Elszámolás Kis-Hollywoodban

Forrnak az indulatok az amerikai filmipar körül, miután az elmúlt hónapokban számtalan olyan eset történt, amikor ázsiai karaktereket fehér színészek alakítottak – ezt hívja az angolszász sajtó whitewashingnak. Ez azt jelenti, hogy csupa fehér ember játssza az egyiptomi isteneket, fehér ember szerepel ázsiai papként és fehér ember szerepel egy fehér ember szerepében, aki eredetileg is fehér, de igazából lehetne ázsiai is. Mi van? Az van, hogy Amerikában egyre többeknek kezd elegük lenni a fehérek uralta Hollywoodból.

Az előzmények röviden

• Már külön hashtaget kapott a túl fehér Oscar-gála
• Kínos magyarázkodásba kezdett a Disney Tilda Swinton miatt
• Nem értik a rajongók, hogy a Marvel miért nem egy ázsiai színészre bízta a főszerepet
• A Ghost in the Shell a klasszikus példája az amerikai whitewashingnak

Ilyen és ehhez hasonló című cikkekkel van tele a nemzetközi sajtó hónapok óta. Hiába igyekszik az amerikai filmipar egyre nagyobb teret adni a fekete színészeknek, rendezőknek és az afroamerikai kultúra megfilmesítésének, még is úgy néz ki, hogy csöbörből vödörbe esnek. Most nem a fekete közösségnek, hanem az egyre hangosabb ázsiai-amerikaiaknak lett elegük abból, hogy Hollywood nemcsak ellopja a kultúrájukat, de még csak esélyt sem a színészeinek.

A legjobban Scarlett Johansson és a Ghost in the Shell készítői szívhatják meg, mert elég volt egy darab forgatási kép  a készülő filmből, hogy elinduljon a lavina. Hosszabb távon még komoly gondok lehetnek ebből, mert Hollywood túl sokat várt a nem csak sztereotipikus biodíszletnek szánt ázsiai karakterek felépítésével, és hiába igényli a közönség egyre hangosabban a változást, egyszerűen nincs vagy csak nagyon szűk a merítési lehetőség.

Ázsia az ázsiai-amerikaiaké

Pedig az előző évezredben azért akadtak kifejezetten keresett, népszerű ázsiai színészek. Bruce Leet és tragikusan korán elhunyt fiát, Brandont talán említeni sem kell, de Jet Li és Jackie Chan is egész szép karriert futott be Hollywoodban. Az akciófilm műfaja azonban a '90-es évek végére szép lassan leáldozott, és a helyüket azóta sem vette át senki. Az egyetlen kivétel talán a kínai és hawaii felmenőkkel rendelkező Keanu Reeves, de komoly filmőrültek és etnikumszakértőkön kívül az átlag nézőnek eszébe sem jut, hogy egy ázsiai színészt lát a képernyőn.

Mindeközben az ázsiai-amerikai kultúra egyre nagyobb figyelmet kezdett kapni, aminek az egyik csúcsát két évvel ezelőtt egy teljesen ismeretlen kosaras jelentette a Harvardról, aki a csapattársa kanapéjáról bejátszotta magát a New York Knicks kezdőjébe, és első ázsiai-amerikaiként profi NBA-játékos vált belőle. Jeremy Lin történetét követően egyre többen kezdték el pedzegetni, hogy nemcsak az afroamerikai és latinó kisebbségnek kell több helyet szorítani a szórakoztatóiparban, hanem érdemes figyelni az egyre csak növekvő, már harmadik-negyedik generációs ázsiai-amerikaiakra is.

Miközben egyre inkább kezd kiderülni, hogy a POC (People of Color) karakterek szerepeltetése már gazdaságilag is megéri a filmstúdióknak (lásd. új Star Wars, Halálos iramban filmek), az igazán nagy blockbusterek és franchise-ok helyzete valamivel komplikáltabb. Három fő probléma miatt nincsenek ázsiai főszereplői az igazán nagy közönségfilmeknek:

