A Sin City semmit sem vesztett a fényéből

Pont tíz éve, 2005. április elsején mutatták be az amerikai mozik Robert Rodriguez Sin City-jét, ami

Sin City bűnös városáról és a szuggesztív fekete-fehér képsorokat telefröcskölő, rúzspiros és gennysárga vérről ráadásul nemcsak a képregényrajongók, de a nyomtatott mozimagazinok garbós filmesztétái is elismerően írtak. Sőt, tíz éve még a csapból is az folyt, hogy a film noir újjászületett, meg hogy a mennybe menetelő rókaképű képregényisten, Frank Miller az ő prófétáján, Rodriguezen keresztül elhozta nekünk az amerikai keményöklű krimi reneszánszát, egy olyan elemi erővel fejbe kólintó képi világgal, amit Fritz Lang Metropolisza óta nem látott az emberiség.

Sin City: Rodriguez legjobb filmje

2005-ben 23 éves voltam, és a hazai premier időpontjában (június 2, csütörtök) egy moziban dolgoztam pénztárosként, nyári diákmunkában. Délelőtt nem jött senki, így nem sok dolgom akadt, úgyhogy elolvastam az összes szuperlatívuszokban áradozó Sin City-cikket, ami a Voxban, a Cinemában és a Filmvilágban megjelent, miután a filmfanatikus gépész kollégámtól elkuncsorogtam unaloműzőnek a nyomtatott újságait.

A marcona akcióhős Bruce Willis és a dominaszerkós Rosario Dawson képeit nézegetve már előre tudtam, hogy ez egy veszett jó krimi lesz, és amint lejárt a munkaidőm, belógtam a 4-es terembe megnézni a filmet, és egyáltalán nem érdekelt, hogy csak Marv kivégzésénél kapcsolódtam be. A habszivacs orral eltorzított Mickey Rourke úgy ült ott a villamosszékben, mint egy szürreális rémfilmből szökött, mocskos szájú Frankenstein, a börtönből frissen kiszabadult, bosszúálló Hartigan macsó monológja pedig még a kedvenc Philip Marlowe-regényemet is leiskolázta tökösségben.

Aznap este még egyszer megnéztem a Sin Cityt, és amikor kiszúrtam a magyar plakát sarkában, hogy az aktuális kedvenc akciófilmem Frank Miller azonos című képregénye alapján készült, ami épp a mozipremierhez időzítve jelent meg itthon, már rohantam is le a pláza földszintjére, a könyvesboltba. A  Fekete-Fehér Képregényantológia 1. számából aztán fekete-fehéren kiderült: Josh Hartnett és a vörös ruhás bige pontosan úgy csináltak mindent a filmben, ahogyan az az Ahogy a kedves vevő parancsolja cimű Frank Miller-klasszikusban szerepelt.

Onnentól kezdve a képregény számomra már nem csak az uborkazabáló Bobót, a kalózvadász Fantomot meg a Jokert évek óta futni hagyó Batmant jelentette. Az ezredforduló szuperhősfilmes őrülete után itthon is épp kibontakozó szaksajtó kilencedik művészetről és a graphic novel műfaj felsőbbrendűségéről beszélt, amihez nem is kellett jobb ajánlólevél a Sin Citynél: Frank Miller éjfekete képkockáiba fröcskölt, hófehér vonalaiból kellett összeraknia a Garfieldhoz és Kázmér és Hubához szokott agyamnak, hogy akkor most egy pucér sztriptíztáncosnőt, vagy egy pisztolyt szorongató, bosszúszomjas zsarut látok.

Robert Rodriguez abszolút forráshűen adaptálta vászonra Frank Miller végletekig túlhajszolt, művészien brutális neo noirját. Ahol a Bogart-klasszikusok ballonkabátos magánnyomozója a Mad Max-filmek szegecselt tangás amazonját menti meg egy olyan városban, ahol mindig éjszaka van, mindig szomorú dzsesszzene szól, a bűntől fuldokló utcákat pedig mindig eső és vér áztatja. A Sin City világában minden nő alulöltözött femme fatale, minden politikus velejéig korrupt, minden közrendőr sunyi és megvesztegethető, ellenben minden hős ólmot és macsó monológokat szór, miközben nyitott tetejű sportkocsival száguld a végzete felé.

