Miklósa Erika: Az embernek néha elege lesz

„Tudják, mi a legfontosabb az életben?” – kérdezte Miklósa Erika Kőszegen a közönséget, és azon az estén, amikor a zsinagóga boltíves ablakain már nem szűrődött be nappali fény, és minden szem rászegeződött, tényleg úgy éreztük, hogy most megtudjuk a választ, hiszen ez a bátor, erős és sikeres nő biztosan tudja.

Igaz, hogy csak a tévéből, a sajtóból és a színpadokról ismerhetjük, nagy nézettségű tehetségkutató műsorban halljuk beszélni, de olyan kedves és közvetlen, mintha a közeli ismerősünk lenne. Néhány órája pattant csak ki az autójából farmerben, edzőcipőben, vállán színes bőrtáskával, és mielőtt még azt gondoltuk volna, hogy ez valami drága spanyol márka, rögtön elmesélte a csíkszeredai táskák történetét – néhány nappal korábban ott lépett fel. Majd lendületes léptekkel elindult, de úgy, hogy Pócza Zoltánnal, a Kőszeg Várszínház igazgatójával, akinek a meghívására a városba érkezett, alig tudtuk követni.

Egész életemben sportoltam, most is szinte mindennap futok, még akkor is, ha a végére mindenem fáj. De legalább tudom, hogy élek

– nevetett a világhírű koloratúrszoprán, aki futócipőt is hozott, hiszen Kőszeg határában, az Alpokalján szép helyek kínálkoznak a futáshoz.

Fügelekvár becsületkasszával

Kőszeg olyan, mint egy meseváros, és ebben semmi túlzás nincs. A főtér takaros házai, a különféle eseményeknek emléket állító táblák, a műemlékek, a vár tömbje, amely egyszerre szerves része a városnak, és biztosít intim – és tökéletes akusztikájú – közeget a várszínház előadásainak, Ottlik Géza iskolája, a macskák, de leginkább a kis portékák miatt, amelyek csak úgy ki vannak téve a házak elé. Fügelekvár, sütni való gesztenye, frissen szedett málna várakozik az asztalokon egy-egy befőttesüveggel vagy dobozkával – nem sok városban működne így a becsületkassza.

Az utcán mindenki köszön, de legalábbis mosolyog, Erikát – aki rögtön vásárolt is egyzacskónyi gyönyörű, nagy fejű gesztenyét – sokan felismerik, akár az utca túloldaláról is átintegetnek azzal, hogy

A vendéglős az ebéd után szintén így köszön el, de a boltos, a virágárus, a recepciós is úgy üdvözli a kis csapatot, hogy majd az esti koncerten úgyis találkozunk – igaz, olyanok is akadnak, akik sajnálkozva mondják, hogy már nem kaptak jegyet. A város, amely megszokhatta, hogy a Kőszegi Várszínház jóvoltából színvonalas produkciókat láthat, izgatott várakozással néz Miklósa Erika esti előadása elébe.

A közönség nagy része valószínűleg nem a The Voice-ból ismeri, de különös fénytörésbe vonja az estet, hogy az a zsűritag – a műsorban coach –, akinek mindig van egy-két jó szava a versenyzőkhöz, és akinek talán a két rapper „megszelídítéséhez” is van köze, karnyújtásnyira énekel majd tőlük. Az énekesnő számos olyan visszajelzést kap, amely arról szól, hogy a műsorban való szereplésével milyen sokat tesz az opera mint műfaj népszerűsítéséért, de nem csak emiatt írnak neki. „Olyan leveleket kapok – meséli a művésznő – lányoktól, fiúktól, itthonról, a határon túlról, hogy milyen sokat jelent nekik a műsor, és hogy mit tanácsolok, hogyan tudnának az énekben fejlődni, előrelépni.”

