A tragédia megtörtént, de mi van utána?

A Hajnali láz egy holokauszttúlélők között mutatja fel a szerelmet legfőbb értékként, az Anyám és más futóbolondok pedig a demenciát, mint humorforrást aknázza ki. Ezek elég meglepő párosítások. 

Gárdos Péter: A Hajnali láz két főhőse nem gyűlölködik, nem készül bosszúra, nem süpped kétségbeesésbe, ellenben elhatározza, hogy nem a tűrhetetlen múlt fogja meghatározni a sorsát. Az életre tesznek tétet. Ez egy olyan nagyszabású emberi gesztus, ami egyszerre meghökkentett és elvarázsolt. A szüleim nagyon optimista emberek voltak, az apám a társaság középpontja volt. Sóvárogva bámultam, hogy milyen humorral, eleganciával tudta szórakoztatni az embereket. Ezt az arcát képtelen vagyok összeegyeztetni azzal, hogy 32 kilóra fogyva, fogak nélkül emel fel egy testet Bergen Belsenben, majd a máglyára dobja. Tudja hány zsidó családban jártam, ahol mindenki depressziós volt, keserű és meggyötört? A szüleim viszont magukban lezárták a holokausztot. Soha egy haragos, elvakult mondatot nem hallottam tőlük. Ezt példaértékűnek érzem.

Fekete Ibolya: Az én szüleim sem tettek szemrehányást a „népi demokráciának”. Pedig lett volna okuk, ugye. De nem volt bennük düh. Életkedv és életerő volt bennük, hittek abban, hogy jön még valami jó, ami elviselhetővé teszi a világot. Dramaturgiai kérdés, hogy mindketten a dráma utáni részt meséjük ebben a két filmben. A tragédia megtörtént, de mi van utána? Hogyan lehet élni?

Hogyan született meg az a gondolat, hogy filmet csinálnak a családi történetekből és ezzel tulajdonképpen a nyilvánosság elé tárják? 

FI: Az, hogy az ember a nyilvánosság elé tárja-e, az eléggé delikát dolog. Az meg, hogy el akarja mondani, részben életkori kérdés, nekem legalábbis az volt. 

Hogy elkezdi történetként látni az életét?

FI: Elkezdi számba venni, hogy mit cipel a hátizsákban. Húszévesen nem nagyon érdekelt, hogy mi volt a nagypapával 1920-ban, csak mentem előre. Aztán egyszer csak negyven körül az ember anyja néz vissza tükörből, és akkor muszáj ezzel számot vetni. De lehet, hogy csak én értem későn, bíztatóan sok fiatal nézője van a filmnek.

GP: Én viszont mindig csak magamról vagy a családomról tudtam mesélni. A Szamárköhögés is a nagymamámról és a szüleimről szól, a Skorpió megeszi az ikreket-ben is ez izgatott. Én egy saját magát, famíliáját mániákusan körbejáró bolond vagyok. A Hajnali láz története azért kezdett érdekelni, mert egyszer csak az anyám kezembe nyomott két, 53 évvel azelőtt írt levélpakkot. 

Mennyit ismert a történetből?

GP: Az nem volt nagy titok, hogy holokauszt túlélők és hogy Svédországban ismerkedtek meg. Úgy képzeltem, egy stockholmi kórház második emeletén egyszer csak összetalálkoztak, punktum. Ehhez képest kiderült, hogy ezer kilométerre egymástól ápolták őket, és hogy apám 117 csajjal levelezett egyszerre. Arról sem volt fogalmam, hogy Sonderkommandós volt. Most utólag úgy gondolom, hogy lényegi dolgokat nem tudtam az apámról. Tizenhét évvel ezelőtt kezdtem el az utazást az életében, amikor a halála után megkaptam ezt a két csomag levelet, ami a film elején is látható.

FI: Azt sem tudtad, hogy Sonderkommandós volt?

GP: Dehogy tudtam. A halála után megtaláltam egy önéletírását, amelyet 1946-ban írt, 16 oldalon.

A harmadik oldalon aztán brutálisan pofán vágott egy félmondat. Ebben an passant megjegyzi, hogy Bergen-Belsenben hullákat égetett.

Ez és más eltitkolt mozzanat megmagyarázza persze, hogy miért nem vették elő korábban a levelezésüket. Egyszerűen el akartak feledkezni ezekről, hiszen a levelek nem csak az akkori érzelmeikhez, hanem a mögöttes múlthoz is elvezettek volna. A kérdés az, hogy ha előbb előkerültek volna ezek a tények, akkor apám beszélt volna-e róla? Szerintem nem. És abban sem vagyok biztos, hogy megengedte volna, hogy a szerelmüket megírjam. 

FI: Te hogy érzed: az apádról vagy anyádról csináltad inkább a filmet?

GP: Ez lélektani kérdés. Talán az apámról inkább, mert ő már nem él, a mamám meg hál’isten igen. Apámat ezért szabadabban tudtam kezelni. Ettől, gondolom, árnyaltabban, összetettebben van jelen. 

FI: Én az anyám történetét akartam elmesélni, annak voltam teljesen birtokában, mert amíg élt, az összes játszmát végig tudtuk játszani, tisztába jöttem az egésszel. De közben az apám figurájának lett egy olyan érzelmileg nyomatéka, amire nem számítottam. Hogy ilyen szerelmetesen fájni fog. A papa nagyon korán ment el, megmaradt titoknak, mesének, és az derült ki, hogy ugyanazzal az ájult tekintettel nézek rá, ahogy gyerekkoromban. Így ő lett a mesehős a filmben.

Ibolya, az édesanyja tudta, hogy a családtörténet íróként, filmesként foglalkoztatja?

FI: Én ebből nem akartam filmet csinálni, nem is nekem jutott eszembe, Rózsa János producernek meséltem az anyámról, ő javasolta, hogy filmesítsem meg az életét. De akkor anyám már nem élt.

GP: Megerősítem: Ibolya gyakran mesélt ironikusan a Muterről. Emlékszem, hogy a Muterrel kezdődő történeteket mindig hatalmas röhögések kísérték. Rettentő szeretettel beszélt róla, de mindig a megszakadásig nevettünk Ibi történetein.  

FI: Ez egy hosszú utazás volt a demenciájával és a folyamatosan változó szellemi állapotával. Engem szórakoztatott is, de őrjítő is volt. Közben végigmentünk a hatalmas családi fotóanyagon, 1904-ből van az első fényképünk. Kiszedtem anyámból, hogy melyik képen ki van, és mi történt. És akkor jöttek a sztorik az elveszett strandtáskáról a csillaghegyi strandon, benne a két sült libacombbal. Ilyen momentumokból állt össze az Anyám és más futóbolondok a családból története. 

És úgy gondoltam, hogy ennek az országra nézve is van tanulsága. Semmi különös nem történt az apámmal és az anyámmal, csak minden, ami mindenki mással ebben az országban. Ami itt mindenkinek a története, azt ők is végigcsinálták. 

Éppen ez a velünk élő privát történelem annyira érdekes a nézők, az olvasók számára. 

GP: Az első filmünkről, az Uramistenről ledorongolóan azt írta a korabeli kritika, hogy szakítottam a magyar filmnek azzal a tradíciójával, hogy fontos társadalmi problémákról beszél. De én mai napig úgy gondolom, hogy főként privát történeteken keresztül lehet mesélni a világról, és nekem ez fájóan hiányzik is a magyar filmből. Talán azért, mert ezt sokáig marginálisnak hitték.

FI: Engem harminc éven át a köztörténetek érdekeltek, a nagytörténelem. Hogy kinyitották a határokat, jönnek az orosz gyerekek, Chico harcol az eszméért, ilyenek. De azzal le is zárult az illúzió, hogy a hétköznapi ember tevőlegesen szerepet játszik a történelemben. Elég volt, vagy lett volna a civil, hétköznapi tisztesség. Annak a története, hogy egyáltalán hogyan maradtunk életben ebben a hülye vérzivatarban.

Mindenkinek el kellene mesélnie, ami vele történt, mert nincs unalmas magyar családtörténet. Kicsi történetek révén leszünk otthonosak a saját történelmünkben, a huszadik században. 

A történelem csak úgy megtörténik velünk? 

FI: Hát mit tehettek az én szüleim arról, ami történt velük? Vagy a Péter szülei? Meg a legtöbben? Bárki elolvasta a forgatókönyvet, soha senki sem beszélt a történetről, a figurákról, a párbeszédekről, hanem mindenki rákezdte, hogy nálunk így vagy úgy történt ugyanez. És most, a film után is: aki megnézi, mesélni kezdi nekem az életét. Valamibe ez a dolog nagyon beletalált. 

A megtörtént eseményeket archív felvételekkel illusztrálták a filmben, hogyan hangolták össze a forgatott részekkel?

GP: Horgas Péter látványtervezővel és Seregi László operatőrrel azt találtuk ki, hogy a Hajnali láz nézése közben ne lehessen megkülönböztetni az általunk forgatott jeleneteket és az archív képeket, Rengeteg munkát fektettünk ebbe. Végül 7 perc 5 másodperc archív felvétel került a moziba, azért tudom ennyire pontosan, mert ez igen drága mulatság. De már egy vágókép egy svéd vonatkerékről is nagyon sokat hozzá tud adni a hitelességhez. Nem beszélve egy korabeli egészségügyi sátorról. 

FI: Ezt a „féktelen konkrétságot” semmi mással nem tudod pótolni. A Bolse Vitában és a Chicoban is összefolyattuk az archívot a forgatott jelenetekkel, mert olyan mágia van benne, olyan erővel idéz meg korokat, részleteket, tekinteteket, amit nem tudsz forgatással pótolni. Most az Anyám és más futóbolondokban a háborús jelenetben van olyan snitt, hogy szaladnak a magyar katonák, ez eddig oké. De hogy az egyik a kezében egy demizsonnal szalad, és valaki int, hogy jöhetnek, hát mikor tudok ilyet kitalálni?  

Az Anyám forgatókönyvének összeállításához a családi fényképeken mentek végig, Péternek rendelkezésre álltak a szülei szerelmes levelei. Grecsó Krisztián a Mellettem elférsz írása után, ami szintén a saját családjának a regényesített története, sokszor nyilatkozta, hogy a családjából ma már mindenki úgy emlékszik a történetükre, ahogyan ő megírta, pedig eredetileg nem is úgy történt. 

FiI: Már én magam is úgy emlékszem a családom történetére, ahogy én megírtam. Bizonyos jelenetekről már nem tudom megmondani, hogy megtörtént vagy kitaláltam.  

GP: Ez lélektani törvény  is: mire akarsz emlékezni és hogyan? Nemrégen a vasárnapi ebédnél szóba került egy epizód, 1945-ből Svédországból. Anyám letette a kanalat, rám nézett, és azt kérdezte: „Péter ez velem történt vagy te írtad?” Az a történet marad fenn, amit formába öntött valaki. Az onnantól kőbe vésődött. 

FI: Történeteket kerekítettem, hiszen anyám hárommondatos kis foszlányokat mesélt. Ezeknek hangulata volt és stílusa, de úgy képzeltem őket a forgatókönyvbe, ahogy akartam, szabad voltam. De hogy mi lett volna, ha a Mama még él és meg kell vele vitatni? Azért az nagyon másik helyzet, hogy a Péternek ezt a csatát nap mint nap meg kell vívnia a Mamájával.

GP: Egy ponton persze beletörődött, hogy regény lesz az életéből. De feltételül szabta, hogy a regényben és a filmben is Lili legyen a neve, és nem Ágnes. Eleinte kiabált velem, hogy ez nem is így vagy úgy történt. A zsidó kitérési vágyuk tény, de például ő erre egyáltalán nem emlékezett. Ezt el akarta felejteni. Ahogyan valószínűleg apám is, anyám is szégyellte ezt a históriát. De ma már nagyon bánja, hogy nem a saját nevén szerepel. A regény újbóli kiadásnál megkérdezte, nem lehetne visszaírni őt Ágnesre? 

FI: Ez természetes szorongás, úgy érzed, hogy kipakoltad a saját történetedet a nagyvilágnak.

GP: De van egy elégtétel része, és ha az Ibolya mamája élne, ő is ugyanezt érezné. Hogy megérte. 

FI: Hogy élt ennyit. Hogy a története ér annyit, hogy elmesélje egy film.

GP: Azt gondolná ő is, hogy a történetem, az én életem annyira megrázó, vagy elgondolkodtató, hogy a vacsora asztalnál beszélnek róla. Tanulságos és példaértékű.  Akkor talán nem éltem hiába. És az anyám mégiscsak az a holokauszt túlélő, aki bizonyítani akart a németeknek, a táboroknak, a bezárt zsalugáterű ablakoknak a Rákóczi úton, hogy akármi is történt: én élek!