1. Az egyre telítettebb blockbusterpiacon évről évre nehezebb vadiúj franchise-okat beindítani, pláne olyanokat, amik nem rebootok, adaptációk vagy remake-ek. A stúdiók rettegnek a nem fehér főszereplőktől, mert attól tartanak, hogy miattuk kevesebben mennek el a moziba.
2. Egyszerűen nincs ma a piacon olyan ázsiai-amerikai színész, aki ha nem is Brad Pitt vagy Johnny Depp, de legalább Ryan Reynolds vagy Chris Pratt népszerűségi szintjén lenne. 
3. Még egészen apró, legalább tévés szinten sincs nagyon olyan műsor, ami mondjuk egy átlagos ázsiai-amerikai család vagy ember életéről szólna, miközben külön amerikai csatornák vannak a latinó és afroamerikai közösségre fókuszálva. Tavaly már ugyan próbálkoztak hasonlóval az ABC-nél, de a humorista pályára vágyó orvosról szóló Dr. Ken akkora bukta lett, hogy el is kaszálták egy év után. Per pillanat a Fresh Off The Boat az egyetlen sorozat, ami részletesebben foglalkozik az ázsiai-amerikaiak kultúrájával.

Egyszerűen az ázsiai közösség mérete nem hasonlítható össze az emlegetett másik kettővel, pedig a japán, kínai vagy más ázsiai kultúrára egyre nagyobb az igény. Elég megnézni, hogy mondjuk milyen hatással van máig a távol-keleti kultúra mondjuk a hiphopra vagy mennyire számít ugyanannyira kultikusnak az Y vagy Z generáció számára egy japán animációs film, mint mondjuk a régi Cartoon Network-rajzfilmek.

A Ghost in the Shellt követő felháborodás után Max Landis, Az erő krónikája és a BeSZERvezve forgatókönyvírója a Youtube-on próbálta megvédeni azt a döntést, hogy egy eredetileg japán mű, japán nevű, japán etnikumú főszerepére egy fehér nőt választottak.

Landis kifakadásának lényege, hogy akik kritizálják a döntést, nem ismerik, hogyan működik az amerikai filmipar. A Ghost in the Shell az egyik legfontosabb anime, ami már hosszú évek óta készül, de csak most tűnik úgy, hogy tényleg lesz is belőle valami. Ez egy cyberpunk alapmű, robotokkal meg futurisztikus Tokióval, vagyis képtelenség nagy költségvetés nélkül leforgatni élő szereplőkkel.

Márpedig ahhoz, hogy egy minimum 100 milliós filmre egy stúdió pénzt adjon, bizony látni kell a fejeseknek, hogy ez a befektetés megtérül. A megtérülés egyik alapja ilyen költségvetés esetében, hogy a stúdió olyan színész(eke)t választ, akiknek a piaci népszerűsége valószínűsíti az anyagi megtérülést. Az előző évszázaddal ellentétben mára alig maradt olyan A listás hollywoodi sztár, aki pusztán a személyével képes hatalmas tömegeket bevinni a mozikba. Talán még ilyen Tom Cruise, Robert Downey Jr., Leonardo DiCaprio, még talán Johnny Depp is, a nőknél pedig Jennifer Lawrence-t és Scarlett Johanssont feltétlenül meg kell említeni.

A nagy költségvetésű filmeknél sokkal fontosabb már a brand, mert a néző Hulkot és Pókembert ismeri, és emiatt nem is igazán érdekli, ki adja hozzájuk az arcot. Pontosan ezért nem állja meg teljesen a helyét Landis érvelése, hiszen ha az embereket a márka (Marvel, Transformers, Harry Potter, Dragon Ball stb.) érdekli, akkor nem halál mindegy, milyen etnikumú a főszereplő?

Ti keleti part, mi távol-keleti part

Nem, egyáltalán nem, de itt már rég nem társadalompolitikai vagy szociológiai vitákról beszélünk, hanem színtisztán csak a pénzről. Ott van a Disney példája, amely egy merész húzással a következő nagy Marvel-hősként belengetett Benedict Cumberbatch mellé Tilda Swintont szerződtette le az Ancient One szerepére. Swinton egy kopasz, ősi kelta származású nőt játszik, pedig eredetileg egy tibeti férfinek kéne lennie.

A Vasember 3-at például már kínai koprodukcióban gyártották, hogy átmehessenek a szigorú cenzúrán és bonyolult jogi, illetve gazdasági megkötéseken, sőt, külön jeleneteket is forgattak direkt csak a kínai közönségnek. Arról nem is beszélve, hogy Tony Stark egyik régi ellensége, a kissé hülye nevű Mandarin eredetileg kínai állampolgár, de – és itt most spoiler jön – a filmben csak egy fiktív terroristavezér nemzetiség nélkül.

