Krusovszky Dénes: Kukorelly Endrének van igaza

Krusovszky Dénes íróval arról beszélgettünk, hogy mit gondol

• a Libri megvásárlásáról,
• a Kossuth-díjak odaítéléséről kirobbant vitáról,
• az irodalmi szekértáborok helyzetéről,
• az oktatáspolitikáról,
• a pedagógustüntetésekről
• és a magyarországi művészeti ösztöndíjak lélektani hatásáról.

Mit gondol arról, hogy a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány (MCC) megvásárolta a Librit? Milyen hatással lehet ez a magyar írótársadalomra?

Ahogy korábban is írtam, beláthatatlan következményei lesznek. A rendszerváltás utáni privatizáció óta ez a legnagyobb fordulat, ami a magyar könyvpiacon történt. Ráadásul most visszafelé haladunk az időben. Voltak előjelei, és ugye azt itt, az Indexen nem kell külön magyaráznom, hogy az ilyesmi hogyan működik a NER–ben, mégis megdöbbentő, ahogy ez most lezajlott. Mindig utólag okos az ember, vagy akkor se. A magyar könyvpiac túlságos centralizáltsága valóban problematikus volt már egy ideje, de ezen jottányit sem segít, hogy most a torta fele-kétharmada egy államilag felpuffasztott, ideológiailag totálisan egyoldalú alapítványhoz került.

Az Állami Könyvterjesztő Vállalat romjain létrejött Libri történetébe és helyzetébe legkésőbb 2013 óta kódolva volt, hogy valami előbb-utóbb könnyen félremehet. 2020 óta, amikor is az MCC először betette a lábát a cégbe, alighanem világos volt, hogy mire megy ki a játék. Csak hát nem akartuk látni, vagy nem akarták sokan. Mint ahogy jó páran most sem akarják még, de hát ez általában így szokott lenni.

Azzal tehát, hogy a Libri teljes egészében egy kormányhoz tartozó alapítvány tulajdona lett, egyszersmind kikerült a piaci logika alól is. Ha állami lenne, gondolhatnánk, hogy a könyvpiac egy részét államosították, és majd egy más összetételű kormány – ha egyszer lesz ilyen – viszi tovább, vagy eladja, csinál vele valami ép ésszel érthető dolgot. De még csak ilyesmire sem lehet számítani, hiszen egy alapítványhoz került, mint az egyetemek. Az MCC vezetője, Orbán Balázs egyben a miniszterelnök politikai igazgatója is, nyilván felesleges mondani, hogy ez mit jelent.

Az ötszázmilliárdos vagyonukhoz képest szinte aprópénz a Libri 12–15 milliárdos ára, illetve az a bevétel, amit a cég termelni képes. Végtelenül cinikus tehát piaci logikára hivatkozni a megvásárlás mögött. Ebben a helyzetben a tulajdonosok semmilyen kontrollal nem néznek szembe, azt csinálnak, amit akarnak, amit nem szégyellnek, és hát látjuk, hogy nem nagyon szégyenlősek. Ha akarnák, az egészet bezárathatnák, mint a Népszabadságot, de nyilván nem fogják, mert nem ezért vették meg. A kérdés tehát az, hogy minek kellett nekik?

Mire számít az ügyben?

Semmi jóra, hiszen nincs okunk pozitív forgatókönyvekben gondolkodni. A régi Origo, az Index, a Népszabadság, a vidéki lapok, az egyetemek, a művészeti intézmények sorsa, amelyekre a NER rátette a kezét, enyhén szólva sem adnak okot bármiféle reménykedésre. Nem látok a jövőbe, nem tudom, mi és hogyan, pláne mikor fog megtörténni, de valami fog történni, mert nyilván nem a semmiért vették meg a Librit. Annyi egészen biztos, a lehetőség megvan rá, hogy átrendezzék a polcokat, könyveket vegyenek le, könyveket pakoljanak fel, vagy azt mondják, ezt vagy azt nem terjesztik. És még politikailag sem kell állást foglalni, elég annyit mondani, hogy XY-nak nem árulják a kötetét, mert nem elég kifizetődő, akkor sem, ha sikeres.

