Mi még megbámulhattuk a Mad Max-makikat

Három hosszú évet kellett várnunk A majmok bolygója-remake folytatására, de simán megérte: a második rész sztoriban és látványban is veri az elsőt. Soha ilyen szomorú nem volt még a civilizáció pusztulása utáni világ romantikája, Peter Jackson digitális trükkgyára, a Weta pedig most már ott tart, hogy szálanként képes megrajzolni a CGI-majmok szőrét, akik így elevenebbek, sőt, sokkal szerethetőbbek, mint a legtöbb amerikai mozisztár.

Az persze pofátlanul olcsó dramaturgiai húzás lenne, ha a Forradalom csak arról szólna, hogy vannak az aranyos majmócák, akiket folyton vegzálnak a gonosz emberek, ezért minden csimpánz puskát ragad, és jól odapörköl nekik.

Rick Jaffa  és  Amanda Silver  forgatókönyvírók abszolút profin folytatták a 2011-ben megkezdett történetüket, amiben a világméretű járványt túlélő, maroknyi rongyos ember, és az erdőben lovagló, lándzsarázó majmok közt is ugyanúgy vannak végletesen naiv álmodozók és militáns fegyverbuzik. Akik közt a konfliktus természetesen elkerülhetetlen.

• 10 év telt el az előző rész óta
• a kutatólaborokból és állatkertekből kiszabadított, beszélő, de minimum kézjelekkel kommunikáló majmok Cézár vezetésével szépen belakták a San Francisco melletti erdőt
• már látszik a '68-as Majmok bolygója kasztrendszerének előképe: a gorillák az őrök, az orangutánok a bölcs tanítók, a csimpánzok pedig örökké kavarnak és mindenbe beleütik az orrukat
• ott van például a csupa sebhely Koba, aki a makiforradalom előtt kísérleti nyúl volt a gyógyszergyár laboratóriumában, és most bosszút akar állni az egész emberiségen
• a San Francisco-i emberek higgadtabbik vezetője, (Jason Clarke) viszont nem akar háborút, csak megjavítani a majmok felségterületén lévő áramfejlesztőt
• a túlélők militánsabbik szárnya viszont Dreyfus (Gary Oldman) oldalán áll, és legéppuskázna mindenkit, aki egy kicsit is szőrösebb az átlagosnál
• ám hiába minden jószándék, a sok bizalmatlanság, önzés és árulás miatt elszabadult tankként robogunk a '68-as klasszikusban látott majomdiktatúra felé

A főszereplők, legyenek hús-vér sztárok vagy spandexben ugráló, CGI-vel majommá turbózott színészek, mind jól kidolgozott karakterek és egyenrangú ellenfelek.

Cézár csimpánzarca alatt szokás szerint a zseniális Andy Serkis grimaszol (tényleg kijárna végre egy életmű-Oscar ennek a jóembernek Gollam, King Kong és a többi kultikus figura életre keltéséért), Gary Oldman pedig itt is ugyanolyan jól hozza a kataklizma utáni világ karizmatikus rohadékját, mint az Eli könyvében.

És akkor ott van még a gülüszemű tinisztár, az évek óta mindig sanyarú sorsú kisfiút alakító Kodi Smit-McPhee, aki a Viggo Mortensen-féle Az út és a gyönyörűen fényképezett Young Ones után most ismét egy posztapokaliptikus világban kóborló, könnyes szemmel semmibe bámuló félárvát alakít.

A színészgárda és a számítógéppel generált állatsereg mellett a posztapokaliptikus hangulat is hátborzongatóan jó. Míg a Charlton Heston-féle, klasszikus Majmok bolygója a korszak népszerű ősemberes-amazonos tematikáját követte (lásd Raquel Welch 1966-os Egymillió évvel ezelőttjét vagy a '67-es Prehistoric Woment), addig a mostani verzió már a Walking Dead tévésorozattal csúcsra járatott, "építsük újra a civilizációt a nagy kataklizma után, vagy legalább próbáljuk meg túlélni az éjszakát"-típusú Mad Max-történetek sorába simul bele.

Azaz pont hogy kiemelkedik onnan: utoljára a Will Smith-féle Legenda vagyokban volt ennyire sokkoló a csonka felhőkarcolók közt burjánzó dzsungel képe. Volt egy kedvenc jelenetem, amikor a kifestett törzsi harcosokként parádézó csimpánzcsapat először lovagolt be a karanténba zárt San Franciscóba, ahol már elkopott az összes Coca Cola-reklám, és egyetlen autós bisztróban sem szólt a zenegép. És a makik úgy ugráltak a Golden Gate-híd rámpáin, mintha az is csak egy óriásfenyő lenne a sok közül.

Ezekben a képekben minden ott volt, ami miatt az elmúlt 100 év sci-fi írói féltették az emberiséget, így a film szájbarágós klisék nélkül mutathatja be a háborúk borzalmát, a környezetszennyezést, a nyersanyagfüggőséget, vagy épp az Isten-komplexusos tudósok génkísérleteinek veszélyeit.

2011-ben így zártam A majmok bolygója-kritikát, és most is csak magamat tudom ismételni: