Egy prostituálttal ültem egy cellában

Szeptember végén mutatták be a gerillamódszerekkel, állami támogatás nélkül, Hajdu Szabolcs rendező-főszereplő és felesége, Török-Illyés Orsolya lakásában forgatott Ernelláék Farkaséknál című filmet, amely nemcsak a legjobb filmnek járó Kristályglóbuszt hozta el a Karlovy Vary-i filmfesztiválról, de a legjobb főszereplőnek járó díjat is. Ráadásul tényleg nagyon jó filmről van szó, a Karlovy Vary-i és a miskolci CineFest fesztiválok közönsége után bennünket is lenyűgözött. A premier után beszélgettünk Török-Illyés Orsolyával.

Rengetegszer dolgoztatok együtt a férjeddel, Hajdu Szabolcs rendezővel, majdnem minden filmjének te vagy a főszereplője. Mennyire tudsz és akarsz színészként függetlenedni tőle?

Soha életemben nem gondolkoztam színészi karrierben. A saját életemet élem, és ha döntéseket hoz elém a sors, azokat sosem szakmai, hanem emberi kérdésekként kezelem. Mindig azt mérlegelem, hogy az az élethelyzet, amiben éppen vagyok, mennyire visz előre emberileg, és nem azon gondolkodom, mit jelent majd a karrieremre nézve – nem is értem, mit jelent ez a szó. Csak az életemet tudom élni, nem a karrieremet.

Színiegyetemistaként sem gondolkoztál „klasszikus” színészi pályaképben, hogy jó esetben majd egyre nagyobb szerepeket fogsz játszani, aztán jönnek a díjak, végül ötven év múlva te leszel a következő Törőcsik Mari?

Ez soha nem érdekelt, nem voltak szerepálmaim sem, csak az foglalkoztatott, hogy kivel dolgozhatok, vagyis kivel gondolkodhatok együtt. A díjak eszembe se jutottak. Igazából csak sodort az élet; ezt a szakmát is azért választottam, mert – mivel a szüleim is színészek voltak  (Török András és Illyés Kinga marosvásárhelyi színészek – K. B.) – ez a világ vett körül, úgy éreztem, ebben tudok a leginkább megnyilvánulni, megosztani másokkal a gondolataimat. Mert erről tudtam a legtöbbet.

Ha a családomnak lett volna egy kávézója, valószínűleg én is afelé mentem volna.

Egy kávé elkészítésében is lehet ugyanennyi művészet és filozófia; tök mindegy, milyen területen dolgozol, mert még a fametszést is lehet olyan gondolatokkal, olyan magas szinten űzni, hogy kifejezhesd vele magadat. De azért az kétségtelen, hogy erre nagyon jó terep a színészet. És persze hozzáadódik némi exhibicionizmus is, bár ez furcsamód a korral egyre inkább megy kifelé belőlem.

Nem volt az életedben egy olyan pont, amikor ráébredtél, hogy mégiscsak ehhez van tehetséged, és valószínűleg jobb vagy a színészetben, mint amilyen kávéfőzésben vagy fametszésben lennél?

Inkább úgy mondanám, hogy rájöttem, csak ehhez értek. Volt ebben valami sorsszerű, mert a családom miatt nyilván engem rángattak elő az iskolában, ha verset kellett mondani, vagy ha szavalóversenyre kellett menni, a matekversenyeken meg labdába se rúghattam. Aztán egy idő után már magam kerestem az ilyen lehetőségeket: ha bukásra álltam németből, gyorsan megtanultam két Rilke-verset németül, és elmondtam az iskolában, hogy átmenjek.

Jársz azért castingokra, keresed a színészi lehetőségeket?

Persze, mindenképpen. Vannak dolgok, amik alapból nem érdekelnek, de nem mondhatnám, hogy sok ilyenre hívnának; azok alapján, amiket eddig csináltam, a rendezők nagyjából be tudják lőni, mire tudnának használni. A casting mindig egy jó kis teszt, amiből kiderülhet, van-e közünk egymáshoz egy alkotóval.

Hat éve egy interjúban a legnagyobb természetességgel jelentetted ki, hogy te nem vagy színész. Ma is ezt mondanád?

Elsősorban nem színésznek, hanem embernek tartom magamat, és még azután is sok minden fontosabb ennél: nő vagyok, anya vagyok, valakinek a társa vagyok. Ezek sokkal kézzelfoghatóbbak, és nagyobb biztonságot adnak, mint ha azt mondom, hogy színész vagyok. A színészet csak egy eszköz.

Ezért beszélsz mindig olyan nyugodtan és minden kétségbeesés nélkül arról, hogy néha egy natúrkozmetikumokat áruló boltban kell eladóként dolgoznod, hogy legyen kereseted?

