Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Amikor délután négy óra előtt néhány perccel befutottam a Nagyszínpad környékére, döbbenten tapasztaltam, hogy szinte üres a küzdőtér, annak ellenére is, hogy a Los Angelesből érkező, pop-rockot játszó LANY-nek négykor bizony már kezdeni kellett. Azt, hogy a koncertre végül mekkora tömeg gyűlt össze, sajnos nem tudom megmondani, utam ugyanis ekkor még a Colosseum felé vezetett, hogy a Maneskin basszusgitárosa, Victoria de Angelis odavágós DJ-szettjével egy kis életet leheljen belém. A buli fergeteges volt, de az üres Nagyszínpad képe végig ott motoszkált a fejemben, tudtam ugyanis, hogy ez semmiképp nem jelent jót – benne volt a pakliban, hogy a szigeteseket vélhetően a LANY után játszó RAYE sem fogja érdekelni.
Részben igazam lett, meg nem is. Amikor kicsivel öt után visszaértem a Colosseumtól a Nagyszínpadhoz, már jóval testesebb tömeg fogadott, viszont még így is könnyen lehetett az első sorokba araszolgatni. Amint azonban kezdetét vette a koncert, mintha mazsolává akartak volna összenyomni, minden oldalról azt éreztem, hogy folyamatosan és szép számmal érkeznek a népek a fellépésre. Ahogy azt már egy korábbi cikkünkben is megírtuk, a hétköznapokban csak Rachel Keenként ismert fiatal lány már 16 éves kora óta a zenével foglalkozik, írt már dalt Beyoncénak, a Little Mixnek, Ellie Gouldingnak, Zara Larssonnak és még John Legendnek is, személye azonban mindeddig, mondhatni, ismeretlen maradt a nagyérdemű számára, hiába a számos díj és elismerés.
Ezt támasztotta alá többek között az előttem bulizó, vélhetően angol csapat is, akik nem igazán tudták, hogy kinek a koncertjére jöttek, egyikük azonban egyszer csak megvilágosodott, majd felordított:
Ó, ez a pradás lány!
És nem tévedett, RAYE valóban „a pradás lány”, aki olyan őstehetséggel megáldott énekes, hogy színpadra lépése után még a kétes színű löttyöket iszogató angolokat is megbabonázta. Pedig nem volt könnyű feladata: dalai többek között erőszakról, bántalmazásról, addikcióról, depresszióról, szorongásról és minden egyéb olyan dologról szólnak, amit a hétköznapokban – sajnos – hajlandóak vagyunk tabutémaként kezelni; de nem egy RAYE-koncerten. A fiatal lány már a show kezdetekor leszögezte, hogy itt bizony nagyon komoly témákról lesz szó, hozzátette azonban, hogy számára a zene a legnagyobb gyógyszer, és tudja, hogy a közönségben is vannak olyanok, akik ugyanígy éreznek. Monológját hatalmas ováció fogadta, a közönség ezzel jelezte, hogy készen állnak felszállni az érzelmi hullámvasútra.
RAYE emellett egy második dolgot is leszögezett, méghozzá azt, hogy egy drámakirálynő, ami szerinte leginkább abban nyilvánul meg, hogy egyszerűen nem képes egy dalt „csak úgy” befejezni – a lezárásnak mindig, minden körülmények között meg kell adni a módját. És Rachel Keen meg is adta, az első perctől kezdve az utolsóig akkorákat énekelt, hogy az égen lévő csillagok is kaptak belőle. Sajnos azonban egy idő után már ez sem volt elég ahhoz, hogy teljességgel lekösse a szigetelők figyelmét, az egyórás koncertből ugyanis körülbelül 40 perc a lassabb, mélyebb dalszöveggel rendelkező dalokra ment el (pl. Mary Jane, Ice Cream Man), amivel önmagában nem lenne probléma, a Sziget Nagyszínpada előtt azonban megölte a hangulatot, a fesztiválozók víz helyett a könnyeikben fürödtek.
Na de az az utolsó 20 perc!
Bár a bulisabb számokat véleményem szerint érdemesebb lett volna szétszórni a 11 dalból álló setlistben, be kell vallani, annak is megvan a maga bája, amikor mély depresszióból kitörve hirtelen azon kapja magát az ember, hogy önfeledten táncol. És RAYE-nek pontosan ezt sikerült elérnie a koncert végére, köszönhetően az olyan slágereinek, mint a You Don't Know Me, a Secrets vagy éppen a Prada – aminek nagyon örültek az előttem bulizó angolok. A koncert fénypontja persze maga a finálé volt, RAYE eddigi legnagyobb slágere, az Escapism. is ekkor csendült fel, ami egyértelműen feltette az i-re a pontot. Nem volt olyan ember az akkorra már kifejezetten nagy tömegben, aki ne perdült volna táncra – annak ellenére, hogy RAYE és az utána következő Skrillex rajongói tábora enyhén szólva sem fedi egymást.
(Borítókép: RAYE a Szigeten 2024. augusztus 12-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
