Olyan élményt kaptunk, amit a tűzön melegített pálinka csak megkoronázni tudott

Persze, számítottunk rá, hogy valami érdekes crossover műfajt kapunk, de valahogy az atmoszféra még több lett, mint vártuk. Helyet foglaltunk néhány széken a Székelyek – Örökség-mintázatok kiállítás végében, tekintetünket pedig magához vonzotta a haranglábhoz vagy épp templomtoronyhoz hasonlító emelvény és a vele szemben lévő, tradicionális viseletbe öltöztetett torzó.

amit a soron következő performansz egyes sorai kioltottak, más részei felerősítettek. Temérdek történet szólalt meg viszonylag rövid idő alatt, ahogy Prieger Zsolt és Magyar Bori elektronikus zenei alapra szavalva és énekelve mélyült el vallásfilozófiai mélységekben, és mászott meg erdélyi hegycsúcsokat történeteikkel.

Az Anima Sound System alapítójának zenéje sosem volt hétköznapi, a mostani stíluskavalkád szintén különleges élményt hozott. A magyar népzenét kevés előadó keveri elektronikus zenei elemekkel (még kevesebben csinálják jól), holott ez a fajta mix számos szláv országban tízezreket mozgat meg egy-egy koncerten. Nálunk ez annyira nem elterjedt, de annak ellenére, hogy nem ez volt most a cél, valami minőségében ilyesmi irány állna jól egy efféle ötletnek.

Persze, akkor le kéne mondani arról az üzenetről, amit most kaptunk, ami az előadás lényegét adja, ami lehet, hogy csak épp ebben a térben képes élni. Hiszen a régi székely tárgyak és motívumok között furcsa élmény a történeteket, elmélkedéseket és példázatokat hallani, pláne egy, néha már-már klubzenébe hajló atmoszférában.

Épp van

Az ember „nappal küszködik azzal, ami van, éjszaka meg küszködik azzal, ami nincs”, hogy szabadosan a koncertet idézzem, és én is valami hasonlót érzek – bár nem az előadásban elhangzó kontextusban.

Annyi gondolat akart révbe érni olyan rövid idő alatt, hogy néha már-már ütközni véltem látni azokat a fejemben a zenei mélységek ladikjaival. Egyfajta New York-i 5th Avenue az idegfolyamban, ahol nem mindenki érkezik meg (időben), de azért így is van bőven miből válogatni, min elmélkedni, és hiába éjjel írom ezeket a sorokat, mégis azzal küzdök, „ami van”.

A természetes kiválasztódás aljasság által, az emberi gyarlóság bűnei, a természet egyensúlya, az öröm törékenysége... mindenről szó esett. Az utolsó mondatok egyike foglalta legjobban össze az egész képet:

Ennek sose lesz vége.

Számos dologra érthető, pláne az előadás tartalmát tekintve, de mindig volt baj, és lesz is, haladunk és nem is, megértünk dolgokat, és elmaradunk tőlük. Ha meg arra koncentrálunk, ami előttünk van?

És mindeközben olyan kiállítást is látunk, ami egészen érdekes módon fogja meg a székely létet. Van némileg több mint félmillió ember a világban, aki székelynek vallja magát, és beszéljünk szőttesmozgalomról vagy Ezer Székely Leány Napjáról, a kultúra meghal, ha nincs kiben éljen.

Persze, megvan a tudományos háttér, és az intézmény a kellő szakértelemmel adja át az ismereteket a kiállított tárgyakról, de talán most az egyszer a történet az igazán fontos, és minden más csak borító és fedlap. Tíz múzeum, számos műgyűjtő és parókia dolgozott össze, hogy a székely kurátorokkal létrehozhassák ezt a tárlatot, ami egy máig erős, autentikus kultúrközeget mutat be, ami túlélt háborút, tűzvészt, kisebbségi helyzetet.

Vele élni

A tárlat bemutatja a munka, kézművesség, székely városi lét, gasztronómia, vallás és viselet témaköreit, az irányadó támpontok pedig fényesen izzó fatörzsek (szó szerint). Nagy Sándor lévita lelkész szavai kísérik a vendéget, aki a gépesítés hozta, húszas évekbeli Fordson traktortól a fektetett, körbejárható, részleteiben megvizsgálható székely kapuig szó szerint mindent megtalál – utóbbit folyamatosan készíti a kiállítás alatt a kapukészítő mester fiával.

A piros, a fehér, a zöld, meg minden, amibe, mondjuk, egy népcsoport tud kapaszkodni, amikor kezd attól tartani, hogy asszimilálódik, és elvész annak lenni, ami. Hisz a kultúra szimbiózis, egy részünket adja, de csak ha mi is az övét, így a népviselettől kezdve a borvízig, kürtőskalácsig és a tűzön melegített, mézzel és fahéjjal ízesített pálinkáig minden lehet ennek táptalaja, vagy akár egy ízes, autentikus vacsoraasztal, amit épp Gáll Tímea rakott össze.

A Székelyek kiállításról számos dolgot lehetne mesélni, és a villám-tárlatvezetésen jó pár történetet megtudtunk Tasnádi Zsuzsannától, a projekt felelősétől a temetkezési szokásoktól (és a kihelyezett sírkövek okozta logisztikai nehézségektől) a kézdivásárhelyi tűz pusztításáig és az azt követő újjáépítésig. Ennek ellenére a lényeg mégis jóval egyszerűbb. Ez a kultúra, a székely kultúra él és virul, és addig így is lesz, amíg vannak, akik vele akarnak élni.

És már bennünk zeng az Anima Sound System, Prieger Zsolt és Magyar Bori világa is. Kinyílt a világ, és tudjuk, sose lesz vége. A régi székely tárgyak és motívumok között a Néprajzi Múzeumban is élmény a történeteket, elmélkedéseket és példázatokat hallani.

(Borítókép: Magyar Bori és Prieger Zsolt a Néprajzi Múzeumban. Fotó: Szollár Zsófi / Index)