Ezt a sors hozta elém: éppen szükségem volt pénzre, és adódott egy ilyen lehetőség, olyan emberek mellett, akikkel szívesen vagyok együtt. Tulajdonképpen egy percig sem gondolkoztam rajta, hogy csináljam-e.

Nincsenek is elvi kifogásaid az ellen, hogy egy művésznek ilyen munkákat is vállalnia kell, ha meg akar élni valahogy?

Dehogynem! Nem kéne, hogy ez így legyen, és nyilván én sem mentem volna el, ha épp tudtunk volna dolgozni, sőt, valószínűleg még akkor is inkább játszottam volna, ha nem kaptam volna érte pénzt. Szerintem is az a legfontosabb, hogy azzal foglalkozzunk, amihez értünk. A boltban is azt éreztem, hogy nem vagyok a megfelelő szinten, és hálás voltam, hogy tudtam tanulni, és az adott felállásban egy kicsit fejlődni. Az viszont minden művésznek jó, ha egy számára idegen közegben is megfordul; van, aki tudatosan is választja ezt.

Amikor a Bibliothéque Pascal idején bementem a börtönbe, az nálam is ilyen volt: rengeteg olyan történetet, tapasztalatot hozott az életembe, amivel anélkül nem találkoztam volna.

Hogy kerültél te börtönbe?

Egy lejárt zöldkártya miatti büntetést nem fizettem be, ezért kaptam egy levelet, hogy vonuljak be a pálhalmai női börtönbe tíz napra – a büntetés minden ezer forintja jelentett egy napot. És pont akkor kezdtünk foglalkozni a Bibliothéque Pascallal, aminek a kerettörténete eredetileg börtönben játszódott volna. Úgyhogy nem akartam kihagyni ezt a lehetőséget.

És mennyire volt meghatározó élmény a börtön az életedben?

Eléggé. De a Bibliothéque Pascal történetére is komoly hatása volt: így került bele az a vonal, hogy valaki azért mesél történeteket, mert így akarja elviselhetőbbé tenni az életét.

Ennyire rossz volt a börtönben?

Nem rossz, inkább veszélyes. Mintha egy másik világba kerültem volna, ahol teljesen más törvények uralkodnak. Engem elsősorban az érzelmeim és a gondolataim befolyásolnak a döntéseimben, de ott olyan érzelmi sivárságot tapasztaltam, ahol csak az érdekek voltak meghatározóak. Ez ijesztő volt, és nehezen mozogtam ebben a világban. És ez nem a börtönben, hanem az emberek múltjában gyökerezik, mert ők egyszerűen nem kaptak semmit az élettől.

Először egy prostituálttal voltam egy cellában, aki hihetetlen történeteket mesélt egy dúsgazdag férfiról, aki a szerelmével üldözte, és egy luxusjachtról, amin két hetet töltött. Nagyon plasztikusan és részletesen mesélt, miközben teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy szó sem igaz az egészből. Aztán másnap a stricije kifizette érte az óvadékot, és ment vissza az út mellé. Elég közel kerültünk egymáshoz, úgyhogy odaadtam neki Szabolcs telefonszámát, hogy ha kijutott, hívja fel, és csak annyit mondjon, minden oké. Természetesen ez nem történt meg: azonnal elfelejtette és eltemette magában a börtönt, amint kikerült, és élt tovább a maga fantáziavilágában.

Én csak a Kozma utcai börtön könyvtárában töltöttem el egy fél órát, de már ennyi idő alatt is látszott, hogy valóban másik világ.

Amikor én kérdeztem bent, hogy mit szoktak csinálni, szóba került, hogy könyvtár is van. Kérdeztem, szoktak-e kölcsönözni könyveket. „Többnyire csak a Bibliát.” Nem értettem, miért pont azt. „Mert annak van a legvékonyabb papírja, abból lehet a legjobban cigit sodorni.”

Amikor Hajdu Szabolcs Karlovy Varyban bejelentette, hogy a ti lakásotokban – ahol a filmet forgattátok – is tartotok majd nyilvános vetítést az Ernelláék Farkaséknál-ból, te a beszámolók szerint eléggé meglepettnek tűntél. Tényleg az voltál, vagy ez csak a show része volt?

A show része volt, de azt valóban nem beszéltük meg, hogy ezt akkor bejelenti. Egy kicsit rájátszottunk – és bejött! Még a legelején volt szó arról, hogy a film alapjául szolgáló színházi előadást a lakásunkban próbáljuk, de arra azt mondtam: na ne, amikor dolgozom, nem akarok kávét főzni, nem akarok a renddel vagy a számlákkal foglalkozni. De mostanra odáig jutottunk, hogy amikor újra elkezdtük próbálni az előadást, már fel sem merült, hogy ne otthon kezdjünk hozzá. A lakásvetítésekben az is benne van, hogy mivel a színházi előadás is egy kis, intim térben játszódik, egy méterre a közönségtől, nem akartuk a filmmel sem ilyen könnyen elengedni a nézőket, meg akartuk tartani az intimitását.