Önazonosan a mélypontokon is

Tehetségből nincs hiány, és az is látszik, milyen szükség van arra, hogy valaki segítse őket a pályájukon. Miklósa Erika ezért is döntött úgy, hogy élete következő szakaszában a tanítással, a tehetséggondozással foglalkozik. Hogy pontosan hol és milyen keretek között, az most formálódik, de szeretné átadni mindazt, amit a pályán tanult: ne mindenkinek magától kelljen rájönni arra a sok apró trükkre, amire ő egyedül jött rá, és ami őt az előadó-művészeti pályán segítette New Yorktól Milánón át a Távol-Keletig. Például, hogy nem elég az Operában évente kétszer fellépni, mert ahhoz, hogy betöltsön az ember egy akkora teret, erő kell, izomzat, levegő, és otthoni skálázással ezt nem lehet szinten tartani – igaz, ez legkevésbé az énekeseken múlik.

A tanulásba viszont miden beletartozik, a mozgás, az étkezés, a színpadi jelenlét, de leginkább a személyiség kibontakoztatása, ami Miklósa Erika pályáján a tapasztalatok alapján rendszerré állt össze.

Nem olyannak kell lennie, mint én: azt kell vállalnia, amilyen ő maga

– magyarázza. Erről az önazonosságról pedig sokat tud mesélni kezdve attól, hogy 19 évesen egy nyilvános meghallgatás után szerződést kapott, és így lett az Operaházban minden idők legfiatalabb magánénekese, azon keresztül, hogy miképpen tudta megállni a helyét a világban a sztárok hétköznapi emberekétől egészen eltérő koordinátarendszerében, odáig, hogy milyen módon képviselje a saját értékrendjét akkor is, ha nehéz döntési helyetekbe kerül, ha siker helyett kudarc, csalódás, elutasítás éri.

„Ez olyan inspiráló program, amely, biztosra veszem, új szintre emeli a tehetséget – mondja Miklósa Erika, hozzátéve, hogy ez a szakma nemcsak alapos képzést, de folyamatos önfejlesztést is igényel. – A tanulást soha nem lehet abbahagyni, ezt igyekeztem már eddig is átadni a tehetséggondozás különféle területein. Fontos a sokoldalúság, mert lehetőségeket nyit meg a művész előtt.” A mentorálás mindenre kiterjedő figyelmével segíti majd az összetett, működőképes gondolkodásban, a megküzdési stratégiák kialakításában a fiatalokat, hiszen a tehetség nem mindig könnyű „teher”. Neki is azt mondta az énektanára, Hamari Júlia annak idején:

A tehetségkutató műsorban is beszél magáról, az életben megélt mélypontokról, mert ezzel is erőt ad másoknak. „Nagyon sokat tanultam az opera főigazgatói pályázatából is – meséli az Indexnek. – Folyamatosan egyeztettünk a csapatommal, és lehet, hogy furcsán hangzik, de megtanultam, milyen jó vezetőnek lenni” – mondja, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen emberi reakciókat tapasztalt, hogy kiderült, kire lehet számítani, és kire nem, hogy ki hogyan viselkedett a pályázat előtt, után és közben. És igen, voltak nehéz pillanatok, sőt napok, hetek is, főleg, amikor – utólag – sokan kezdték mondogatni, milyen jó is lett volna, ha ő nyeri el az Opera főigazgatói székét.

Végzetfa

Miközben sétálunk és beszélgetünk, betérünk Bakos György kertészetébe is – ő alapította egykor a Kőszegi Várszínházat –, ahol a bejáratnál Miklósa Erika azonnal felismeri a végzetfát. „Nekünk is van ilyen, hatalmas virágokkal” – mondja, és érdeklődve figyeli, amint György leszakít egy ágacskát a bolíviai chiliből, mert – a csokoládé habaneróval ellentétben – ilyenjük nincs otthon.

Viszek haza a férjemnek, nagy chilisek vagyunk

– mondja, és elmeséli, milyen krémeket készítenek belőle. De csinálnak bort, töltenek kolbászt, és Erika sokat kertészkedik is. Amikor nagyon összesűrűsödtek a dolgok, mondta is, hogy ő legszívesebben csak a „földet túrná, mint egy igazi parasztlány”, elvégre hamarosan aranykalászos gazda lesz, de a férje azt mondta, hogy az nem ő lenne: nem az az ő útja.

És valóban, ő megy, énekel, fellép, beszélget, a legkülönfélébb felkéréseknek tesz eleget. Minél kisebb településre hívják, annál inkább elmegy, mert egyébként mikor lesz nekik lehetőségük arra, hogy operát halljanak, beszélgessenek vele? És bizony tudják az emberek azt is, hogy lekerült kedvelt zenetörténeti műsora a köztévéről – a Szent István-renddel kitüntetett, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas művészt erről is kérdezgetik. „Amikor iskolákba megyek beszélgetni, nem mindig énekelek, csak ha megkérnek rá. A múltkor elénekeltem egy népdalt, és egy kisfiú úgy hallgatta, hogy közben szinte levegőt sem vett. Azt mondta, érezte, ahogy rezeg körülötte a levegő” – meséli Erika.

Azt, hogy rezeg a levegő, a kőszegi zsinagógában is lehetett érezni. Úgy került sor egyébként a koncertre, hogy az egyik Partitúra-adás forgatásán Kőszegen jártak, és amikor Erika meglátta az ország egyik legkisebb, ékszerdobozhoz hasonlatos, most szépen felújított és kulturális térként működő zsinagógáját, azt mondta, hogy itt szeretne énekelni. Pócza Zoltán és csapata – Gelencsér Ildikó és Bakos Zoltán – pedig megszervezte.

A koncert délutánján még a zsinagógában pakolták a székeket, este pedig a Schey Fülöp által 1859-ben építtetett zsinagóga kertjében fogadták a vendégeket pezsgővel és pogácsával: ott volt a boltos, a vendéglős, a recepciós és a virágárus, a kőszegi polgárok, akik egy estére átadták magukat az operák és más ismert dallamok élvezetének és annak, hogy „beszélgethetnek” Miklósa Erikával.

A legfontosabb dolog az életben

Mert bár világsztárokkal énekelt (és énekel majd újra 2023. november 29-én a Budapest Arénában José Carrerasszal), és megkapta a legnagyobb hazai kitüntetéseket – arról nem beszélve, hány fontos bizottság és testület tagja –, tényleg úgy érezzük, mintha kedves ismerősünkként énekelne nekünk. A közönséggel is úgy beszélgetett, amikor felkonferálta Harazdy Miklós zongoraművészt, aki a koncerten kísérte, és a nyolcvanhárom éves világhírű hegedűművészt, Sebestyén Ernőt (aki, miután befejezte a munkát a Berlini Filharmonikusoknál, Kőszegen telepedett le), mintha valamilyen házi koncerten lennénk.

Miklósa Erika Kőszegen énekelt operaáriákat, népdalokat, sőt még operettet is, a Csárdáskirálynőből Szilvia belépőjét. Elhangzottak részletek a Carmenből, a Traviatából, és amikor az A csitári hegyek alatt kezdetű népdal következett, Miklósa Erika arra biztatta a nézőket, hogy énekeljenek bátran. Amikor pedig azt kérdezte tőlük, hogy mi a legfontosabb az életben, azt a választ kapta, hogy a szeretet, a szerelem – ekkor énekelte el Monnot Himnusz a szerelemről című szerzeményét, amelyet mi leginkább Édith Piaf előadásában ismerhetünk.

„Olyan kedvesség, szeretet és figyelem fogadott mindenfelé és este a hangversenyen is, hogy teljesen feltöltődtem – írta az est után Miklósa Erika a Facebook-oldalára. – Mert néha az ember lemerül. Nem is a sok munkától, inkább rossz mondatoktól, békétlenségtől, párbeszéd-képtelenségtől, igazságtalanságtól, bántástól, gőgösségtől, kivagyiságtól, tiszteletlenségtől. És akkor az embernek elege lesz. Nekem is volt már elegem – nem is olyan régen. De aztán valahogy éppen jókor érkeznek olyan meghívások – köztük kis közösségektől, akik a saját értékeikre is büszkék –, amelyektől ismét visszanyerem a lelki- és mentális erőmet.”

A sikerre való tekintettel az énekesnő nyáron a Kőszegi Várszínház nagyszínpadán lép fel: oda biztos, hogy beférnek majd azok is, akik most esetleg lemaradtak róla.