Létezik jobb magányfilm a Gravitációnál?

2001: Űrodüsszeia (1968)

Stanley Kubrick kultikus sci-fijén mindenki elaludt már legalább egyszer. Ám ettől még kikerülhetetlen mérföldkő a hollywoodi filmgyártásban, és bérelt helye van a jó egyszemélyes filmek listáján. A történetet bizonyára mindenki ismeri: tudósok egy csoportja indul az űrbe, megfejteni a fekete monolit titkát, ám az öntudatra ébredt fedélzeti számítógép, H.A.L. 9000 Dr. Bowman (Keir Dullea) kivételével mindenkit megöl az űrhajóban, mert szerinte az emberek csak veszélyeztetik a küldetést. A film érdekessége, hogy Kubrick az Űrodüsszeia megrendezése helyett a látványvilágért kapta meg élete első és utolsó Oscarját, de abszolút megérdemelten: a H.A.L. mindent látó vörös szeme és a forgó űrbázis látványa örökre beleégett a filmrajongók kollektív tudatába. (Index-ítélet: 7/10)

Számkivetett (2000)

Tom Hanks Golden Globe-díjas Robinson-átirata a filmtörténet egyik legszánalmasabb sportszer- és csomagküldő-reklámja, a főhős ugyanis FedEx-dolgozóként, egy tonnányi elküldendő csomaggal zuhan le egy lakatlan szigetre. Hogy a néző izguljon egy kicsit Tom Hanksért, a partra sodródó dobozokból természetesen csak korcsolya és egyéb haszontalanságok kerülnek elő, a modernkori Robinson Péntekje, a kifestett röplabda pedig azért kapta pont a Wilson nevet, mert a film szponzora egész véletlenül épp a Wilson sportszergyár volt. 13 éve a fél világ imádta ezt a filmet, de Tom Hanks ma már valószínűleg nem tudna 429,6 milliót kaszálni egy hajótöröttes drámával. (Index-ítélet: 5/10)

Szerelemtől sújtva (2002)

Sas Tamás mindig is szeretett kísérletezni, első filmjében, a Presszóban egyetlen kameraállásból mutatta be az egész történetet, majd 2003-ban egyetlen szereplőt és egyetlen helyszínt használt csak. A Szerelemtől sújtva erotikus kamaradrámájában a rendező múzsája, a fiatal Kovács Patrícia alakítja a saját nevelőapjába beleszerető Lolitát. Súlyos és sokkoló alkotás, ahol nemcsak a főhősnő szuggesztív alakítását kell megdicsérni, hanem Ragályi Elemér operatőri munkáját is. (Index-ítélet: 8/10)

Legenda vagyok (2007)

Az esztelen remake-gyártás nem a 2010-es évek Hollywoodjának kétségbeesett lépése. Már a 2007-es Legenda vagyok is a '71-es Omega Man alapján készült, ami a '64-es Az utolsó ember a Földön remake-je. És hogy teljes legyen a zűrzavar: mindhárom film Richard Matheson 1954-es kultikus vámpírregényén, a Legenda vagyokon alapul. A sztori az utolsó földlakóról, egy magányos New York-i vámpírvadászról szól, és pont attól működik jól, hogy a főhős az utolsó utáni órában is emberként viselkedik. Minden nap kutyát sétáltat, rádióüzenetet küld, hátha akadtak még túlélők, és hiába támadják meg minden éjjel az élőholtak, végig azon dolgozik, hogy a vámpírvírus fertőzöttjei meggyógyuljanak. Will Smith, hogy hitelesen eljátszhassa az utolsó embert a Földön, pont Tom Hanks Számkivetettjéből merített ihletet, de ücsörgött magánzárkában és beszélt hadifoglyokkal is. Megérte a sok pluszmeló: az 585 milliót kaszáló Legenda vagyok lett minden idők legtöbbet kaszáló posztapokaliptikus mozija. (Index-ítélet: 8/10)

Hold (2009)

„A Hold az utóbbi évek egyik legjobb scifije, a Stalker és a 2001 Űrodüsszeia örököse, ami nem arról szól, hogy akkor milyen látványos is számítógéppel animált rakétát lőni a Hold sötét oldalára, hanem, hogy mégis milyen az, ha az ember totálisan magára marad, és aztán még maga ellen is fordul. Ennél többet nem lehet elmondani anélkül, hogy lelőnénk a poént, legfeljebb még hozzátehetnénk, hogy a rendező, Duncan Jones egyébként David Bowie fia, és hogy a robot angol hangja Kevin Spacey, és hogy az egész rohadt jó”. Így lelkendeztünk négy éve a Gravitáció előfutárának számító Holdról, a minimális pénzből maximális moziélményt nyújtó, régivágású sci-fik mintapéldányáról, és ehhez tényleg nincs mit hozzátenni.  (Index-ítélet: 9/10)

