Emilia Clarke elárulja, mi az élet értelme

A Trónok harca sárkánykirálynője és a kerekesszékes Éhezők viadala-sztár románcáról szóló Mielőtt megismertelek elárulná, mi az élet értelme, de nem jut tovább a karibi vakációnál és a test örömeinél.

Nehéz egy olyan filmről szpojlerek nélkül írni, ami kizárólag a végső fordulatra épít (ezt ebben a cikkben nem is lőjük le, csak a cikk végén linkelt Rontócban), és ami csakis abban tér el több tucatnyi hasonlóan sablonos romantikus melodrámától, hogy más a végkifejlete – de abban viszont nagyon is. A Mielőtt megismertelek olyan, mint egy vitaindító véleménycikk egy újságban: a lényeg kizárólag az, hogy megfogalmazzon egy erős állítást. És ennek lehet örülni, mert milyen jó is az, ha egy film komoly, sokakat érintő problémákról akar beszélni, vagy lehet miatta bosszankodni, mert van ebben a nagyot mondani akarásban valami olyan, mint amikor a kisgyerek meztelenül rohan be a családi vendégségbe, csak hogy biztosan mindenki odafigyeljen rá.

A sztori egyrészt tényleg pont ugyanaz, amit más és más életkörülmények közé helyezve, de már százszor láttunk, másrészt pedig nem más, mint a csodálatos Életrevalók című francia film erősen lebutított és egy kicsit összenyálazott verziója. (Igaz, a film alapjául szolgáló Jojo Moyes-regény csak pár hónappal később jelent meg a filmnél.) A történet – a végső truvájig – mértani pontossággal követi a „cuki lány találkozik a mogorva pasival, amitől a pasi egyre kedvesebb lesz, aztán rájönnek, hogy őket egymásnak teremtette az ég, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak”-sztoriknak. A csavar csak annyi a dologban, hogy itt az „amíg meg nem halnak” nemcsak a jól hangzó zárómondat a megsárgult mesekönyv szakadt utolsó lapján – na nem mintha ez bármennyire is újdonság lenne, amióta szakmányban készülnek a rákon és más halálos betegségeken csámcsogó tinifilmek.

Ebben a verzióban a lány, Lou (Emilia Clarke a Trónok harcából) ápolóul, vagy inkább társalkodónőül szegődik a nyaktól lefelé mozgásképtelen, kerekesszékes Will (Sam Claflin Az éhezők viadalából) mellé. És éppen, mire a cserfes lányka megolvasztja a zord fiú jégszívét, kiderül, hogy Will az öngyilkosságát, pontosabban eutanáziáját tervezgeti. A film tétje innentől az, be tudja-e bizonyítani Lou az életből kiábrándult Willnek, hogy igenis érdemes élni.

És ez egy borzasztóan, dermesztően komoly problémafelvetés, bármilyen skandináv művészfilmrendező gondolkodás nélkül odaadná érte a bal kisujját. Ráadásul megvan benne minden, ami a görög drámák óta működtetni tudja a színházat és a filmet: olyan konfliktusról van szó, amelyben mindkét félnek – az eutanáziát ellenzőnek és elfogadónak is – igaza van a maga módján, és lehetetlen egyetlen érvényes választ adni rá. Minden adott egy mindenki számára átélhető, a csontig hatolóan elgondolkodtató filmhez.

Csakhogy a Mielőtt megismertelek nemhogy nem mindenki számára átélhető, hanem olyan mesevilágban játszódik, amihez képest a Disneyland nyomasztó látkép egy Ingmar Bergman-filmből. És ez nemcsak a körülményekre vonatkozik – bár az is kiábrándító, hogy egy olyan film, ami az élet számkivetettjéről akar szólni, valójában egy elképesztő luxusban, konkrétan egy mesebeli kastélyban élő, hihetetlenül gazdag, több személyi ápolóval és high-tech felszereltéssel rendelkező ficsúrról szól, kerekesszékben. Mintha az alkotók vagy a producerek úgy éreznék, ha elhelyeznek egy akkora hátrányt a történetben, mint a mozgássérültség, azt azonnal százszorosan is kompenzálniuk kell, nehogy még a végén valakit komolyabban felkavarjon a film.