Ha jól emlékszem, a Népszabadság esetében is az volt a hivatalos magyarázat, hogy nem rentábilis. Na persze. Ezt a könyvekre is lehet mondani bármikor. Ha tippelnem kéne, viszonylag lassú változások lesznek, de mindenképpen lesznek. Kíváncsian és félve várom a fejleményeket. Az MCC működéséből eddig is az látszott, hogy valamit nagyon létre akarnak hozni, tulajdonképpen bármi áron – amit persze az adófizetők pénzéből oldanak meg végül. Egy párhuzamos világot építenek oktatásban, kutatásban és immár alighanem a könyvkiadásban és -terjesztésben is. Hogy ebből hosszú távon mi valósulhat meg, fogalmam sincs, de azt gondolom, jóval kevesebb, mint amekkora kárt okoz mindenki másnak a kis gömböc ilyen tempójú gyarapodása. Valamifajta elitváltási hév dolgozik itt, de hát elitet váltani nemcsak nagyon költséges, de iszonyú bonyolult is. Sosem szokott úgy sikerülni, ahogy a váltást indítványozók tervezik, és a rombolás közben mindig iszonyatos.

Ami a művészetet és azon belül az irodalmat illeti, az egy még nehezebben átírható történet. Felülről szinte lehetetlen beleavatkozni, ami nem jelenti azt, hogy minden egyes autoriter rendszer, amilyen a NER is, meg ne próbálná. Könnyen lehet, hogy a Libri efféle hatalmi bekebelezése akár már rövid távon is ismét az alternatív csatornák felé tereli az irodalmi életet. Ennek már voltak jelei akkor is, amikor a politika még nem, a piac már annál inkább fenyegetőbb arcát mutatta. A fiatal irodalomban látok erre izgalmas törekvéseket ma is.

Pályákat is megroppantó döntés

Ilyen például Szálinger Balázs kezdeményezése. A szerző 2022-ben ugyanis arra vállalkozott, hogy nem valamely kiadó gondozásában jelenteti meg legújabb könyvét, hanem magánkiadásban, számozott példányokban, előfizetői kampány segítségével.

Igen, akár Balázs is jó példa. Az ő döntése sem politikai kérdés volt, de mások, mint Kukorelly Endréék is megcsinálták a K.E.R.T. Kiadót. Ők nem egy piacorientált nagy kiadót akarnak létrehozni, hanem egy alternatív műhelyt, amely olyan műveket is kiad, amik nem tartanák el magukat. Lehet tőlük rendelni, felolvasó esteken műveket vásárolni, meg az Írók Boltjában és hasonló független helyeken beszerezni a kiadványaikat. Ahogy mondtam, a fiatalok között vannak, akik már a Libri-ügy előtt megpróbáltak ezzel a problémával valamit kezdeni. Szerintem még nem lehet rálátni, hogy pontosan milyen válaszok lesznek, illetve milyen válaszok lesznek jók, ki fogja bojkottálni, ki nem. De kétségtelen, hogy számos válaszkísérlet lesz a magyar könyvpiacon és a magyar irodalomban is a közeljövőben.

A Librihez tartozó Jelenkor szerzője, Tompa Andrea ezt írta ki a Facebook-oldalára: „Kiadómnál eddig is Sárközy Bencével és a kiadóvezető-szerkesztőmmel, Nagy Boglárkával voltam kapcsolatban. Úgy tűnik, az ő feladatkörükben nincs változás, ugyanazt és ugyanúgy fogják továbbra is csinálni. Személyük és eddigi munkájuk nekem garancia arra, hogy ugyanúgy tesszük és tehetjük mindannyian tovább a dolgunkat. A Jelenkor kiadó működése, a gondoskodás a kéziratokról és utóéletükről olyan minőség, amihez ragaszkodom. Ha bármi személyi vagy minőségi változás lesz a kiadóban, akkor nyilván nekem is meg kell fontolnom, hogy hol van jó helyen egy kéziratom.”

