A FIFA filmben mosta magát tisztára

Ha egyszer az Index történetét megfilmesítjük, azt szeretném, hogy engem Gesztesi alakítson, Dudás Gergőt meg a Stohl Buci göndör parókában, Szabó Győző lehetne Szabó Zoli, Hamletet meg alakítsa mondjuk Nemcsák Károly. Mert miért ne, mi fizetjük a révészt, olyan filmet gründolunk magunkól, amilyet akarunk. Valami hasonló vezérelhette a nemzetközi labdarúgó szövetséget, a FIFA-t is, amikor A közös szenvedély címmel olyan filmet forgattatott saját magáról, ami mellett Orbán Viktor gumicsizmás gátjárása vagy a Rákosi pajtás születésnapjára forgatott filmek kifejezetten hiteles tájékoztatásnak tűnhetnek.

De miért lenne hiteles egy sportfilm, kérdezheti a naiv olvasó, hát azért film és nem dokumentumfilm, mert a valóságtól elrugaszkodik, fantáziál, történetet mesél és lenyűgöz, nem? De igen, ilyen például az Alien vagy a Szárnyas fejvadász, amiben nem szerepelnek valós, létező sportszervezetek és az azokat vezető/módszeresen kifosztó apparatcsikok, és nem megtörtént eseményeket dolgoznak fel eredeti felvételek segítségével. Amikkel, mondani sem kell, a film hitelességét, valódiságát igyekezett erősíteni a FIFA és a 16 millió fontért vett madzagon rángatott stáb. A film teljes költségvetése 19 millió font volt, csak a miheztartás végett.

Ennyit ér

IMDB: 3,0

Index: 0/10

Szóval a FIFA vett magának egy stábot és egy harmadik vonalbeli rendezőt (Frédéric Auburtin tévéfilmeken kívül mást nem nagyon csinált), beválogattak pár olyan színészt, akik elég jó nevek ahhoz, hogy komoly filmnek tűnjön a bohózat (Sam Neill, Tim Roth, Fisher Stevens) és Gérard Depardieu-t, akit nem annyira lehet komolyan venni, majd írattak egy forgatókönyvet egy olyan palival, aki soha életében nem csinált ilyet (Jean-Paul Delfino) és aki láthatóan nem is értette, hogyan működik egy film. A végeredmény egy szánalmasan nevetséges, visszataszítóan önfényező katyvasz, amit láthatóan sem a színészek, se a rendezők nem tekintettek többnek egy könnyed pénzkereseti forrásnál. 

Tim Roth úgy alakítja Sepp Blatter FIFA-főtitkárt, mint akinek egyszerre van vese- és epegörcse, Sam Neill Joao Havelange szerepében szinte alvajár, és a fejét csak nagyon ritkán emeli fel, mint aki kifejezetten szégyelli, hogy ebben a borzalomban részt vesz, csak Depardieu nem vesz tudomást arról hogy mit csinál, de ő meg szerintem be volt rúgva már akkor is, amikor aláírta a szerződését. Van egy olyan érzésem, hogy ez volt a filmtörténet első olyan alkotása, aminek vágása során a színészek azért könyörögtek, hogy kurtítsák meg a szerepüket, és ha lehet ne mutassa már az arcukat a kamera. A nemrég Szegeden haknizó Depardieu-n kívül nem is értem, miért vállalhatta el a szerepet bárki is ebben a nyilvánvaló szerecsenmosdatásban - olyan sokat nem fizethettek nekik, hiszen a 19 millió fontos költségvetésből ki kellett hozni a svájci, francia, azeri és brazil helyszíni forgatást, és valamennyit költöttek a CGI-ra is, bár jobban tették volna, ha a FIFA-videójáték sorozat valamelyik darabját leveszik a polcról és onnan lopják le a vágóképeket.

Mert van ám története is ennek a celluloidhulladéknak, ha nem is sok: 1902-ben egy holland bankár, Carl Hirschmann javaslatára elkezdték lerakni egy nemzetközi futballszervezet alapjait, hogy az egyre inkább elterjedőben levő nemzetközi meccseket valahogy lehessen kontrollálni, teszem azt egységes szabályokkal. Az angolok, akiket a film aprólékos igyekezettel mutat be a világ messze legnagyobb seggfejeinek, persze szartak a fejükre, és gőgös pökhendiséggel zavarták el a picsába a hollandot a belga, francia és svéd haverjaival együtt. Sebaj, a FIFA ettől még 1904-ben megalakult, és később persze az angolok is beszálltak, mert ellenkező esetben nem játszhattak volna nemzetközi meccseket, amiken rendszeresen hülyére verték a kontinens válogatottait. Erről persze nem esik szó a filmben, az angoloknak csak marginális szerep jut, amiből az derül ki, hogy 

• a FIFA egykori elnöke, Sir Stanley Rous egy rasszista bunkó volt,
• és a ’66-os vébédöntőt simán elcsalták a rendező angoloknak.

