Anton Yelchin utolsó filmje végtelenül szomorú

Lehet a Porto 35mm-t szeretni, és lehet a falra mászni tőle, de egyet el kell ismerni: egyáltalán nem olyan, mint mostanában mozikba kerülő filmek többsége. Először is ott a forma, amire a magyar cím is utal (az eredeti címe simán csak Porto). Ezt a filmet 35 mm-es kópiáról lehet megnézni, nincs is belőle digitális változat. Pontosabban a nagyrésze 35 mm-es kópia, de vannak benne Super 8-as és 16mm-es részek is. Még csak nem is (teljesen) öncélúan: a Porto 35mm többek között az emlékezésről szól, ezt, az emlékeink sokféleségének, éles vagy éppen teljesen elmosódott voltának bemutatását szolgálják a különböző formák.

Aztán ott a tény, hogy ez a férfi főszereplő, Anton Yelchin utolsó filmje. Persze nem kéne, hogy számítson, de mégsem lehet elfelejteni a nézése közben. Yelchin szörnyen fiatalon, 27 évesen halt meg egy hibás sebváltó okozta baleset miatt. Elsősorban az új Star Trek-filmek tették ismertté, ezekben Pavel Chekovot alakította. De játszott többek között a Terminátor – Megváltásban, Jim Jarmusch Halhatatlan szeretőkjében és a Green Roomban is. Ebben a filmben tehát egy tragikusan hamar meghalt színész játszik egy, ha nem is tragikus, de mindenképpen nagyon szomorú sorsú karaktert.

Mert a Porto 35mm elég szomorú film.

 De ezt a filmet az első perctől áthatja a szomorúság, amihez időnként sajnos csatlakozik az unalom is. Adva van két, totálisan össze nem illő ember. Az amerikai Jake (őt játssza Yelchin) huszonéves, sodródó, magányos srác, alkalmi munkákból él, és egy szobát bérel Portóban. És a francia Mati (Lucie Lucas), aki ösztöndíjjal van a városban, harmincas, gyönyörű, okos, titokzatos és egyáltalán nem magányos. Legalábbis abban az értelemben semmiképp, hogy kapcsolatban él, nem is akárkivel, az egyik egyetemi professzorával, aki annyira komolyan gondolja a dolgot, hogy feleségül is venné.

Szóval ők ketten egy éjszakát együtt töltenek. Nem csak lefekszenek egymással, sokat beszélgetek, nevetnek, étterembe mennek, úgy tűnik, hogy nagyon sok közük van egymáshoz. Aztán kiderül, hogy Mati nem egészen így gondolja, vagy ha egy pillanatig így is gondolta, azt Jake jó érzékkel puskázta el. Mindezt nem kronológiai sorrendben látjuk, hanem fejezetekre bontva. A végkifejletet, a következményeket például jóval előbb ismerjük meg, mint a kezdeteket (ezért mertem én is ennyit leírni erről). Először megismerjük a sztorit Jake szemszögéből, úgy, ahogy ő emlékszik rá. Aztán jön Mati verziója, végül pedig maga az éjszaka, ahogy történt.

Mindez érdekesnek érdekes, legalábbis egy ideig elbogozgatja az ember a szálakat. A gond nálam ott kezdődött, hogy

Meglepően sokan hasonlították ezt a filmet a Mielőtt felkel a naphoz. Csakhogy Richard Linklater hőseiről, Jesse-ről és Céline-ről tanulmányt tudtam volna írni a film megnézése után. Jake-ről és Matiről meg maximum pár jelzőt tudok egymás mögé dobálni, de azokban sem vagyok biztos. Mati például elmeséli, hogy egy időre megőrült, és tulajdonképpen még most sincs jól, de már el tudja titkolni. Aztán ezt annyiban is hagyjuk, Mati kicsit sem tűnik őrültnek, nem is tudunk meg erről többet.

A Mielőtt felkel a nap után azt gondoltam, hogy Jesse-ből és Céline-ből még bármi lehet, előfordul, hogy soha többé nem találkoznak, de az is, hogy valóban ott lesznek egy év múlva a pályaudvaron. (Hogy mi lett velük, az a folytatásokból később kiderült.) A Porto 35mm főszereplőiről viszont már a film legelején (és ilyen szempontból mindegy, hogy ez nem esik egybe a sztori legelejével) ordít, hogy ez a két ember a büdös életben nem lesz egy pár.

Három dolog miatt mégsem volt kidobott idő megnézni ezt a dicséretesen rövid, mindössze 75 perces filmet. Egyrészt Anton Yelchin alakítása. Megkapó, ahogy ezt a szerencsétlen, a szerelembe magát egészen rövid idő alatt egészen durván belelovaló alakot eljátssza. Aztán ott van a női főszereplő, Lucie Lucas, aki eddig főleg francia tévéfilmekben játszott. Gyönyörű, imádja a kamera, és olyan kisugárzása van, ami a legtöbb hollywoodi sztárt simán lepipálja. És végül ott a harmadik főszereplő, a címszereplő, Porto. Szerintem nincs ember, aki ne akarna rögtön odautazni a filmet látva.