Ez természetesen érthető álláspont. Egy szerző számára a kiadó nem csupán egy hely, ahol a könyvét nyomtatásba viszik, hanem műhely, otthon, család szinte. Senki sem szeretne sokévnyi közös munkát a kukába dobni, barátokkal, a szövegeinken dolgozó közeli szakemberekkel szakítani csak úgy. Jó írók nincsenek meg jó szerkesztők nélkül, mint ahogy minőségi könyvek sem jelenhetnek meg kiváló szakembergárda nélkül. Persze az író magányosan dolgozik, de egy könyv megjelenése végül is mindig csapatmunka eredménye. Erről lemondani óriási áldozat lenne, és fájdalmas, akár pályákat is megroppantó döntés.

Természetesen én is hallottam, hogy Kovács Péter és Sárközy Bence (a Libri Csoport vezérigazgatója, illetve a Libri Könyvkiadó Kft. ügyvezetője és kiadási igazgatója – a szerk.) azzal az ígérettel folytatja munkáját, hogy a szakmai döntéseikbe nem fognak beleszólni. De hát ez egy ígéret csupán, és tudjuk, a NER ígéretei mennyit érnek. Az MCC–t semmilyen retorzió nem érné, ha mégiscsak beleszólnának, mert annyira nagyok, hogy nem tudnak velük mit kezdeni. Ezen túl pedig azt gondolom, hogy a Gazdasági Versenyhivatalnak (GVH), ami persze most is simán leokézta a tulajdonosváltást, valószínűleg már a Libri és a Shopline összeolvadásakor közbe kellett volna avatkoznia, hogy ne legyenek ennyire nagyok.

Péterfy Gergely, aki szintén a Facebookon fejtette ki a véleményét, azt írta: „Várunk minden libris szerzőt és szerkesztőt a Felhő Café Könyvek kiadónál és az Umbriai Magyar Köztársaságban! A NER – mint ez várható volt – behúzta a Librit. Nyilván bekerült vasárnap hajnalra néhány lófej néhány ágyba. Még sokáig nagyon rossz lesz a helyzet, amíg katasztrofálissá nem válik.” A Libri szerzői közül többen bejelentették, hogy a jövőben nem kívánnak együttműködni a vállalattal, mint például Péterfy-Novák Éva és Szentesi Éva.

Ezek szerintem az első, ijedségből és dühből származó ugyancsak érthető reakciók. A hosszú távú hatások, csak ismételni tudom magam, sokkal mélyebbek és kevésbé feltűnőek lesznek, attól tartok.

Senki sem kíváncsi rájuk

Mennyire befolyásolhatja ez az ügy a két szekértábor kapcsolatát?

Javítani nyilván nem fog rajta, és ahogy láttam az Írószövetség vérciki, normális kultúrában vállalhatatlan nyilatkozatát, tovább gerjeszti majd az ellenszenvet a két oldal között. Itt viszont meg kell jegyeznem, hogy nemcsak a haragot, de a keserűséget is tovább fogja erősíteni ez a Libri-ügy, hiába hiszi az Írószövetség, hogy ezzel majd ők kerülnek helyzetbe, amikor kiderül, hogy ez hülyeség volt, márpedig ez gyorsan ki fog derülni, akkor ők is csak még frusztráltabbak lesznek, pedig már most is eszméletlenül frusztráltak, amire épp a nyilatkozat a leglátványosabb bizonyíték. Egyszerűen nem így dőlnek el ezek a dolgok, és nagyon szomorú látni, hogy az Írószövetség vezetése még ma is azt hiszi, hogy de igen.