Az igyekezet nem véletlen, ugyanis most már évente 30-40 külföldi film is eljut a kínai mozikba, és egyre nyitottabbnak mutatkoznak a nemzetközi filmipar felé. Annyira megéri Kínában filmet forgalmazni, hogy a darabokra szedett Terminator Genisys konkrétan nagyobb bevételt hozott náluk (113 millió dollárt), mint az Egyesült Államokban (90 millió dollár).

Egyébként a Marvel különösen érzékeny a témára, mert a Disney felvásárlása óta módszeresen igyekeznek a whitewashing teljes ellentétét megvalósítani. Így lett őszülő, szivarozó, 50-esnek tűnő kaukázusi faszi helyett Samuel L. Jackson a szuperhősök főnöke, került be a fehér sztereotípia csúcsának is nevezhető északi istenek közé Idris Elba a Thorba, Carrie Anne Mossról nem is beszélve, aki Marvel netflixes sorozataiban azt a Jeryn Hogarthot játssza, aki eredetileg egy idősebb férfi jogász.

Itt annyit csavartak rajta, hogy Moss a saját neméhez vonzódik, de közben a sorozatban ezt alig bontották ki egy csúnya válási ügynél jobban. De ha nagyon akarnánk szinte az összes franchise-filmből az elmúlt öt évből tudnánk olyan példát mondani (Will Smith az Öngyilkos osztagban, Michael B. Jordan a Fantasztikus négyesben vagy Leslie Uggans a Deadpoolban), hogy egy fehér férfi szerepét más nemhez, szexuális beállítottsághoz vagy etnikumhoz írták át.

Nyilvánvalóan kell a sokszínűség, mert a klasszikus, kultikus fiktív hősök komoly része akár már a '30-as óta létezhet, amikor feketék még a buszon sem ülhettek elől, nemhogy elismerést követeljenek a legjobb színésznek járó Oscar kategóriájában. Szinte minden igazán népszerű szuperhős fehér férfi vagy nő, és ugyan akadtak, akadnak kisebb-nagyobb kivételek, de még mindig szenvednek ezzel Hollywoodban, és egyelőre főleg alamizsna szerepekhez mernek inkább hozzányúlni.

A helyzet most már ott tart, hogy a rajongók már maguktól követelik egy régóta létező karakter rasszcseréjét. Amikor bejelentették, hogy a Netflix és a Marvel-Disney nagy sorozatos projektjének következő felvonásában, az Iron Fistben a Trónok harcából ismert Finn Jones alakítja a főszereplőt, egy rakás ember az internetre ment szitkozódni, hogy megint sikerült egy világos hajú, fehér bőrű férfit választani, aki ráadásul még brit is. Mindezt úgy, hogy Iron Fist (polgári nevén Danny Rand) ugyan a képregényben is egy szőke hajú, fehér csávó, de őt pont azért találtak ki, hogy a Marvel is meglovagolja a Bruce Leenek köszönhetően hatalmas népszerűségnek örvendő távol-keleti harcművészetekkel kapcsolatos trendet.

A legtöbben a kihagyott ziccert fájlalták, mert Iron Fist remek apropó lett volna arra, hogy a sorozatverzióban ázsiai színész játssza a harcművész karaktert. A készítők azonban nem ázsiai-amerikai színésszel képzelték el a szerepet, helyette Jessica Henwicket választották Colleen Wingnek. Henwick anyai ágon kínai-szingapúri, apai ágon pedig angol-zambiai, külsőre simán alakíthat ázsiai karaktert. Igen ám, de Colleen Wing meg japán származású, és így végre eljuthatunk az egész ázsiai whitewashing téma legfontosabb kérdéséhez:

Az egyébként nem ugyanolyan gáz, ha minden ázsiait egy nagy emberfajként kezelünk?

Mert itt voltaképpen arról van szó, hogy az emberek több szerepet akarnak az ázsiai-amerikaiaknak, de csak annyira, hogy a színésznek legyen kicsit mandulább a szeme, legyen szép fekete, egyenes haja, és már is ki van elégítve a károgó publikum. És itt kapcsolódik be a Ghost in the Shell és Scarlett Johansson balhéja, ami remekül illusztrálja a folyamatos ugrándozást a ló egyik oldaláról a másikra.

