Gyerekek, üljetek a térdemre, űrmesét mondok

Luc Besson azt nyilatkozta nekünk, hogy egykori tízéves önmagának készítette a Valerian és az ezer bolygó városa című új filmjét.

Amikor én voltam tízéves, nagyjából akkor láttam az Üzenet az űrbőlt. Ez egy 1978-as japán űropera, ami valahogyan utat talált a szocialista magyar televízióba is (liabe diók, Beba–1, Beba–2 megvan valakinek?), így nekem ez volt a Star Wars, még mielőtt láttam volna az igazi Star Warst. Aztán pár éve megint megnéztem a filmet, és ezzel jól meg is mérgeztem minden szép emléket a japán csodáról, mert nyilván most már feltűnt egy csomó súlyos hiányosság, bénázás.

Hiányosságok és bénázások pedig a Valerianban is vannak bőven, így nekem ez a film az elfogadásról szól – mármint a rendező szándékának elfogadásáról. Arról, hogy a tízévesnél idősebb néző (12-es korhatárral megy a film, heló) mennyi kompromisszumot képes hozni azért, hogy élvezhesse ezt a 180 millióból készült… hát sci-finek nem nevezném, legyen űrmese. A Valerianra beülve erősen ifjúsági üzemmódba kell kapcsolni az agyunkat, mert:

• A szereposztás borzalmas

De komolyan. A film eredetije egy igen népszerű francia képregény, a Valérian et Laureline. Ennek címszereplői két hétpróbás ügynök, akik térben és időben akcióznak egy szebb, boldogabb univerzumért, miközben folyton változatos anatómiájú űrlényekbe botlanak. Ők lennének Dane DeHaan és Cara Delevingne: egy tyúkmellű nyikhaj és egy kiugrott modell. DeHaan szerintem nem rossz színész (Az egészség ellenszere sem rajta úszott el), de Valerianként ő a legnagyobb castingbaleset, amióta valaki azt mondta Hayden Christensennek, hogy „te leszel Darth Vaderˮ – egyszerűen alkatilag nem alkalmas a szerepre. Delevingne pedig rémes, minden jelenetében úgy viselkedik, mintha még a kifutón lenne, legfeljebb kicsit magasabbra szalad néha a szemöldöke. Értem én, hogy Besson rögtön több filmben gondolkodik, és ezért fiatalokat akart a főszerepekre, de túllőtt; ez a páros két hangyalépésre van attól, hogy a Kémkölyköknél tartsunk (és tudnék még további párhuzamokat vonni azzal a filmmel, sajnos).

• Színészek csak mutatóban

Kapcsolódó probléma, hogy rendes színészekre valószínűleg nem jutott büdzsé, mert a látványra elment a költségvetés nagy része. Éppen húsz éve került moziba Besson másik nagy űrmeséje, Az ötödik elem – én nem vagyok nagy rajongója annak a filmnek, de a Valerian után megtanultam kicsit jobban értékelni. Ott volt egy Bruce Willis, egy Ian Holm, egy Gary Oldman – itt nagyítóval kell keresni tapasztalt színészt, és ha találunk, akkor sincs benne sok köszönet (szegény Ethan Hawke-nak elég kínos ripacskodás jutott). Komolyan annak kellene örülni, hogy – nyilván hátsó marketingszándékoktól vezérelve – belerakják a filmbe Rihannát és pajszerral beleerőltetnek neki még egy nagyjelenetet is? Hát nem.

• A cselekmény erősen csikorog

A film legjobb része a kezdése. A főcímben eljutunk a Szojuz–Apollo-randevútól a távoli jövő kozmikus fővárosáig, felbukkan Rutger Hauer, és azt lehet remélni, hogy itt egy jó film kezdődik. És a következő félóra sem rossz: beleshetünk egy idegen faj mindennapjaiba, aztán sajnos előbb-utóbb jönnie kell Dane DeHaannak, de még az ő első akciózása is nagyon szórakoztató (párhuzamosan zajlik két, egymást fedő dimenzióban, és ebből sokat kihoztak). Ezután viszont lejtmenetbe kapcsol a cselekmény. Az alapsztorival nem lenne gond, de ahogy a rendező által írt forgatókönyv előadja, az fájdalmas. A történetvezetés szaggatott, sokszor indokolatlanul leül, a dialógusok bántóan banálisak, a film vége felé pedig nagyon kellemetlen szájbarágásokon döccen meg a mese. Ahogy az a Lucy nevű, az ostobaságnak új mértékegységet adó filmnél már kiderült, Bessonnak nem szabad egyedül forgatókönyvet írnia. Ezúttal is ez a tanulság.

• Kilóg a kék vászon

Még egy dolog, ami utólag felhozza Az ötödik elemet: a vizuális trükkök. Ez ironikus, mert a Valeriannak húszévnyi technológiai fejlődés fórja van, de a sokszor tényleg lenyűgöző látvány mégsem koherens. Az ötödik elemhez rengeteg díszletet kellett építeni, a Valerianhoz viszont kifeszítettek pár kék vásznat, a többit meg megcsinálták a cgi-mágusok. És az a helyzet, hogy hiányoznak azok a díszletek. A tisztán cgi jelenetek (például a Mül bolygón történtek) működnek, de amikor élő szereplőknek kell animált háttér előtt játszaniuk, akkor sokszor elüt a virtuális a valóságostól. Nem annyira, mint a Warcraft-filmnél, de épp eléggé ahhoz, hogy kicsit zavaró legyen.

• 3D

Igen, sajnos ez is egy olyan film, aminél viselni kell azt a hülye szemüveget, tök feleslegesen.

Tehát a fentiekre kell felkészülni, ha beülünk a Valerianra, és persze nyerő megküzdési mechanizmus nincs, mert mindenkinél máshol vannak a toleranciaküszöbök. Én minden zavaró hiba ellenére többször le tudtam menni tízévesbe, ezért kicsit elnéző tudok lenni (illetve az Arany Málna emlegetését erős túlzásnak tartom). Az ötödik elem egyik legnagyobb erénye a sztoriba zsúfolt sok apró ötlet, geg volt, és ezen a téren a Valerian is nagyszerűen teljesít. Egy-egy jól kitalált kütyü, űrlény vagy frappáns akciójelenet rövid időkre ki tudta kapcsolni a kritikus énemet, és olyanokkal győzködtem magam, hogy „na jó, hát Mark Hamill sem volt egy színészóriás a CséHábanˮ. Csak aztán a bessonkodásra mindig bosszankodás jött, mert folyton bekaptam egy-egy nagyobb gyomrost vagy a forgatókönyvtől vagy valamelyik szereplőtől, vagy csak egyszerűen megint túl sokáig mutatták Dane DeHaant.

Kérdés, mennyire fogják érdekelni a rendezőt a visszajelzések (elég sok negatív kritikát kapott a Valerian és az ezer bolygó városa). 300-400 millió dolláros bevételt várnak a filmtől, ami nem kevés, még úgy sem, hogy az előre eladott forgalmazási jogok a forgatási büdzsé nagy részét fedezik. Besson optimista: már meg is írta a film folytatásának forgatókönyvét, sőt a Valerian 3-on dolgozik (és lesz Lucy 2 is, az isten irgalmazzon nekünk és a logikának). Remélem, azt már a 14, vagy akár 16 éves Luc Bessonnak fogja készíteni.