Nehéz lesz felállni a székből ezek után

Közöd van hozzá! - ez az idei Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál jelmondata, november 10 és 15 között négy budapesti moziban, valamint az OSA-ban és a CEU-n nézhetünk olyan filmeket, amik felteszik a kérdéseket a drónokkal megújított háborúról ugyanúgy mint a lövészárokban született gyerekekről. A Nemzetközi panorámában a legfrissebb, politikai aktivizmussal és a világról való gondolkodással foglalkozó dokumentumfilmek közül válogatnak, a Magyar panorámában pedig a hazaikat láthatjuk. Mozog a világ: A migrációs krízis címmel a menekültügy bonyodalmait vizsgálják, A megfigyelés dokumentumai kiállításhoz kapcsolódóan a megfigyeléssel is foglalkoznak. Szokásunkhoz híven megnéztük előre pár filmet a válogatásból, ezeket ajánljuk közülük. 

Több, a Verzión ismét vetített filmről pedig itt írtunk korábban:

• Citizenfour - film az Edward Snowden-botrányról, folyamatában
• Drifter - Európa Filmdíjra jelölt magyar doku a szemettelepen élő roma srácról, aki raliversenyző szeretne lenni
• Meleg férfiak, hideg diktatúrák - öt meleg magyar férfi mesél saját magáról
• On the spot: 9 hónap alatt a Föld körül - egyedi és hiteles magyar dokusorozat hetedik évadának első részét itt is levetítik
• Seb - három középkorú nő, akik vágják magukat

Akiket megperzsel a tűz

Ahogy idén a Verzió több filmje, az Európa peremén rekedt menekültek életével foglalkozik az Akiket megperzselt a tűz is. Az olasz-holland-görög film a szokásostól eltérő koncepciót választott: maguk a menekültek ritkán szólalnak meg, helyettük egy elképzelt, az utazás során vízbe fúlt menekült belső monológját halljuk.

A képek sem a szokásosak: ugyan látjuk az életveszélyes csónakutat a Földközi-tengeren (itt hal meg a narrátorunk), és az elképesztő lakáskörülményeket immár Európában, de a kamera sokszor felemelkedik, légi felvételek, szokatlan beállítások váltakoznak. Az Akiket megperzsel a tűz nem való mindenkinek, nekem például határozottan sok volt a költőiségből. Amikor például egy valóban gyönyörű és nagyon édes menekült kislányt mutat a kamera, a "Te biztosan egy angyal vagy" narráció inkább kizökkent és eltávolít, mint közelebb visz a kislány sorsának átéléséhez. (MD)

Mozog a világ szekció, Művész november 11. 21:30, Cirko november 12. 20:15, Toldi november 14. 18:00

Szerbiai útinapló

A belgrádi dokumentumfilm-fesztivál győztese a lehető legaktuálisabb témáról szól: afrikai és közel-keleti bevándorlók és menekültek életét követi a Balkánon, Novi Pazártól Szabadkáig, a macedóntól a magyar határig. A jugoszláv underground-gyökerekkel rendelkező, örök ellenzéki rendező (lásd Márványsegg), Želimir Žilnik filmje még tavaly készült, amikor már nőtt ugyan a migránsok száma, de az idei robbanást még nem sokan tudták volna elképzelni. A film célja a személyes történeteken keresztül arcot adni a menekülteknek, akik az Európai Unióba tartanának, de megrekedtek Szerbiában, sokszor éppen a magyar hatóságok miatt - még nincs se kerítés, se rendkívüli állapot, de a film szereplőinek a határ így sem könnyen áthatolható.

A valószerű szituációkat a kamera előtt újrajátszató dokudrámába sok minden belefér, és bár időnként zavaró a spontaneitás hiánya, a kameruni építőmunkás, a szíriai család és a többiek perspektíváján keresztül egész érdekes mozaik rajzolódik ki a kontinensnek erről a tájékáról. A Mekka felé imádkozó fekete építőmunkások, Ghánáról érdeklődő szerb bácsik, a fuvardíjról alkudozó hiéna, a helyiekkel játszott focimeccs, a menekülttábor vezetőjétől kapott rendszeres alázások - ezek mind jelenthetik Európát, aminek a működése ugyanúgy megfejtésre vár a menekültek számára, ahogy ők a helybélieknek. (KÁ)

A menekült-válság képei szekció, Toldi november 12. 18:15, Cirkó, november 15. 19:15