Persze nyilván senki nem várt egy depressziós, fekete-fehér tragédiát a kerekesszékes árva fiúról, aki a padlásszoba sötétjében az éhhalál ellen küzd, de azzal, hogy a filmben csakis a másik véglet jelenik meg, a Mielőtt megismertelek csak azt éri el, hogy valójában egyetlen hasonló élethelyzetben lévő se igazán tudjon azonosulni a vásznon látottakkal, ha egyszer magán a sérültség tényén kívül semmi nem emlékeztetheti őket a saját életükre. Aminek azért a legtöbb esetben nyilván részét képezik a nehéz körülmények, az orvosi költségek nagysága, a hétköznapi bosszúságok az utcákon vagy épületekben, a kirekesztettség érzése - ami például Till Attila Tiszta szívvel című filmjében ott is volt. 

Ennél persze jóval nagyobb probléma, hogy a felmerülő kérdésekre adott válaszok, sőt valójában már maguk a kérdések is fájdalmasan felszínesek. Mert miközben elvileg a lehető legmélyebben a lélekben gyökerező problémáról szól – szó szerint arról, hogy mi az élet értelme, illetve mi teszi értelmessé az életet –, csakis testi, érzéki alapon fogalmaz meg mindent. Azaz a filmben csakis arról van szó, hogy a kerekesszékes és az egészséges élet közötti különbség az, tud-e az ember szörfözni, síelni, hegyet mászni és szexelni vagy sem.

Azt a kérdést, hogy van-e értelme így is élni, olyan módszerekkel próbálják megválaszolni, mint hogy Lou és Will elmennek egy ötcsillagos luxusnyaralásra a karibi szigetekre, hiszen azt már mégiscsak élvezi még egy kerekesszékes is. Fel sem merülnek olyan, különösebben még csak nem is összetett gondolatok, mint hogy nem az a kérdés, lehet-e még olyan az élet, mint korábban volt, hanem az, az ember képes-e elfogadni az új életet is olyannak, amilyen. Hogy nem az összehasonlítás számít, mert abból a székhez kötöttség nyilván soha nem fog győztesen kijönni a teniszpartikkal szemben, hanem az, ebből az életből is ki lehet-e hozni annyi boldogságot, mint amennyit a teniszpartik révén ki lehetett.

Mindehhez képest az már nem is igazán zavaró, hogy mennyire meglepően rosszul és tehetségtelenül játszik Emilia Clarke, aki eleinte olyan torz grimaszokkal próbálja kifejezni az érzéseit, amit Benny Hill is megirigyelne. Vagy hogy milyen primitív és szájbarágós csaknem végig Thea Sharrock rendezésének formavilága: amikor a fiúnak jó kedve van, rásüt a nap, amikor szomorú, elered az eső; amikor a Will és Lou összemelegednek, megszólal egy romantikus szám „Pont ott találtuk meg a szerelmet, ahol éppen voltunk”-szövegű sora; és még a csak nagyritkán jó poénok is úgy jelennek meg, mint egy régi kabarésorozatban – az elszakadt szoknyáját újra meg újra szuperközeliben lejjebb húzkodó Clarke-ot lehetetlen komolyan venni.

Így aztán hiába a szép utolsó jelenetek, hiába a film egészéhez képest meglepően okos végső mondanivaló, az elméletileg egy elképesztően emberközeli témát feldolgozó Mielőtt megismertelek pont annyira tűnik valóságosnak, mint egy szuperhősös képregényadaptáció. Így nem csoda, hogy a kerekesszékes közösség a lehető legrosszhiszeműbben értelmezte , vagy inkább félreértette a film végét, hiszen ilyen elhibázott és butácska kérdésfeltevések mellett igazán egyik választ (igen vagy nem az eutanáziára) sem lehet komolyan és felelősen megindokolni. Pedig egyébként pont a vége lenne az, ami miatt már-már érdemes megnézni a filmet.

Ha kíváncsi arra, hogy mi az a formabontó befejezés, ami annyira különlegessé teszi a Mielőtt megismertelek-et, vagy kommentelni szeretne a cikket, akkor kattintson a Rontócra, ahol elmondunk mindent, ami spoilernek számít.