Hülyék vagyunk, hogy nem ez megy az Oscarra

Százszor elmondtuk már, és még százszor biztos el fogjuk, hogy a miskolci Cinefestre tényleg nagyon patent filmek érkeznek évről évre, itt egy nap alatt lehet megnézni Berlinben, Cannes-ban és Karlovy Varyban díjazott filmeket, ingyen, magyar felirattal. Olyanokról nem is beszélve, amiket díjakkal mondjuk nem tömtek ki, de a külföldi filmes sajtó nyálcsorgatva írogat róluk, mi meg csak malmozunk itt Magyarországon, mert a forgalmazók nem tudják vállalni a bemutatókat.

A fesztivál második felében a két filmfajta közül az első volt túlsúlyban, úgyhogy végre meg lehetett tudni, hogy mire vágott mindenki pofákat, amikor a Ez csak a világ vége című Xavier Dolan-filmet díjazták Cannes-ban a körülrajongott Toni Erdman helyett.

Halál Szarajevóban, zavar a fejekben

De először Danis Tanovic (Senkiföldje) című filmjén kellett átrágni magam. A Halál Szarajevóban (Bernard-Henri Lévy Hotel Europa című színdarabja alapján – ez egy visszatérő elem lesz a nap folyamán) azt a teljesen lehetetlen feladatot vette magára, hogy egy délutánba belesűríti a dél-szláv országok száz évének minden konfliktusát, traumáját, széthúzását, miközben még thrillerként is tud működni. Egy szarajevói, mára kicsit megkopott luxusszállodában szimbolikus események tolulnak egymásra: a dolgozók sztrájkolnának, mert hónapok óta nem fizették ki őket, az igazgató már nem tud a banktól hitelt kérni, miközben érkezik egy francia sztárvendég, egy komplett EU-s küldöttség, a szálloda tetején pedig éppen egy tévés dokumentumfilm készül Ferenc Ferdinándról és merénylőjének, Gavrilo Principnek a megítéléséről és hatásáról. Ahol feltűnik egy Gavrilo Princip nevű férfi is.  

Tényleg sűrű az egész, ráadásul mérhetetlenül dühös, a több szálon futó cselekmény ráadásul teljesen más szinteken mozog. A tévés forgatás és a körülötte menő viták klasszikus beszélő fejes érdekütköztetések, míg a szállodában a sztrájk körüli mizéria olyan, mint egy osztályharcos thriller, ahol a szemét igazgató minden értelemben kihasználja a dolgozóit, és ha problémáznának, akkor a pincében működő klub tulajával vereti meg őket. Az utóbbi szál ráadásul olyan, mint egy thriller, Tanovic hosszú, sikló kameramozgásokkal követi a szereplőit, ahogy mennek egyre mélyebben és mélyebben a labirintusra hasonlító luxusszálloda szocialista ipartelepre hasonlító pincéjében. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy ezt a filmet Magyarországon is meg lehetne próbálni, itt is tudnánk egymással órákig, hogy ki volt kollaboráns, ki volt ávós, ki volt besúgó, és most hogy is van Nagy Imrével. A dél-szláv történelmet nem árt ismerni a Halál Szarajevóban tökéletes megértéséhez (én egy hosszú vitajelenetben már nem tudtam követni az utalásokat), de anélkül is átjön, hogy mekkora zűrzavar van még mindig a régióban, ráadásul itt a közvetlen szomszédunkban. Szerencsére a filmet októberben nálunk is bemutatják.

Ez csak a világ vége, ráadásul egy tök jó film

Cannes-ban kifütyülték, mégis megkapta a zsűri nagydíját, nekem pedig tetszett Xavier Dolan Nem a világ vége című drámája, pedig én a két évvel ezelőtt Cinefesten egy óra után puffogva távoztam a Mommy című filmjéről, mert annyi ordibálást még én sem tudtam elviselni. Pedig ebben a filmben is van felesleges óbégatás rendesen, de valahogy sokkal jobban éreztem a szívét, mint az előzőben. A főszerepben egy fiatal író van, aki hosszú idő után hazalátogat a családjához, hogy elmondja, halálos beteg. De a család nem könnyű eset, húga (Lea Seydoux) befelé fordult, bátyja (Vincent Cassel) folyton dühös, annak a felesége (Marion Cotillard) pedig látványosan rövid pórázon van tartva. Nagyjából a cselekményt is elmondtam az előző mondattal, a főszereplőnk mindenkivel próbál egyenként beszélni, de valahogy mindenkiben annyi sértettség, fájdalom, és nosztalgia van, hogy képtelenség velük pár mondatot váltani.