Ha ezt nézem, esély sincs arra, hogy bármiféle párbeszéd kialakuljon. Egy ilyen nyilatkozat után mégis miről lehetne beszélni? Van ugyan egy-két magányos farkas, akik valamilyen módon megpróbálnak összekötő szerepet felvenni. De amennyire látom, ők is egyre keserűbbek ma már. Amikor pályakezdők voltunk például, Kukorelly Endre volt az, aki sokat győzködött minket: „Gyertek el velem a Tokaji Írótáborba, mert ez egy irodalom, oda is el kell menni. Lehet, hogy nem lesz a kedvencetek, de beszélgessetek, legyen párbeszéd.” Voltak, akik elmentek vele, voltak, akik nem. Akik elmentek vele, azok nagy része keserűséggel jött vissza: „Hiába mentünk el, továbbra is elbeszélünk egymás mellett. Ez nem a mi közegünk.” Úgy tudom, hogy ő még mindig eljár, pedig vele is történtek cifra dolgok Tokajban.

Ön elment oda?

Nem.

Miért nem?

Mert semmi értelmét nem láttam. Az a képzet, hogy a magyar irodalom egy, nyelvi szempontból talán védhető, bár úgy sem egészen, gondoljunk csak a nyelvváltó szerzőkre, de ezen túl merő fikció. Nem attól lesz jó vagy nagy egy irodalom, hogy uniformizált, hogy mindenki ugyanoda jár bulizni, ugyanazt gondolja, ugyanazt keresi, ugyanabból a fazékból akar kanalazni. A magyar irodalom ma is sokféle, nagyon különböző szinteken és helyeken jön létre. Én ennek egy részét érdekesnek látom a magam szempontjai szerint, más részét meg nem. Minek menjek oda, ahol unatkoznék, vagy nagy eséllyel felidegesíteném magam. Ehhez nem elég hosszú az élet, az enyém biztosan nem, de mondom, értelmét sem látom. Szép, ahogy – mondjuk – Kukorelly mellett például Reményi József Tamás is igyekszik ilyen összekötő szerepet vállalni, látom, milyen nagy energiát fektetnek ebbe, ugyanakkor az én irodalomképemtől az ilyesmi tök idegen. Jóska, azt hiszem, ezt hozta magával a ’80-as évekből, és próbálja továbbvinni. Attól tartok, az utóbbi időben szinte csak keserű tapasztalatai vannak.

Egy organikusabb, decentralizált irodalmi élet az, ami engem izgat, ami ugyanúgy megengedi a queer-punk szcéna létét, mint a konzervatív-keresztény irodalomét, aztán majd a kritika meg az olvasók foglalkoznak azzal, amelyikhez több kedvük van. Jelen pillanatban ezzel tökéletesen ellentétes irányba tartunk, és ez nemcsak a queer-punkoknak rossz, de a keresztény konziknak is, éppen emiatt tűnik mindenki olyan elkeseredettnek mindegyik oldalon.

Kirobbant egy vita az Indexen az irodalmi Kossuth-díjak kiosztásával kapcsolatban. Néhány nappal ezelőtt cikkünkben írókat kérdeztünk arról, mit gondolnak a magyar irodalmi díjakról. Kukorelly Endre azt nyilatkozta, hogy a művészeknek járó állami díjakkal rengeteg probléma van. Úgy fogalmazott: „szinte kizárólag a kliensek kapnak díjakat, ami botrány. Állítom, hogy még a legsúlyosabb Rákosi- vagy sztálinista időkben is korrektebb volt az állami díjazás, mint napjainkban. A döntéseket Mezey Katalin egy személyben hozza meg, ő az egyetlen irodalmár a Kossuth-díj-bizottságban. Ő válogat, bár nem értem, milyen szempontok szerint, csak azt látom, hogy igazságtalanul és méltánytalanul teszi. Felháborító, hogy ki mindenki kapott és nem kapott, olyannyira, hogy az már komikus.”