Afgán dzsungel

Az afgán dzsungel a Szabadka melletti régi téglagyár környéke, ahol mostanában Európába tartó migránsok kénytelenek hosszabb-rövidebb ideig élni. Kovács K. Ákos filmje alig négy percben próbálja elmesélni, hogy telik ebben a dzsungelben egy nap. A narrátorunk egy fiatal afgán férfi, aki, mint a legtöbb társa, egyszerre menekült a háború és a szegénység elől, és aki semmit nem tud otthon maradt szeretteiről. A történetéhez hasonlót sajnos annyiszor hallottunk, olvastunk mostanában, hogy a film nézése közben azon kapjuk magunkat, hogy a képek sokkal jobban lekötnek, mint a sztori. Ez nem is csoda, Kovács K. Ákos elsősorban operatőr, akinek korábbi rövidfilmje a Berlini Filmfesztivált  is megjárta. (MD)

Mozog a világ szekció és Diákfilm-verseny, Toldi november 13. 18:00, Toldi november 14. 14:00

egyeNlŐ

Eichner Hanna filmje öt magyar nőt mutat be, akik a készítők szerint nem felelnek meg a mindennap látott, a médiában sugárzott ideális nőképnek. Van köztük mozgássérült, látássérült, roma, és olyan is, aki simán csak idősebb azoknál a nőknél, akiket a tévében leggyakrabban látunk. Még egy közös van bennük, hogy túlzás nélkül mindannyian remek emberek.

A film legnagyobb érdeme, hogy rájuk talált, egyszerűen jó nézni, hogy ilyen okos, segítőkész, a saját értékeikkel tisztában lévő nők élnek közöttünk. Minden manír, önfényezés nélkül beszélnek magukról, és hiába várjuk, egyiküknek sincs egy ellenszenves megnyilvánulása, gesztusa sem. De ettől még az egyeNlŐ (borzasztó címválasztás) sajnos nem túl jó film. Sok beszélő fej, megakasztott gondolatmenetek, érdektelen kérdésfelvetések váltakoznak benne a valóban szép pillanatokkal. (MD)

Magyar panoráma szekció, Cirko november 12. 16:30, Toldi november 14. 12:00, Toldi november 15. 14:30

A csend képe

Fú, nem is tudom hol kezdjem. A csend képe annyira nyomasztó, lehangoló, és gyomorforgató film, hogy nehéz utána felállni a székből. Viszont jobb is, mint előzménye, a 2012-es The Act Of Killing. Amíg az első részben Joshua Oppenheimer rendező arra kérte az 1965-ös Indonéziában lezajlott katonai puccsban önként segítő halálosztagok látszólag gondtalan résztvevőit, hogy amatőr filmekben játsszák újra a legszörnyűbb tetteiket, addig A csend képében már nincsen ilyen furcsa elidegenítő hatás.

Itt egy negyvenes férfi optikusként járja a többek között bátyját is kegyetlenül kivégző, mára már fogatlan, összeaszott, de a lefejezésekről és vérivásokról büszkén mesélő bácsikat, hogy ugyan mondják el neki szemtől szembe, hogyan lehetett ilyesmit művelni 50 évvel ezelőtt. A csend képe borzasztó dolgokról szól, amiket csak mások elbeszéléseiből ismerünk meg, mégsincs annál félelmetesebb, amikor két joviális öregember beszél arról, hogyan vágták le ártatlan férfiak péniszét, aztán lökték a testüket egy folyóba, mintha csak a hétvégi pecázásról sztoriznának. (KD)

Nemzetközi panoráma szekció, Toldi november 12. 20:00, Művész november 13. 21:30, Cirkó november 14. 17:30, Kino november 15. 20:00

Pislákoló igazság

Pietra Brettkelly filmje sok dologról szól egyszerre. Először is ott van az afganisztáni Afghan Films filmstúdió, amit még 1968-ban alapítottak amerikai segítséggel, de akárcsak az egész ország, szörnyű dolgokat ért meg évről évre. Másodszor ott van a filmstúdió igazgatója, az országban született, de Németországban élő férfi, aki messziről jött emberként néha teljesen kiakad azon, hogy milyen is a munkamorál az országában (a filmstúdióban annyira hiányzik a józan ész, hogy egy munkatársnak el kell magyarázni, hogyan kell helyesen könyvet pakolni a könyvespolcra). Nem túl jó, nemhiába kezdődik a Pislákoló igazság azzal, hogy melósokat próbálnak szerezni az egyik raktár kitakarítására, hogy aztán a tizenöt perc huzavona után hazaküldjék őket a folyamatos követelőzések miatt.