Egyébként amúgy is nagyon sokan járnak hozzánk, a lakásunk szinte egy esti találkahely: nekünk is egyszerűbb a gyerekek miatt, ha hozzánk járnak a barátaink. Az ilyen esti beszélgetések hatására fogalmazódott meg az előadás alapötlete is. Sok szempontból nagyon nehéz időszaka volt az az életünknek, és több közeli barátunk is külföldre ment. A beszélgetések során percek alatt mindig eljutottunk oda, hogy nagyon komolyan egymásról volt szó; nem politikáról vagy közéletről, hanem hogy hogyan vagyunk mi, párok, családok, rokonok egymással, vagy hogy elmenjünk-e külföldre – mi is el akartunk menni, csak éppen nem volt pénzünk rá. Ez érdekelt bennünket – és a színházban meg filmen mi másról beszéljünk, ha nem arról, ami érdekel?

Többször elmondtátok, hogy a film konfliktusai a saját problémáitokból erednek. De ha így nézzük, iszonyú kemény dolgok vannak a filmben: az egyik nem szereti a saját gyerekét, a másik azon gondolkozik, hogy elhagyja a férjét, akit zavar, hogy a felesége nem néz fel rá eléggé, és így tovább. Ha mindennek valós az alapja, azt nem élitek meg túlzottan őszinte kitárulkozásként az egész világ előtt?

Szerintem csak úgy van értelme bármilyen művészi kitárulkozásnak, ha nagyon durván megpiszkáljuk, mi van a mélyben – még akkor is, ha mi magunk nem is jutottunk el a végsőkig. Vagyis nem arról van szó, hogy a mi életünkben ugyanezek a problémák, de úgy éreztük, ha már felvetjük, rendesen ki kell vesézni őket, épp az attól való félelmünk feldolgozása miatt, hogy mi magunk is eljuthatunk ilyen mondatokhoz, ha nem beszélünk eleget ezekről. Egy kapcsolat elején ez talán még könnyebben előjön, de ahogy múlik az idő – és mi Szabolccsal lassan húsz éve vagyunk együtt –, egy ilyen mondat már világokat képes szétrombolni.

Segítettek egyfajta terápiaként a közös munkáitok Szabolccsal abban, hogy együtt tudjatok maradni ilyen sokáig, túllépve a filmben látottakhoz hasonló problémákon?

Soha nem éreztük ezt a kapcsolatot végérvényesnek.

Mindig megpróbálunk a jelenben élni, és azzal kezdeni valamit, ahogy éppen érezzük magunkat vagy egymást. Mi a magánéletünkben is mindig elmegyünk a végéig, és ha valamit elvárunk egymástól mind a munkában, mind otthon, az az, hogy tökéletesen őszinték legyünk a másikkal.

Hogy néz ki nálatok a közös munka Szabolccsal? 

Szabolcs mindig is nagyon szívesen megosztotta a gondolatait másokkal; nem elvonulva, hanem közösségben dolgozik. Már akkor megoszt mindent másokkal – nyilván elsősorban velem –, amikor felsejlenek benne dolgok; igazából egy stábnak kéne körülötte dolgoznia, hogy ezek az ötletek ne vesszenek el. Én ehhez színészként járulok hozzá: egy színész mindig rákapcsolódik egy adott világra, és ez őt is beindítja. Egy forgatás vagy színházi próba közben nincs idő a magánéletre, így fel sem merül, hogy máshogy dolgoznánk együtt. Viszont van köztünk egy olyan bajtársi bizalom egymás iránt, ami jó kiindulási pont két alkotó számára: szinte félszavakból is értjük egymást. És ezt el is várjuk a másiktól, aztán ha a másik pont mégsem azon a vágányon van, nem értjük, mi a gond.

Az Ernelláék Farkaséknál-ban végig ott van a férfi és női szerep közötti konfliktus is. Ennek a problémakörnek is van olyan alapja, amely a saját életedből gyökerezik?

Édesanyám nagyon erős, önálló, abszolút független nő volt, így számomra mindig teljesen természetes volt, hogy nőként is egy teljes személyiség vagyok; csak azt tudtam elképzelni, hogy demokratikusan, egyenlően kezeljenek engem is. Ehhez képest elég bicskanyitogató, hogy hol tart ma Magyarország a gyereknevelésben és a párkapcsolatok terén. Apróság, de életemben talán kétszer láttam olyat a Margitszigeten futás közben, hogy az apuka futott a babakocsival, miközben nők számtalanszor csinálják ezt, és külföldön is természetes, hogy férfiakat is látni így. Nálunk annyira ciki lenne ez?