Itt megint csak arról lehet szó, ha jól értem, hogy Kukorellyt azért zavarja mindez annyira, mert még hisz egy olyan szisztémában Magyarországon is, ahol ez jól is mehetne. Hiszen ő bizonyos értelemben mindannyiunknál jobban rálát mindkét oldalra. A vélemény és az ellenvélemény is iszonyú keserű volt, habár számomra világos, hogy itt Kukorellynek van igaza. Mindenesetre engem ez, ha szabad ezt így mondanom, nem érdekel. De ezt nem egy magas lóról mondom, éppen hogy egész alacsonyról, tulajdonképpen vízszintesről. Egyszerűen nincs olyan forgatókönyv a fejemben, ami szerint majd megjavul az állam, és az állami díjak újra jelenteni fognak valamit. Ezt én elengedtem, nem foglalkozom vele. Az egyetlen, amit mondhatok, hogy az állami díjak kiosztása ebben a formában, sőt bármilyen formában Magyarországon nonszensz, hülyeség, semmi köze a művészethez, el kellene engedni a fenébe az egészet. Csak a független elismerésnek van súlya, még ha nem is adnak hozzá egy fél józsefvárosi garzonra elegendő pénzt meg egy fényes szobrot.

Mezey Katalin Kossuth-díjas író, költő, műfordító az Index felkérésére véleménycikkben válaszolt. Mezey végtelenül sértőnek és rosszhiszeműnek tartja Kukorelly állításait. És azt kéri Kukorelly Endrétől, vonja vissza rágalmait, kérjen elnézést.

Nem értem, miért kéne bárkinek is elnézést kérni itt. Kukorelly elmondta, mit gondol, miért ne tehetné, pláne, hogy csak hüledezés volt a válasz, nemigen lehet megcáfolni, amit állít. Ez a jobboldali sérelmi retorika nagyon lejárt lemez, már Kerényi Imrének sem működött, pedig ő még rendesen beleállt, aztán nemigen ért el vele semmit. Nem úgy tűnt, mint aki elégedetten távozik. Az ő könyvsorozata is inkább csak viccnek volt jó, meg a Magyar Krónika vagy mi, már most sem emlékszik senki egyikre sem.

Idén Orbán János Dénes is kapott Kossuth-díjat.

Magas labda. 

De hát nem is erről szól ez a dolog. Ha az életmű számítana, sorolhatnám a szerzőket, akiknek évek óta meg kellett volna kapniuk a Kossuth-díjat. Csakhogy itt számomra már nem is a névsorok az érdekesek, hanem hogy ez az egész egyáltalán még létezik. Már amennyire valóban létezik, és nem csak egy vicc csupán. Orbán János Dénes díjazásakor éles kacajokat hallattam minden irányból. Ha neki ez így jó, ez így jelent valamit, nem fogom sajnálni tőle.

Teljes támadás alatt 

Áttérhetnénk a nemrégiben megjelent Levelek nélkül című regényére. Egy helyütt úgy fogalmazott: először a jelenetet látta maga előtt, ahogy valaki egy kisvárosi parkban, késő éjjel zihálva tördeli az ágakat. De eleinte nem tudta, hogy vers, novella vagy regény legyen. Hogyan lett az utóbbi?

Ez most egy éles váltás, de jó. A Covid idején, amikor családilag össze voltunk zárva, ráértem gondolkodni. Prózát írni nem nagyon tudtam, hiszen az nagyon időigényes dolog, ráadásul olyan elvonulást jelent napi szinten hosszú hónapokig, évekig akár, amit a gyerekek mellett nem tudtam volna megoldani. Jegyzeteltem, jeleneteket írogattam tehát, és egyszer csak megjelent előttem ez a negyvenes éveiben járó figura, aki a parkban tördeli az ágakat. Nagyon kíváncsi lettem rá, hogy miért csinálja, és tulajdonképpen a regény egyfajta válaszkísérlet erre.

Miért pont tanár lett?

Vannak erre racionális magyarázatok is, de tulajdonképpen már a legelejétől ösztönösen azt gondoltam, tanár lesz, sőt magyartanár. Abban a közegben, ahol a regény játszódik, ez egy nagyon sokrétű pozíció, ahonnan az egész társadalmat, mármint helyi társadalmat be lehet látni. Én is egy kisvárosban nőttem fel, ahol voltak maradandó élményeim néhány tanárommal kapcsolatban, jó élmények, nagy találkozások tulajdonképpen. Arról nem is beszélve, hogy a szüleim is tanárok voltak a helyi gimnáziumban, tehát már gyerekként valamennyire beleláttam ebbe a világba, követni tudtam, hogyan változtak a körülmények, merre alakult a pedagógusok társadalmi szerepe, helyzete, önképe, hangulata. Nem jó felé, nyilván ezt az is látja, aki épp tagadni kénytelen. Bármelyik kormányt, amelyik ide juttatja az oktatást, azt azonnal meg kellene buktatni, vannak ugyanis alapterületek, amelyekkel nem szabad így bánni. Az oktatás teljes támadás alatt áll, és tragikus, hogy hiába vannak tüntetések, nem érnek el szinte semmit.

Miért?

A túlhatalommal szemben a racionális érvek nem igazán működnek, meg gyakorlatilag semmi más sem. Ez egy megoldhatatlan helyzet, a kormány pedig megteheti, hogy ne csináljon semmit, hiszen neki csak az számít, hogy ne csökkenjen a népszerűsége, és azt látjuk, nem is csökken.

Sőt, ha jobban megnézzük, csak még gonoszabbá teszi őket a tiltakozás. A hatalmat csupán a hatalom érdekli, a jövő, az ország sorsa, a következő generációk esélyei, a fiatalok boldogulása, a társadalmi felzárkózás, ami jó oktatás nélkül lehetetlen, egyáltalán nem tényező a szemükben. Ezért sem lehet szó párbeszédről ebben az ügyben sem. Olyan, mintha egy húsdarálót, amibe beszorult az ujjunk, észérvekkel próbálnánk meggyőzni arról, hogy ne pépesítse az egész kézfejünket.

Amikor írta a regényt, a gondolatai között mennyire volt egyfajta szolidaritás a pedagógusok mostani helyzete miatt?

Ahogy mondtam, a kiindulópont nem ez volt, tehát nem a mai helyzet miatt választottam egy tanárfigurát főszereplőnek, hanem mert ez mélyebbről jövő döntés volt. Ugyanakkor a mai nyomasztó helyzet végig ott lebegett a szemem előtt, még ha a regény írásának idején nem is eszkalálódott annyira a szituáció, mint manapság. Ami most van, elviselhetetlen, egy nemzeti tragédia tulajdonképpen, amiben az a legfájdalmasabb, hogy puszta cinizmusból meg hatalmi arroganciából származik. Nagyon komolyan hiszem, hogy az oktatás lezüllesztéséért a mostani politikusoknak viselniük kell majd a felelősséget. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet megbocsátani.

Ami a regényt illeti, Koroknai figurája kisvárosi tanárként a szegény gyerekektől a módosabbakig mindenkivel találkozik. Budapesten vagy akár a megyeszékhelyeken belül ugyanez már sokkal komplikáltabb. Például ott, ahol mi lakunk, a II. kerület külső részén, ha a helyi általános iskolához elmész reggel, azt látod, hogy a SUV-ok jönnek egymás után, a gyerekek pedig lazán kiugrálnak belőlük. Felteszem, a VIII. kerületben ez másképp néz ki, és akkor még csak az állami fenntartású iskolákról beszélünk. Egy kisvárosban ezzel szemben nem tudsz akárhová menni. A társadalom ilyen értelemben vett összezártsága miatt éreztem fontosnak a tanár figuráját, másrészt nyilván az is izgatott, hogy egy magyartanáron keresztül valamennyire az irodalomról magáról is lehet beszélni talán, arról, hogy mit jelent az irodalom az iskolán belül, és hogy mennyire kilátástalan a jelen keretek között az irodalommal történő élményszerű találkozás. Hiszen tulajdonképpen varázstalanítva van az egész, és ezt a tanárnak látnia, értenie kell.

