Szívbe markoló történet, de nem való mindenkinek

Filmes szempontból erős hónap lett az idei november. Még csak hónap közepe van, de már olyan, teljesen különböző, de egyaránt jól sikerült filmeket láthattunk, mint a Doktor Strange, A martfűi rém vagy az Érkezés. És a sornak még nincs vége, mert az Éjszakai ragadozók is egy magával ragadó, feszült, gyönyörűen kivitelezett thriller/dráma lett. Ami mindezek ellenére sem való mindenkinek.

Tom Ford már világhírű divattervezőként, a Gucci és az Yves Saint Laurent korábbi művészeti igazgatójaként, később saját divatmárkájával is nagyot kaszálva vágott bele a filmezésbe. Első filmje, az Egy egyedülálló férfi különleges hangulatú, melankolikus dráma lett egy meleg férfiról, aki a szerelmét gyászolja. Főszereplőjét, Colin Firth-t Oscarra jelölték, Aranyglóbusszal jutalmazták, a filmet pedig szintén Oscarra, és Arany Oroszlánra jelölték a Velencei Filmfesztiválon. Tom Ford mégsem csinált másik filmet hét évig. Hogy miért, arra részben választ kapunk az Éjszakai ragadozókból. 

Ahogy az Egy egyedülálló férfi, úgy az Éjszakai ragadózók és több idősíkban játszódik, ráadásul több történetet fon össze. Susan Morrow (Amy Adams mostanában egyáltalán nem panaszkodhat) Los Angeles-i műkereskedő, aki elképesztő gazdagságban él a férjével (Armie Hammer), de mégsem boldog. A férj valószínűleg csalja, de egészen biztosan nem érdeklődik iránta. A munkáját egyre jobban unja, már arra sem emlékszik, hogy milyen képeket vett meg egy vagyonért. 

Az egyik hétvégén a férje megint üzleti útra megy, Susan pedig kap egy csomagot a korábbi férjétől (Jake Gyllenhaal), akivel 19 éve nem beszélt. Egy könyv van benne, amit a volt férj írt, és Susannak ajánlotta. Innentől a film kettéválik, egyfelől tovább követjük Susan életét, megismerjük a házassága és a előző házassága történetét, másrészt megismerjük a regényt, amit a volt férj írt. Ez pedig egy kegyetlen, erőszakos, pusztítóan reménytelen történet egy családról, akiket pár férfi szabályosan levadászik Texasban. 

A film alapjául Austin Wright Tony and Susan című regénye szolgált, amit Ford, aki a forgatókönyvet is írta, magabiztosan adaptált. Gyönyörűen fonódnak egybe a történetek, hogy a végén minden összeálljon egy, végtelenül szomorú képpé. A könyv, a volt férj kegyetlen története egyszerre bosszú, és a fájdalom kiírása. De nem csak történetmesélésben erős az Éjszakai ragadozók. Látszik, hogy Ford mindkét világot jól ismeri. A Los Angeles-i felső tízezer élete, a fényűző vacsorák, kiállításmegnyitók világa nyilván természetes közege, de ismeri Texast is, hiszen ott nőtt fel, még ha nem is egy lakókocsiparkban, mint a film szereplői.

Mindkét világot fantasztikus képekkel meséli el. Susan titkárnőjének garbójától a házuk konyhájáig, a bemutatott műtárgyakig minden ki van találva, és mindennek jelentése van. Fordnak persze hibátlan az ízlése, hiszen ez tette világhírűvé, de az már nem volt ilyen egyértelmű, hogy ezt az ízlést a történet szolgálatába is tudja állítani. Ahogy az sem, hogy ennyit hoz ki a színészeiből. Az, hogy Amy Adams és Jake Gyllenhaal jók, nem meglepő, de itt még Aaron Taylor-Johnson (Ha/Ver, Vadállatok) is nagyot alakít a sorozatgyilkos suttyó szerepében. Az egyik legemlékezetesebb karakter pedig Michael Shannoné, ő a haldokló texasi rendőr, aki megoldja az utolsó ügyét, bármi áron.

A gyönyörű képek, a csodás zene, a szívbe markoló történet mellett az Éjszakai ragadozók néhány napja kapott egy új értelmezési lehetőséget is. Bár mostanság minden amerikai filmbe belelátjuk, de ennél plasztikusabban kevés helyen jelent meg Amerika két arca. Két külön világ, nemhogy nem beszélik egymás nyelvét, de egymás létezéséről is alig tudnak. (Még mielőtt: nem, nem minden Los Angeles-i milliomos műkereskedő, és nem minden texasi sorozatgyilkos.)

Ami miatt ez a film mégsem való mindenkinek, az a tempója. Az Éjszakai ragadozók viszonylag lassú, de soha nem unalmas film, ami felnőtt közönségnek készült. És közülük is azoknak, akiket nem idegesít, ha a szereplők a művészetről, alkotásról filozofálgatnak, és nem az a legfőbb gondjuk, hogy miből fizetik ki a számlákat hó végén. Ellenkező esetben Susan történetszálja irritálni vagy reménytelenül untatni fogja őket. Pedig itt válaszolja meg Ford azt a kérdést is, hogy miért kellett ennyit várni az új filmjére. Azért, mert valaki jól csinál valamit, még egyáltalán nem biztos, hogy élvezi is.