Nem biztos, hogy mindenki érti a japánokat

A Ghost in the Shell eredetileg egy manga, amiből később több anime adaptáció is készült. Ilyen az 1995-ös, azonos című nagyjátékfilm, amit nemcsak a japán animációs filmek egyik legjobbjának tartanak, de ott a helye a cyberpunk műfaj legfontosabb alkotásai között is. Ez is egyike a '80-as évek végétől a '90-es évek végéig tartó aranykornak, amikor a nyugati közönség is elkezdte magának felfedezni az animéket olyan ma már kultikusnak számító alkotásokon keresztül, mint az Akira, Neon Genesis Evangelion, Cowboy Bebop vagy éppen a Ghost in the Shell.

A műfaj népszerűségéről sokat elmond, hogy az Akirának a megfilmesítési jogai már 2002 óta a Warnernél vannak, 2008-ban pedig a DreamWorks és a Fox is vett magának egy-egy kultikus japán brandet – előbbi gyártja a jövőre mozikba kerülő Ghost in the Shellt, utóbbi pedig a Cowboy Beboppal szív lassan tíz éve. Hiába beszélünk komplex, kidolgozott világokról, amik szinte könyörögnek egy 100 milliós hollywoodi blockbusterért, szinte az összes ilyen projekt el van átkozva. A legtöbb sokszor még a forgatókönyv-fejlesztésig sem jut el, de ami igen, az is még évekig kallódik a legjobb pillanatra várva. Ami esetleg meg elkészül, az olyan hitvány ócskaság, mint a számos filmes bűn mellett a whitewashing klasszikus példáját megtestesítő Az utolsó léghajlító vagy a Dragon Ball: Evolúció.

A Ghost in the Shell esetében az a fő probléma, hogy a központi karakter, Motoko Kusanagi japán, miközben Scarlett Johansson nagyon nem az. Ez még nem feltétlenül lenne baj, de itt most hadd idézzem KA-Steve mikroblogger véleményét arról, hogy miért mutat túl az egyszerű whitewashingon Johansson szereplése.

„Az, hogy a Motoko Kusanagi japán, Japánban nevelkedett és japán testet választ magának (merthogy ugye az egész teste protézis), az a karakterének alapvető része. Ha mondjuk minden ugyanez, csak épp egy nem japán testet választ magának, az is egy működő sztori lehetne, csak ugye akkor egy nagyon más karakterről beszélünk, tökre más a viszonya saját magához, a saját kultúrájához stb., stb. Mindez ugye egy olyan filmben, aminek az egész sztorija arról szól, hogy a főhős és a főgonosz azon agyal, hogy mit jelent az, hogy kik vagyunk, mennyiben határozza meg ezt a testünk, létezik-e ugyanaz az ember egyáltalán, ha másik testet kap stb. Ami egyrészt több ezer éves filozófiai kérdések új köntösben, másrészt amúgy a következő évtizedekben ennek gyakorlati jelentőségei is lesznek, amint a technológiai fejlődés eljut odáig, hogy mi is szembesüljünk ilyen helyzetekkel. És akkor fogják magukat, és lecserélik a főhős testét egy teljesen indokolatlanra.” Szóval minden jel arra utal, hogy az új Ghost in the Shell film nem csak a főhős származásába nyúlt bele, de a kultikus anime egyik esszenciális részletébe is. Japánban viszont teljesen másként látják.

A Hollywood Reporter megszólaltatta az üggyel kapcsolatban a Kodansha kiadót, ami először jelentette meg a Ghost in the Shell mangát 1989-ben. A cég képviselője remek választásnak tartja Johanssont, és elmondása szerint soha nem tervezték, hogy Motoko Kusanagit élő szereplős filmben egy japán színésznő alakítsa, sőt, szerintük csak jót tesz a filmnek, hogy Scarlett Johansson ismertségét felhasználva megismeri a világ az egyik legjobb japán animációs filmet.