A művében szerepel G. Hajnóczy Róza Bengáli tűz című könyve is.

Igen, bár az pont nem iskolai környezetben kerül elő, hanem egy idősotthonban, de a jelentősége hasonló. Arról van szó ugyanis, hogy egy adott művön keresztül hogyan tud vagy nem tud két ember, itt épp egy anya és a fia kommunikálni egymással.

Inkább az emberi viszonyokat akarta bemutatni a regényben?

Beszéltünk társadalomról, oktatásról, politikáról, de végső soron engem írás közben valóban az emberi viszonyok érdekelnek elsősorban. A Levelek nélkül nem is kulcsregény ilyen értelemben, nem attól működik vagy nem működik, hogy felismerjük, milyen égető kérdéseket milyen módon közelít meg a szöveg, hanem hogy a benne szereplő alakok életre kelnek-e, önálló, autonóm karakterek lesznek-e, akiknek a vívódásai, elkeseredései, boldogságuk vagy bánatuk konkrétan érdekli-e az olvasót, vagy sem. Végső soron az irodalom mindig ilyen elemi dolgokon áll vagy bukik.

Át vannak politizálva

A regényben nemcsak a kisváros elhagyása, hanem az országé is megjelenik.

Hiszen ez egy olyan kérdés, ami ma Magyarországon tulajdonképpen minden családot érint valamilyen formában. A mi környezetünkben is sokaknál ez a fő dilemma, menni vagy maradni. Azaz egészen pontosan meddig maradni még. Bizonyos értelemben ebben is van személyes érintettségem, hiszen korábban mi is évekig éltünk Bécsben, és most is aktív a kapcsolatunk a várossal, sokat vagyunk ott, a feleségem továbbra is ott dolgozik. A Covid alatt mégis úgy alakult, hogy hazaköltöztünk, talán csak ideiglenesen, mindenesetre a családi dinamika miatt végül is maradtunk Budapesten. De folyton szóba kerül, hogy vajon jól döntöttünk-e.

Vágyik vissza?

Igen is meg nem is. Bécs remek hely, de nem az otthonom, kérdés, hogy kell-e, hogy az legyen. Talán nincs is rá szükség. Budapest ehhez képest otthonosabb a számomra, de itt meg van egy olyan nyomás, ami nem feltétlenül egészséges. Menekülhetnékem ritkán van, de azért előfordul az is. A mikrokörnyezetünk egyelőre működik, és szeretjük a várost, sőt én azt is mondanám, hogy valamiféle felelősséget érzek iránta, de mindez nem véd meg attól, hogy adott esetben ne őrüljek bele a tágabb kontextus neurotikusságába én is.

A regényben egyébként nem a főszereplő, hanem az állatorvos barátja költözik el az országból, de nála nem közvetlenül a politika áll a háttérben, sokkal inkább a közeg és a megélhetés a motiváció. Megrekedtségben van, hiába van saját házuk, nem tudják befejezni, mert vagy pénzük vagy idejük nincs rá. Ezt amúgy én is tapasztalom a saját környezetemben, és magamon is látom:

Ha ellenben – mondjuk – az utóbbit helyezed előtérbe, akkor meg pénzt nem keresel. A kettő között nem igazán van átmenet, arany középút, ami nyomasztó. Az irodalmi közegben is beszűkült lehetőségek vannak, ha megnézzük az ösztöndíj programokat, egy magyar szerző Nyugat-Európában komolyabb ösztöndíjakat tud megkapni, mint Magyarországon. Itthon ráadásul szinte mindegyikért valamilyen politikai kompromisszumot kellene kötnie.