A FIFA istenigazából sok mindent nem csinált egészen addig, míg 1928-ban, miután Uruguay válogatottja megnyerte az amszterdami olimpia labdarúgó-döntőjét, Jules Rimet, a FIFA akkori elnöke (Depardieu) szét nem trollkodta a győztesek sajtókonferenciáját, és eszébe nem jutott, hogy ilyen tornákat ők is tudnának szervezni. Alapítottak is egy saját kupát, a Világkupát, amihez Rimet a saját nevét adta, mert miért is ne, ugye. (Mi ezt, a FIFA World Cup nevű eseménysorozatot hívjuk világbajnokságnak.)

A filmnek ez a szakasza egyébként történelmi tablónak valahol még el is menne, mert olyan eseményeket dolgoz fel, melyek valóban megtörténtek, bár az, hogy díszletre és jelmezre nem sok pénz jutott, állandóan kizökkenti az embert a műélvezetből. Az 1950-es vb-döntőt például sikerült olyan tré grafikai megoldásokkal ábrázolni, hogy a szemem folyt ki a számítógépes játékokban is gyűlölt, pixelhegyekből összerakott közönség láttán, amit a zöld háttér előtt felvett közeliek és azok rém aránytalan és béna beillesztése csak tetézett.  

Rimet halálával véget ér a történelmi visszatekintés, és jön a krimi, amiben először az exelnök Havelange, majd a mostani főnök, Blatter alakítja a főszerepet: a FIFA-t megmentő, önfeláldozó, gáláns üzletembereket, akik mindig mindent csak a sport érdekében tesznek, és makulátlanabbak, mint Ganhdi és Teréz anya szerelemgyermeke. Itt fordul fel istenigazából az ember gyomra a sorozatos történelemhamisítás és öntömjénezés láttán, hiszen még csak jelzésértékűen sem jelenik meg az a korrupció, ami ekkorra a FIFA-t már velejéig átjárta. Egy szóval nem térnek ki arra, hogy Havelange és Blatter hogyan manipulálta az elnökválasztásokat, és vásárolt szavazatokat a tagoktól, hogyan nyúltak le tízmilliókat a vb-k marketingjogaiból, jegyértékesítéséből, a szponzorszerződésekből, és így tovább - ezekről a botrányokról itt ír részletesebben a Sportgéza. 

Sepp Blatter szerepe, de különösen filmbéli ábrázolása is megér egy misét. A magyar tévében a vb alatt állandóan sugárzott előzetes egyik drámai kulcsmomentuma egyben a film tételmondata is: a FIFA anyagi helyzete katasztrofális (jóhogy, a kimutyizott lovetta hiányzott a főkönyvekből). És amikor a filmben egy ilyen Nagyon Súlyos Mondat elhangzik, mindig bevágnak vagy egy kétségbeesett tisztségviselőt, vagy egy kisgyereket, aki azért nem fog tudni focizni, mert a FIFA-nak annyira szarul megy. De majd Blatter megoldja, ő a megmentő, aki tudja, hol a pénz. Ilyen felvezetés után az ember előredől egy kicsit a székben, na lássuk, hogyan tárgyalja le a gatyát is a szponzorokról ez a Blatter, de csalódnia kell.

Ez ugyanis nem került be a filmbe. Sem az Adidas-, sem a Coca-Cola-szerződés, pedig ezek valóban százmilliókat hoztak, és meglehetősen váratlanul köttettek. A Coca-Cola-dealt például egy hangjáték színvonalán ábrázolták: Blatter egy bárban odamegy az üdítőgyár igazgatójához, odahajol hozzá, és…  Ugrunk két évet, Havelange Blatter vállát veregeti, ügyes vagy, Sepp. És ilyen jelenetből, amiben Blatter a földre szállt angyal képében menti meg a sportot és a vb-t a világ szegény gyermekeinek, egészségét és magánéletét nem sajnálva, szomorú, de elszánt arccal, keményen harcol a futballért, van legalább tíz a filmben.

Ilyen portrékat a világ távolról legviccesebbnek tűnő, közelről viszont rémisztő diktatúráiban szokás rendelni a főnökről, ahogy gumicsizmában, jóságos mosollyal az arcán simogatja a kis lurkók fejét, és beáll dolgozni ő is a vasgyárba, mert a néppel, a párttal egy az ő útja. A közös szenvedély nem film, hanem egy színes agitpropanyag, amit a ronda díszletek és a ripacskodó színészek még lejjebb húznak a posványba. Soha, senkinek nem szabad megnéznie.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!