Zsigmond Vilmos megőrizte a titkait

2016.11.05. 07:09

Aki látni tanít, gondolkodni tanít

- egyik filmes pályatársa szerint ebben állt Zsigmond Vilmos nagysága. Az operatőrről különös módon nem egy magyar és nem is egy amerikai, hanem egy francia filmes készített dokumentumfilmet. A Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossalt Cannes-i Filmfesztiválon mutatták be idén a Cannes Classics programban, alig néhány hónappal azután, hogy a világhírű filmes meghalt. Pierre Filmon filmje tulajdonképpen Zsigmond Vilmos utolsó éveit, hónapjait örökítette meg, amitől az egész filmet belengi egy furcsa, szomorú hangulat.

Filmon eredetileg nem Zsigmond Vilmosról, hanem Zsigmond Vilmossal akart forgatni, azért kereste fel, hogy legyen az első játékfilmje operatőre. Később mégis úgy alakult, hogy remek érzékkel észrevette, mennyire fontos, hogy Zsigmond elmesélje az életét, a pályája alakulását, és ehhez a munkatársai is hozzátegyék a magukét. A filmben egyrészt az operatőr sztorizik szegedi gyerekkorától elkezdve az ötvenhatos forradalmon át Amerikába utazásáig, a kezdeti nehézségektől addig, hogy a legnagyobb hollywoodi rendezők és filmsztárok dolgoztak vele. Másrészt a pályatársak mesélnek a közös munkáról, harmadrészt egyszerűen beszélgetnek egymással a filmesek, felidézve a forgatásokat.

Filmon két éven át kísérte Zsigmond Vilmost, bejárták együtt Szegedet, Budapestet, Kaliforniát, de a stáb egy-egy interjú kedvéért Párizsba vagy Rómába is elment. Az életrajz szokásos kötelező körei mellett fontosnak tartotta, hogy minél jobban megértesse a nézőkkel, hogy miben is állt Zsigmond nagysága.

Európai létére ő képviseli számomra azt, ami a hetvenes évek amerikai filmművészetében a legjobb volt

– mondta róla Truffaut Amerikai éjszakáját is fényképező Pierre-William Glenn. Márpedig a hetvenes évek az egyik legjobb időszak volt az amerikai film történetében. Zsigmond megelőzte a korát, többek között ezért tartott közel tíz évig, míg befutott. Ekkor kezdett el filmezni az a generáció Spielbergtől Woody Allenen át De Palmáig, amelyik érette és értékelte a realizmusát, ahogy az emberi arcokat, a színészi játékot láttatta.

Az is kiderül, hogy igazi alkotótárs volt, aki minden egyes feladatát rendkívül komolyan vette, átgondolta, ötletek tucatjaival bombázta rendezőket, nem egyszer olyanokkal, melyek az egész filmet meghatározták. Robert Altman McCabe és Mrs. Miller című, 1971-es westernjéhez például azt találta ki, hogy kifakította a felvételeket, amivel az egész film hangulatát megváltoztatta. Az operatőrök krémje elemzi (többek között a Szemtől szembent és a Szigorúan bizalmast fényképező Dante Spinotti, vagy a Hetedik és az Evita operatőre, Darius Khondji), hogy mit tanultak Zsigmond Vilmostól.

De ennél is izgalmasabb az, amikor Filmon leülteti egymással a filmeseket, és csak figyeljük például Zsigmond Vilmos és Darius Khondji beszélgetését arról, hogy mennyivel könnyebb szépen felvenni valamit, mint egy nyomasztó témájú filmet nyomasztó, sötét képekkel leforgatni. Vagy amikor Zsigmond John Travoltával és Nancy Allennel emlékszik vissza a Halál a hídon munkálataira, hogy Brian De Palma rendező maximalizmusa és munkamódszere annyira megviselte őket, hogy Travolta egyszer le is lépett a forgatásról.

Számokban

IMDb: 7

Index: 8/10

Természetesen nem maradhatott ki a Spielberg fiaskó sem, amit Zsigmond élete végéig sajnálkozva emlegetett. 1978-ban második közös filmükért, a Harmadik típusú találkozásokért az operatőr megkapta az Oscart, amit egyszerűen elfelejtett megköszönni Spielbergnek. A filmet kilenc kategóriában jelölték, Zsigmondban fel sem merült, hogy több Oscart nem fognak kapni érte, azt hitte, hogy Spielbergnek is lesz módja beszélni a gálán.

A rengeteg érdekes történet és nyilatkozó ellenére vannak furcsaságai a dokumentumfilmnek. Az egyik pillanatban részletekbe menő, alapos, hogy aztán hirtelen nagyon szűkszavúvá váljon. Arról például, hogy Zsigmond főiskolai társaival felvette az 1956-os forradalom eseményeit, aztán amikor Kovács László operatőrrel elmentek az országból, életüket kockáztatva kicsempészték a felvételeket, alig esik szó. Pedig ezek a képek bejárták a világsajtót, hatalmas részük volt abban, hogy a nyugat mennyit tudott a forradalomról. De a korai filmekhez képest viszonylag kevés szó esik A szarvasvadászról is, amit Zsigmond (és a filmrajongók is) a legjobban sikerült munkájának tartott.

De nem csak emiatt maradnak titkok. Zsigmond Vilmos egyfelől fantasztikus interjúalany volt: közlékeny, melegszívű, nyolcvanas évei ellenére megdöbbentően fiatalos. Másrészt minden barátságossága ellenére sem engedte a kérdezőt egy határon belül. Az érzéseit, a fájdalmait, a félelmeit megtartotta magának. Tökéletes képei beszéltek helyette, ezen a róla készült dokumentumfilm sem változtatott.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!