Például a Magyar Művészeti Akadémia- vagy a Térey János-ösztöndíjakról is így gondolkodik a szakma?

Én gondolkodom így, a szakma nevében nem akarok és nem is tudok beszélni. Azt látom, hogy nincsenek jó döntések, és mindenki frusztrált. Aki megkapja, elfogadja az állami ösztöndíjakat, az attól szorong, hogy a többiek mit fognak gondolni róla, aki meg elutasítja, attól frusztrálódik, hogy látja, kik élnek jól ezekből a pénzekből, miközben ő a belét is kidolgozza, és nem jut ideje rendesen írni. Éppen az a pokoli ezekben a rendszerekben, ezekben az ösztöndíjakban, hogy senkinek sem lesz jobb tőlük igazán. Eleve úgy lettek kitalálva, hogy megosztók legyenek, hogy törjék meg azokat, akik bevállalják őket, és hozzák nehéz helyzetbe azokat, akik nem kérnek belőlük. Persze hogy át vannak politizálva! Ez Magyarország, itt így működnek a dolgok. Sokszor belefutottam olyan helyzetekbe – amelyeket nem kerestem –, amikor egy irodalmi társasággal elmentünk sörözni, pár ital után pedig jött valaki, aki elmondta, hogy megkapta a Térey-ösztöndíjat, és idegesen kérdezte, hogy mit gondolok erről, ez megalkuvás-e. Pedig én szóba sem hoztam ilyesmit.

Mentegetőzni akartak?

Nyilván, hiszen, mondom, mindenki szorong.

Ön Térey János-ösztöndíjas?

Nem, én még az elején megkértem a Szépírók Társaságát, hogy ne is jelöljenek, és ezzel sem voltam egyedül. Akkor is azt gondoltam, már a konstrukció annyira problémás, hogy mindenkiben valamilyen rossz érzést fog kelteni, akárhogy is zajlik majd a kiválasztás. Ebben speciel nem is tévedtem, bár a kiválasztás még annál is sokkal kaotikusabb és botrányosabb volt, mint amilyennek előtte elképzeltem. Még ezt sem tudták rendesen levezényelni. Mindenesetre látom ma is magam körül, hogy milyen legyőzhetetlenül gyűlik egyre a keserűség mindenkiben. És ez előbb-utóbb valamilyen formában úgyis lecsapódik, szerencsés esetben nem egy szívrohamban.

Ezt fel lehet oldani valahogy?

Lehetne, egy párhuzamos valóságban. Léteznek kultúratámogatási modellek Nyugat-Európában, amiket át lehetne venni, még csak ki sem kell találni őket. Ezek ott sokkal kiegyensúlyozottabban működnek, több szakmai biztosítékkal, gyakorlatilag politikamentesen. Nálunk meg még a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) is halott, ami alapvetően jó kezdeményezés lett volna, sok potenciállal, ugyancsak egy nyugat-európai minta alapján létrehozva. El lett térítve, hogy finoman fogalmazzak, aztán most meg úgy tűnik, ki is van rá mondva az ámen. Lesz helyette valami más, ugyancsak rosszul működő rendszer, és tovább szaporodik majd a szorongás a következő generációkban is. Nem látom, hogy volna esély bármiféle értelmes párbeszédre erről, racionális érvek mentén, a kiegyensúlyozottabb működés érdekében. Most még nagyon sokáig az lesz, ami most van, vagy valami még rosszabb, de én ezektől a viszonyoktól szeretnék minél távolabb maradni.

(Borítókép: Krusovszky Dénes. Fotó: Németh Kata / Index)