. Próbálok egyezkedni a Nemzeti Filmintézettel, meglátjuk, mire jutok.”
(Borítókép: Gorka-Focht Máté, Mikulás Ferenc és Kollarik Tamás. Fotó: Csányi Dóra)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