127 óra (2010)

James Francót divat azzal cikizni, hogy csapnivaló színész és még annál is rosszabb Oscar-házigazda. A 127 óra című, igaz történeten alapuló, egyszemélyes túlélődrámájától viszont nem lehet elvitatni a díjesőt. Nem kis feladat eljátszani egy olyan hegymászót, aki miután beszorul egy sziklahasadékba, először vicces videóüzeneteket vesz fel, aztán lassan megőrül, a saját vizeletét issza, hogy ne száradjon ki, és végül a saját karját is levágja, csak hogy kiszabadulhasson. Franco egyszerűen akkorát alakít ebben a szerepben, hogy még a nemrég elhunyt sztárkritikus, Roger Ebert is Oscart adott volna neki, miután a 127 órát az évtized egyik legjobb filmjének nevezte. (Index-ítélet: 7/10)

Élve eltemetve (2010)

A többnyire csak nyálas szívtiprókat vagy spandexes képregényhősöket alakító Ryan Reynoldsról sem mondanánk meg elsőre azt, hogy színészkedni is tud. 2010-ben viszont kénytelen volt ilyesmivel kitölteni a játékidőt, hiszen a filmben végig egy koporsóba volt zárva. A nemzetközi filmfesztiválokon agyondíjazot spanyol rendező, Rodrigo Cortés mestermunkát végzett: a torokszorítóan klausztrofób szituációban a néző itt is végig együtt izgul a főhőssel, miközben egyre jobban fogy az oxigénje és a mobiltelefonja is lemerül. Index-ítélet: 7/10)

Minden odavan (2013)

J.C. Chandor nem rendezett túl sok mindent egy rövidfilmen és az Oscar-díjra is jelölt Krízispont című thrilleren kívül, mégis hónapok óta róla, és persze a 77 évesen is fickós Robert Redfordról cikkeznek a filmes lapok. Pedig a hajótöröttes Minden odavanban tényleg csak annyi történik, hogy egy veterán hajóskapitány szeretett vitorlása előbb csak kisebb, majd óriási sérülést szenved, így kénytelen egy mentőcsónakban hánykolódni a tengeren, és még CGI-tigris sincs benne, mint a PI életében. Mégis mindenki az egekbe magasztalta: „Lenyűgöző!" - írja az Independent. „Félelmetesebb, mint eddig bármi a Viharzóna óta!" - kontráz rá az Entertainment Weekly. „Pompásan pazar!" - licitál túl mindenkit a film.com. „Káprázatos!" - sóhajt fel a Washington Post újságírónője, és mikor már azt hinnénk, ennél lelkesebben nem lehet rajongani egy Rober Redford-filmért, a Hollywood Elswhere bedobja a legnagyobb közhelyet: „Mérföldkő a filmgyártásban". (Index-ítélet: 8/10)

Locke (2013)

Egyelőre csak a Velencei Filmfesztivál kiváltságos nézői láthatták Tom Hardy legújabb filmjét, ami úgy tud minden másodpercében izgalmas lenni, hogy a főhős végig autóban ül. A történet drámai fordulatait telefonbeszélgetések adják, amiben szóba kerül a főhős munkájától kezdve az egyészakás kalandjából született gyerekén át a halott apjával társalgásig minden, a néző pedig csak bámul döbbenten kifelé a fejéből. Vagyis itt az újabb bizonyíték, hogy Tom Hardy nemcsak akkor tud emlékezeteset alakítani, ha egy böhöm nagy légzőmaszk takarja az arcát, és le kell vernie Batmant. "A kivételes tehetségű Hardy alakításának, az autópálya tompa éjszakai fényeivel játszó, minimalista látványvilágot teremtő gyönyörű fényképezésnek, és a jól megírt, feszes forgatókönyvnek köszönhetően egy pillanatra sem ül le a film: nem gondoltuk volna, hogy egy egyszereplős, végig egy négyzetméteres területen  játszódó mozi lesz az, amit egy másodpercig sem ununk." - lelkesedtünk a filmért mi is Velencében. (Index-ítélet: 7/10)