Rodrigeuz maga is úgy nyilatkozott 10 éve, hogy ő csak képes forgatókönyvnek használta Frank Miller kultikus Sin City-képregényeit,

• az 1991-es, Eisner-díjas Nehéz búcsút, amiben a szörnyarcú, gyógyszer- és vérontásfüggő Marv bosszút áll egy szőke prostituált halála miatt, mert úgy érzi, ez a lány az ocsmány arca ellenére is szerette őt,
• a '94-es, szintén Eisner-díjas A nagy mészárlást, amiben Dwight megvédi a zsaruk és a maffia haragjától Óváros maskarás-szamurájkardos örömlányait és a szerelmét, Gailt, akik a plüssbilincs mellett a géppisztollyal is szeret játszadozni,
• a '96-os, természetesen Eisner-díjas A sárga rohadékot, amiben Hartigan, egy 60 feletti, Schwarzenegger-arcú és mentalitású zsaru egyedül száll szembe a korrupt Rourke szenátor gengszterbandájával, és a torzszülött ifjabbik Rourke-kal, aki foglyul ejtette Hartigan szerelmét, a sztriptíztáncosnő Nancyt, 
• és az Ahogy a kedves vevő parancsolját, az erkélyen álló nőt megölő bérgyilkossal, amit Rodriguez először kisfilmként forgatott le, hogy meggyőzze Frank Millert, a Weinstein-producerpárost és a színészeket, hogy nála jó kezekben lesz bűnös város.

olyan felejthetetlen jelenetekkel, mint a város feletti hegyi szerpentineken kergetőző oldtimer autók, Bruce Willis börtönből szabadulása, Jessica Alba lasszós tánca, Clive Owen ugrása a piros Converse-cipőben vagy Benicio del Toro vécébe nyomott feje, és a seggébe álló, horogkereszt alakú dobócsillag. 

Sin City 2: Rodriguez legrosszabb filmje

Az első rész sikere után Robert Rodrigueznek és Frank Millernek azonnal bele kellett volna vágnia a folytatásba. Ez is volt a terv, de állítólag azért tolódott a forgatás, mert Angelina Jolie-nak szánták Ava Lordot, de ő terhes lett, így végül évekkel később Eva Green kapta meg a szerepet. Eközben Frank Miller önállósította magát, és kitalálta, hogy a filmrendezésben is ugyanolyan jó, mint a képregényes műfajban. A Spirit - Sikító város című blődség azonban a konkrét hasonlóság ellenére sem tudta megközelíteni a Sin City sikerét. Rodriguez eközben újra összeállt Tarantinóval a Grindhouse erejéig, a Terrorbolygó elé tett Machete kamuelőzetesből pedig két mozifilmet is összehozott, így mire nekiállt végre a Sin City 2-nek, már a legfanatikusabb képregényfilm-rajongók is megfeledkezett arról, mennyire szerették az első részt. Ráadásul az Ölni tudnál érte alcímet viselő folytatás sokkal rosszabb lett az első résznél.

Még csak bele sem esett a folytatások szokásos hibáiba, miszerint mindenből sokkal több kell és sokkal látványosabban, inkább a Sin City silány paródiája lett. Az első rész fekete-fehér brutálnoir hangulata és a csúcsra járatott, eltúlzott erőszak itt már Tom és Jerry-rajzfilmeket idéző debilségbe csapott át, a nyomasztó drámát felváltotta az érzelgős melodráma, a sok macsónak szánt monológ pedig nem tökös, inkább agyzsibbasztóan fárasztó volt.

Frank Miller sajnos még a direkt a filmhez kitalált karakterével sem tudta megmenteni a Sin City 2-t: Joseph Gordon-Levitt egyszerűen nevetséges szeletelt kolbászként összeeső pókerjátékosként olyan karakterek mellett, mint Mickey Rourke Marvja vagy Bruce Willis Hartiganje. És ezt maga Rodriguez is érezhette, hiszen mindkét halott karaktert beszuszakolta az új részbe.

Filmcím	Ennyibe került	Ennyit kaszált	Ennyi díjat nyert	IMDB	Port.hu	Rotten Tomatoes	Metacritic	Index-ítélet
Sin City - A bűn városa (2005)	40 millió dollár	158,7 millió dollár	25 darabot	8,1 pont	8,4 csillag	78%	74/100	9/10
Sin City 2: Ölni tudnál érte (2014)	65 millió dollár	39,4 millió dollár	semennyit	6,6 pont	6,9 csillag	44%	46/100	6/10

Reméljük, Rodriguez a Sin City-hez nem, csak a Machetéhez készít harmadik részt, ott még éppen elviselhető a csupa dögös nőt, jó kocsit és kemény akcióhőst felvonultató, végletesen túlzó stílusa.