Ahogy a videóban többen is említik, a japán emberek megszállottan rajonganak a kaukázusi fehér emberért. Elég megnézni, hogy

Songoku vagy Naruto pont annyira hasonlít egy átlagos japán emberre, mint az Eiffel-torony Tádzs Mahalra. A japán stúdiók által készült adaptációkban valóban japán színészek is játszanak, és akkor adja magát ismét a költői kérdés: ha egy japán manga vagy anime nyugati nevű, kaukázusi kinézetű karakterekről szól egy olyan helyen, ami nem Japán, akkor kizárólag japán színészekkel elkészíteni az élő szereplős adaptációt nem ugyanaz, mint egy fehér nőt választani egy japán nő szerepére?

A közvélemény szinte egyöntetűen azon a véleményen van, hogy ha az amerikaiak fel akarják dolgozni az egyik klasszikus modern japán mesét, akkor tegyék csak nyugodtan a saját elképzeléseik szerint, ők még örülnek is neki, hogy a nagy amerikai filmiparnak hála nagyobb tömegek kezdenek el érdeklődni az eredeti iránt.

Van azonban egy ennél fontosabb szempont. Miközben tele van az internet „24 filmes történet, amit Hollywood japán animékből lopott” típusú gyűjtésekkel, arról csak nagyon kevesen beszélnek, hogy a sci-fi műfajú animék nagyon komoly százaléka ismert vagy kevésbé ismert nyugati filmeket másolt, esetleg átemelt egy-egy jelenetet, vagy szimplán csak inspirálódott belőle.

Alig találni olyan sci-fi animét a '80-as, '90-es évekből, ami ne a Szárnyas fejvadászra akarna hasonlítani, de Japánban is népszerűek a nyugati a remake-ek. Az 1992-es Nincs bocsánat című amerikai westernt például három évvel ezelőtt forgatták újra kizárólag japán színészekkel, csak a vadnyugat helyett a történet a Meidzsi-kori Japánban játszódik. Ugyanez megtörtént fordítva is vagy százszor, amikor mindenki Kuroszava Akira A hét szamuráját kezdte el másolni, mint A hét mesterlövész című western, aminek már újabb remake-je is készül. Az idén szeptemberben megjelenő filmben az 1960-as verzióval szemben nem csak kizárólag fehér emberek szerepelnek, hanem a stáblista alapján akad ázsiai, afroamerikai, latinó, de még natív indián származású színész is. Bezárult a kör.

Most már kicsit tessék megnyugodni

Ha egyáltalán eljutott eddig a cikkben, akkor egyrészről őszinte gratulációnk, másrészről így talán jobban látni, hogy milliószor komplikáltabb kérdés az ázsiai-amerikai színészek hanyagolása a szórakoztatóiparban. Valóban gazdasági érvek indokolják az A listás fehér sztárokat, de közben nincs igazán erős utánpótlás. Tényleg lehetett volna ázsiai színészt választani Scarlett Johansson helyett, de úgy néz ki a világon pont a japánok vannak ezzel maximálisan kibékülve. 

Szóval érdemes lehet a jövőben legalább kicsit több infót vagy némi mozgóképes bizonyítékot szerezni, mielőtt a fél sajtó galád whitewashingot kiált. Azóta sem erősítették meg például azt az egészen vad pletykát, hogy a DreamWorks csomó pénzt dollárt költött Scarlett Johansson arcának digitális ázsiaitására, mégis mindenki tényként kezeli, hogy a stúdiók szándékosan próbálják eltüntetni a japán kultúrát a filmből, miközben lehet pont ezzel (a valljuk be erősen black áthallásos) megoldással akarnak még hűbbek maradnak az eredeti műhöz.

Azt viszont mindenki elismeri, hogy hiába emelkedik az Egyesült Államokban az ázsiai és latinó kisebbség száma, a filmipar még mindig csak mellékszereplőként, sztereotípiaként vagy valami más kisebb feladatra alkalmasnak kezeli ezeket a színészeket. És akkor még arról a sokkal nagyobb problémáról se feledkezzünk meg, hogy mitől lesz hitelesebb mondjuk egy japán karakter, hanem fehér amerikai helyett mondjuk egy harmadik generációs indonéz-laoszi színész alakítja. 

Ezekre a kérdésekre sürgősen meg kell találni a választ, mert a túl fehér szórakoztatóipar egyre jobban felhúzza az embereket. De először jussunk el arra a szintre, hogy tényleg mozikba kerül egy japán anime amerikai adaptációja, és nem lesz szar.