Nem tudom, hogy Jean-Luc Lagarce színdarabjának (mondtam, hogy vezérfonal!) milyen volt a hangulata, de Dolan kezében egy felfokozott, mégis érzelmes dráma lett belőle, ami tényleg főleg abból áll, hogy emberek próbálnak nem kiabálni egymással, de a vágástól, a világítástól, és a tényleg megható flashback-jelenetektől az egész bizonyos pontokon csodálatos lett. Nehéz belerázódni, Dolan a film elején valami miatt kicsit magasabbról veszi a szereplőit, ráadásul külön-külön beállítva, ezért kicsit olyan, mintha egy óriás operatőrrel felvett tévéjátékot néznénk, de ha elkapott a szíj, akkor nem enged. Vagy legalábbis engem nem engedett. De a Cannes-i füttyöket nem értem. Az is lehet, hogy én ültem fel későn a Dolan-vonatra, de nekem kényelmesek a székek és szép a naplemente az ablakból, úgyhogy én a magam részéről sajnálom, hogy ezt a filmet nem fogják bemutatni nálunk. 

Ernelláék Farkaséknál

De ezt viszont igen! Hajdu Szabolcs nulla pénzből, a Filmalap segítsége nélkül, a Metropolitan Egyetemen tanuló diákjait operatőrnek felhasználva rendezte egy színdarabból az Ernelláék Farkaséknált, és valahogy ezekből mind arra lehetne következtetni, hogy egy teljesen amatőr, nézhetetlen valami lett ez a film. És pont az ellenkezője. Az Ernelláék Farkaséknál valami olyan lórúgás lehet majd az intézményesített magyar filmkészítésnek, mint a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan volt, azaz hogy a szívből, energiából, és felkészültséggel készült filmek képesek valami olyat nyújtani, amiket az állami gépezeten átpasszírozott ötletek nem. Nevezetesen hogy szólnak valakikről, és képesek lehetnek azokat a valakiket megszólítani. Amíg a Van valami a késő huszonévesek szerencsétlenkedéseiről szól, addig az Ernelláék egy generációval feljebb, a kisgyerekes szülők felé lőnek.  

Az eredetileg fikciós történetben (amit Hajdu a saját filmjei plakátjával díszített saját lakásukban, saját feleségével, saját gyerekükkel forgatott) a jómódban, kicsit hippis, de azért tágas albérletben élő Farkasékhoz betoppan a nő Skóciából visszajött nővére, mulya férje, és tini lányuk. Már az elején van közöttük feszültség, hiszen Farkasék látványosan jól élnek Ernelláékhoz képest, aztán egyre csak növekszik a sok apróság, elejtett megjegyzések, családi ereklyék, és hasonlók, amikon össze tudnak kapni.

És akármennyire is azt diktálnák a hasonló filmek (Az öldöklés istene), hogy az egész helyzet robbanásig feszül, az Ernelláék Farkaséknál a rövid ideje alatt is képes olyan kanyarokat venni, amikre nem is gondolnék. És közben vicces is tud lenni. Jó, a miskolci közönség valami miatt az első felét szinte végighahotázta, de van egy érzésem, hogy nem a hatalmas poénok miatt, hanem annyira ismerős lehetett a helyzet mindenkinek, hogy egy kínos, Office-reakciókra emlékeztető nevetés tört ki az emberekből. Ami azt jelenti, hogy Hajdunak sikerült megrendeznie egy olyan filmet, ami tényleg széles körben értelmezhető és értékelhető, remek alakításokkal van tele (én nem gondoltam volna, hogy egy rendező színésznek is ennyire jó lehet), és az operatőri munka is csak egy-kétszer döccen meg, amikor a felszabadult kameramozgás néha statikusabb lesz a kelleténél. Az Ernellák Farkaséknál-hoz hasonló filmekre szokták írni a külföldi sajtóban, hogy egy triumph. Kár, hogy mivel a Filmalapnak semmi köze nincsen hozzá, nem ezt küldte Magyarország idén az Oscarra, simán imádták volna.