Harmadrészt meg ott van Afganisztán komplett történelme az 50-es évekből, amit pont az Afghan Films archívumai tudnak a leginkább bemutatni. Kár, hogy a nagy részét a tálibok elégették. Kár, hogy egy másik része raktárakban porosodik. De ez még mindig semmi ahhoz a bizarr tényhez képest, hogy egy maroknyi ember egy filmarchívum fenntartásán ügyködik, miközben bármikor betörhet az ablakuk egy közeli öngyilkos merénylő robbantása miatt. Nem spoilerezek nagyot, hogy egy pillanaton pont ez történik a Pislákoló igazságban. (KD)

Nemzetközi panoráma szekció, Cirkó november 13. 20:15, Művész november 15. 16:15

A Drónok

A CIA a legjobb gémerek között keresi a potenciális drónvezérlőket, hogy a kiválasztottak joystickkal a kezükben gyilkolhassanak sok ezer kilométerre lévő mozgó foltokat. Ugyanez mondjuk egy pakisztáni hegyvidéken egy előjelek nélküli robbanást jelent, és valami homályos, arcnélküli háborút, amelynek a résztvevői ismeretlenek, eszközei kétségesek, és az egész sokak szerint egyszerre immorális és kontraproduktív.

A terror elleni, drónokkal vívott háború az elmúlt években megváltoztatta a hadviselést. A célzott támadásokkal a civil áldozatok számának minimalizálásával lehetséges a terroristavezérek kiiktatása, ami így nem csak hatékony, de erkölcsileg is előrelépést jelent — mondják. Az Amerikában is nagyot szóló 2014-es norvég film ezt vonja kétségbe: az elmúlt években drónokkal meggyilkolt több ezer ember között van legalább 300 gyerek, és nagyon sok olyan civil, akiről soha nem bizonyították be, hogy tényleg terrorista lett volna. Különösen az ismeretlen személyazonosságú, pusztán gyanúsnak talált viselkedése (csoportosulás egy terroristafészekként ismert településen, stb.) miatt áldozattá váló emberek likvidálása miatt tört ki politikai botrány az Egyesült Államokban is, de az emberi jogi aktivisták dróntámadások elleni kampánya összességében mégsem ment át igazán a médiában.

A Drónok ezt az üzenetet igyekszik eljuttatni, de azért nem lesz elviselhetetlenül sablonos: a különböző szereplők (fejlesztőmérnök, megcsömörlött drónoperátorok, pakisztáni túlélők, politikusok és civilek) mondatai egymás mellé téve izgalmasak, és az is kiderül, hogy a drónokkal az egész háború mennyire radikálisan új lesz. Videojáték és valóság, háború és gyilkosság, hadsereg és titkosszolgálat, ártatlan ember és terrorista között könnyen elmosódhatnak a különbségek, és az egész annyira ellenőrizhetetlen és személytelen lesz, hogy nem kell hiperérzékenység ahhoz, hogy ez egy kicsit megijesszen. Persze Pakisztán vagy Jemen látszólag messze van, de a távirányítású gyilkos madarak felé csúzlival lövő gyerekek képe így is elég tanulságos lehet. (KÁ)

Megfigyelés szekció, Művész november 12. 19:45, Cirkó november 13. 18:00, Toldi november 14., 22:00, Művész november 15. 20:00.

Anyám, egy háború és én

A világháborús lövészárokban, ukrán katonaanyától és ismeretlen apától született rendező felkerekedik, hogy megtudjon valamit arról, miért is van a világon, mi az, amibe egy háborús fogantatással belecsöppent, és hogy megszületése mit is jelenthetett a háborús évekről soha nem beszélő anyjának. A lassú és hektikus utazós film beszakadt régi fényképek, esős kelet-európai falvak, átépített pályaudvarok és korábban senki által nem firtatott emléktöredékek között bolyong, hogy kihámozzon valamit a múltból, netán számot vessen azzal, hogy ez voltaképpen lehetetlen: a múlt elmúlt, a családi és történelmi amnézia egykönnyen nem gyógyítható.

Emlékszel még az apámra? Szeretted? Szégyenben maradtál, amikor egy gyerekkel jöttél haza a frontról? - az elfojtott traumákat a halál közeledte sem biztos, hogy kimondhatóvá teszi. Lehet a kitüntetésekkel telerakott egyenruha mögé nézni, a dicsőséges katonaképek helyett frontszerelmekről, kínzásról, véres vattákról beszélni? Egy életre szóló kollektivista tréning után hogy lehet megszólaltatni a személyes hangokat? A háborút és rendszereket túlélt öreg „veterankák” a német dokumentumfilmben áttételesen a generációk közötti kommunikációról, az egyéni és társadalmilag rákényszerített történetek ütközéséről is beszélnek, de a katarzisra nincs esély, erre nézőként se számítsunk. (KÁ)

Keresztutak szekció, Kino, november 12. 20:00, Cirkó november 13. 16:15, Művész, november 14. 20:15