A Szárnyas fejvadász egy tökéletlen mestermű, a folytatása csak tökéletlen

Kritika a Szárnyas fejvadász 2049 című filmről

041
2017.10.05. 11:07

Imádom a Szárnyas fejvadászt, de fenntartom, hogy az a fajta tökéletlen mestermű, aminek a nézésénél csak egy dolog jobb: ha visszaemlékszünk rá. Ha visszaemlékszünk a borzasztó, mégis gyönyörű Los Angelesre, a mocsokra, a kígyóbőrre, Rachel ragyogó szemeire, szegény Leonra, és a könnyekre az esőben. Ridley Scott rendező is futószalagon próbálta tökéletesíteni a mára már klasszikus filmjét, de valójában, százszázalékosan tökéletes sosem lett, hiszen pont ennek a hiányától lett az, ami. Egy ambiciózus, korszakos, rengeteg stílusra, műfajra, dizájnra, videójátékra, populáris zenére és még megannyi másra hatalmas hatást gyakorló, ragyogó tökéletlenség.

És most, harmincöt évvel később itt van a folytatása, amit nem vagyok biztos, hogy bárki is hívott, mert a Szárnyas fejvadász másik erőssége az volt, hogy annyira visszafogottan és rapszodikusan adagolta a cselekményt, hogy gyakorlatilag bármit ki lehetett hámozni belőle. Ha azt akartuk, akkor a főhősünk replikáns volt, egy tragikus hős ráadásul, egy android, abból a fajtából, amit saját magának kellett kiirtania. Ha akartuk, akkor egy hős volt, aki megkapta a megérdemelt jutalmát, még úgy is, hogy tudta, nem fog örökké tartani. Ez Ridley Scott filmjének az üzenete, hogy egyszer minden véget ér, elporlad, lejár a szavatossági ideje, legyen szó kefirről vagy egy Nexus-6 replikánsról, és az életnek ez a rendje, ezzel kell szembenézni, és a tapasztalatok és tudások adják össze, hogy mi a létezés valójában. Mert különben: ki él valójában?

Denis Villeneuve (Sicario, Érkezés) a létezés egyik másik csodájával foglalkozik a Szárnyas fejvadász 2049-ben, de a sajtóvetítés előtt felolvasták a rendező kérését, hogy minél kevesebbet áruljunk el a cselekményből, és nem fogok egy ilyen volumenű alkotóval szembemenni. Mert tényleg még mindig hatalmas érzés beülni egy filmre, amiről nem tudjuk, merre fog haladni. Azt elmondom, hogy honnan indul: 2049-re csődbe ment a Tyrell Corporation, a fennmaradó replikánsokat pedig még mindig szárnyas fejvadászok irtják. K (Ryan Gosling, a Drive és a Csak Isten bocsájthat meg néma üzemmódjában) egy szintetikus farmra érkezik, ahol eltesz láb alól egy régebbi modellt (Dave Bautista), de amikor átvizsgálja a birtokot, talál egy ládát a föld alá ásva. A ládában pedig csontokat. A csontok vizsgálatával pedig elindul a 2049 története, és mindenki tudja, hogy egyszer el fog jutni Rick Deckardhoz (Harrison Ford), aki már látott egy előzetest, plakátot vagy IMDb-profilt a filmből.

Akkor mi marad nekem? Szerencsére sok, mert a 2049-nek pont a cselekmény a gyenge pontja: mintha az eredetit néznénk 0,75-ös sebességen, egy lomha, lassan csordogáló, néha nagyon unalmas nyomkövetést, amit még ráérősnek sem nagyon lehet nevezni. Villeneuve egészen biztosan úgy instruálta minden színészét, hogy a lehető legnagyobb szünetekkel, a legkisebb mozdulatokkal, a legvisszafogottabb mimikával viselkedjen, amitől az az érzése az embernek, mintha ebben az egész világban mindenki egy replikáns lenne. Lehet, hogy így van egyébként, ki tudja. Villeneuve rendezési stílusa pedig megmaradt ugyanabban a számomra kicsit fárasztó módozatban, hogy rettentő érzelmes és megdöbbentő történeteket mesél el olyan távolságtartással, mintha az egész világot egy távcsövön keresztül nézné, a szereplői bábok lennének, a díszletek pedig kifogások, hogy minél meghökkentőbb beállításokat keressen.

Olyan dolgokat láttam, amiket sajnos el tudok képzelni

Index: 6/10

Metacritic: 85/100

IMDb: 8,3/10

Egy ideig ez működik, hiszen Roger Deakins operatőr már évtizedek óta zseni, és élete végéig is az lesz, de Villeneuve a cselekménye nagy részét közelikben mondatja el, Nagy Tételmondatok segítségével. Igen, ez a rendezői kézjegye, de nem vagyok biztos benne, hogy ő volt a legmegfelelőbb a feladatra. Ugyanúgy hiányzik belőle az empátia, mint az első rész (de fura ezt leírni!) replikánsaiból, csak Villeneuve-öt senki sem fogja egy Voigt-Kampff-teszt elé ültetni.

A 2049 Los Angelese nyomokban emlékeztet arra a képi világra, amit milliószor másoltak már le sokkal rosszabb filmekben, de valahogy ez is túl steril, túl kimódolt, szimmetrikus, szögmérővel rajzolt. A zenéje már nem Vangelis furcsa űrlounge-ja, hanem Hans Zimmer BRRRAAAMMM-jai, amik mint egy végtelenségig hangosított vekkeróra, néha felébresztik a nézőt. Ryan Goslingot értemetlen Forddal összehasonlítani, mert nem Deckardot játssza, Jared Leto viszont benneragadt a borzasztó ripacskodásban, amit a Mielőtt meghaltam óta művel, a szamurájba oltott vak techgéniusza a film mélypontja. A női szereplőkben erősebb az új rész, kapunk egy kegyetlen, harcos replikánst (Sylvia Hoeks), egy prostituáltat (Mackenzie Davis) és egy mesterséges intelligencia által vezérelt álbarátnőt (Ana de Armas) – kár, hogy az utóbbi mellékszála leginkább az A nő című Spike Jonze-filmre emlékeztet, csak sokkal kevesebb jelenetben felvázolva.

Most kicsit szégyellem magam, mert folyton az előzőhöz hasonlítgatom a Szárnyas fejvadász 2049-et, ami mondjuk a címét látva érthető, de mégsem teljesen fair. Mert amikor a 2049 beindul, akkor az csodálatos: van egy harcjelenet egy bálteremben, ahol néha feltűnik egy láthatólag hibás kóddal működő hologram-Elvis, ami néha ad hangot, néha nem, általában akkor és úgy, amikor a legkevésbé számítunk rá. És van néhány beállítás, ami úgy lélegzetelállító, hogy egyáltalán nem lenne muszáj annak lennie: a hatalmas, repülőről felvett látképek, egy egészen furcsa porta, és persze a budapesti utcafront a Honvéd utcából. Külsőségekben, kellékekben, díszletekben bivalyerős a Szárnyas fejvadász 2049, csak a belseje hiányzik. Amikor Batty kimondta azokat a kifejezéseket az első rész végén, hogy C-sugarak, meg a Tannhauser-kapuk, akkor még úgy is érthettük, mire gondol, hogy elképzelni nem tudtuk. Amikor a 2049-nek vége, akkor olyan, mintha még mindig le lenne folpackozva az egész film, és még egy porszemnek sem sikerült többnek lennie, mint amikor elkezdődött.

Ne maradjon le semmiről!



  • Vennék
  • Hírek