Mennyire egyeztethető össze az anyaság, a család a színészettel egy nő számára?

Ez meglehetősen nehéz; a környezetemben is sokan küzdenek ezzel, és a gyerekkori tapasztalataim is azt mutatták, hogy nem egyeztethető össze. A közelmúltig, amíg a halála után tizenkét évvel igazán meg nem ismertem anyámat, mindig azt mondtam, ő elsősorban a szakmájának élt, és másodlagos volt számára a család, a gyereknevelés. Én ezt így éltem meg a nyolcvanas évek közepén. Az első interjúmban azt mondtam, nem szeretnék színész lenni, mert szeretnék családot és gyerekeket – ezen anyám meg is sértődött. Pedig ő tényleg küzdött ezzel, de neki még egy más rendszerben kellett helyt állnia anyaként és színészként is.

Ez mindig ott lebegett fölöttem egy vészjósló jelként – és mintegy megoldásként arra sodort a sors, hogy nálam mindez egyszerre van jelen, hiszen együtt dolgozom a férjemmel, és most már a gyerekeimmel is. (Az Ernelláék Farkaséknál gyerekszerepeit Hajdu Lujza és Hajdu Zsigmond játsszák – K. B.) A munka nem egyszerű, de az, hogy együtt éljük meg a fontos pillanatokat, az fantasztikus. Nekem szenvedés volt, amikor anyám turnékra ment, és én nem mehettem vele. A sikert és a bukást is könnyebb együtt átvészelni.

Nem félsz attól, hogy esetleg tíz-húsz év múlva kiderül, ez nem volt jó a gyerekeidnek?

Simán kiderülhet, de csak az ösztöneimben bízhatok. Most nekem kell a lehető legjobban meghoznom a döntéseket, de ezek egyértelműek számomra. Vállalom értük a felelősséget, akkor is, ha a gyerekeim tíz év múlva felróják nekem.

Az Ernelláék Farkaséknél színházi verziója tele van abszurd, groteszk elemekkel, a gyerekeket például fehérre meszelt arcú felnőttek játsszák. Miért nem ezt a vonalat követtétek a filmben is?

Úgy éreztük, ez a végtelenül egyszerűen felvett film nem bírná el az ilyen stilizációt. Az is tudatos döntés volt, hogy bizonyos erős poénokat Szabolcs kihagyott, mert úgy érezte, finomítani kell rajta – de Miskolcon még így is szétröhögte a közönség a filmet.

Szabolcs a lakásvetítésen említette, hogy egy Oscar-díjas amerikai dokumentumfilm-rendező megvette a film jogait. Készül egy amerikai adaptáció?

Még nem lehet tudni, két évük van rá, hogy megcsinálják. Hogy mikor készül film belőle, vagy készül-e egyáltalán, az tőlük függ. 

Az Ernelláék Farkaséknál-t minden állami támogatás nélkül, gerillamódszerekkel forgattátok, amit sokan úgy értelmeznek, mint a Vajna-rendszerrel szembeni ellenállás dicsőséges példáját. Bennetek van bármennyi ebből a szabadságharcos szerepből?

Nem igazán tudtuk volna másképp kihozni a lehetőségeinkből a legtöbbet; nem arról van szó, hogy sok opció közül pont ezt választottuk. Egy filmalapos pályázatnak többéves kifutása lett volna. És így voltunk következetesek: nem jelenthetünk ki könnyelműen ezt-azt, ha aztán nem vállaljuk értük a felelősséget. (Hajdu Szabolcs a Délibáb után jelentette ki, többet nem pályázik a Filmalaphoz – K. B.) És ha az ember következetes, akkor bizonyos helyzetekben egyértelműek a döntései, és ez a napi kérdésekben is így van. Ezzel mi nem a rendszernek üzentünk, hanem a saját jellemünket teszteltük.

Bántott, hogy nem a ti filmeteket nevezi Magyarország Oscar-díjra?

Nem. Számítottunk rá, hogy így lesz, bár persze nem akartunk kikerülni ebből a versenyből. De a film utóélete így is elég rózsás, ha a különféle fesztiválmeghívásokat nézzük, ráadásul jó kezekben van a jelölés. Viszont azt sajnálom, hogy a Filmunió által a fesztiválokra kiküldött csomagban nem szerepel a film.

Mert nincs benne állami támogatás?

Gondolom, azért. Már jött olyan visszajelzés fesztiváltól, hogy szerették volna a filmet, de nem kapták meg csomagban; bennünket mellékszálon kerestek meg, mert furcsállták, hogy a Karlovy Varyban-i Kristályglóbuszt nyert film nem szerepel a Magyar Filmunió ajánlásában. Ez tényleg furcsa; azt hinném, a Filmunió általában a magyar filmeket képviseli.