Láttunk is már ilyen filmet, meg nem is

A Lady Birdöt jócskán megelőzte a híre. Már tavaly arról írtunk, hogy az eddig független filmek színésznőjeként ismert Greta Gerwig első önálló rendezése teljesen elbűvölte a kritikusokat. A film sokáig 100 százalékon állt a Rotten Tomatoes kritikagyűjtő oldalon, ami azt jelenti, hogy egyetlen kekec kritikus sem akadt, akinek ne tetszett volna. Most, öt Oscar-jelöléssel később és hónapokkal az amerikai premier után is 99 százalékos eredménye van. 278 pozitív kritika mindössze négy fanyalgó ellenében. És a Lady Birdöt tényleg nem lehet utáni. Lehet, hogy nem mindenkire hat elemi erővel, lehet, hogy nem mindenkinek okoz katarzist, lehet, hogy nem mindenki érzi közel magához ezt a felnövéstörténetet. De utálni senki nem fogja, ahhoz egyszerűen túl szívhez szóló.

Greta Gerwig, akit olyan remek filmekből ismerhetünk, mint a Frances Ha, a Maggie terve, a Jackie vagy a Huszadik századi nők, a saját élete alapján írta a forgatókönyvet. Azt gondolhatnánk, hogy akkor volt az életében valami különleges, mások sorsától jelentősen eltérő, megrázó, őrült, filmre kívánkozó történet. De nem volt. A kaliforniai Sacramentóban nőtt fel, a kétezres évek elején volt kamasz. Katolikus középiskolába járt, egy szerető, teljesen átlagos középosztálybeli családban élt. A gimi alatt voltak nagy harcai az anyjával, volt legjobb barátnője, volt első szerelme, vagy akit annak hitt, voltak kiemelkedő ambíciói és kevésbé kiemelkedő osztályzatai.

Ahogy ezt megélte, az pedig pont olyan, ahogy bármelyik kamasz megéli. Az anyával való, sokszor apróságokon kirobbanó vitákat a legnagyobb szabadságharcnak, a kis sértődéseket örök haragnak, az építő szándékú, óvatos kritikákat sárba tiprásnak. Sacramentót a világ legunalmasabb, legérdektelenebb porfészkének, az alsó-középosztálybeli életet nyomorúságos, szégyellnivaló szegénységnek. A szülői aggodalmat elviselhetetlen szigornak, a tőlük kapott nevet (Christine) pedig rémesen átlagosnak. Innen a film címe, a főszereplő kamaszlány saját magának választott neve, a Lady Bird.

Még úgy is, hogy a Lady Birdben semmi, de semmi olyat nem látunk, amit ne láttunk volna már sok más coming of age filmben. (Leggyakrabban egyébként Richard Linklater Sráckorát szokták ezzel a filmmel kapcsolatban emlegetni.) Ez pedig annak köszönhető, hogy Gerwig semmit nem tol túl. Sem a vicceket, sem a szenvelgést, sem a karaktereket. Itt is megjelenik például a suli legszebb, gazdag, körülrajongott lánya, akiben a főhős egy időre új legjobb barátnőjét véli megtalálni. De ez a lány sem gonosz, nem bántja a tápláléklánc alján lévőket, csak simán keresztülnéz rajtuk.

Összetett Lady Bird anyjának karaktere is, Marion (Laurie Metcalf Oscar-jelölt alakítása). Két műszakban gályázik, hogy munkanélküli férje helyett is megteremtse a családnak a betevőt, amit nem mulaszt el egyszer sem a lánya orra alá dörgölni. Minden mozdulatában ott szeretet és az aggodalom, de ezt olyan bénán kommunikálja, hogy abból újabb és újabb viták robbannak ki. Vagy ott az apa (Tracy Letts), a jó zsaru a családban, aki minden egyes alkalommal elolvad a lányától, olyan derűvel és szeretettel veszi körül Lady Bird-öt, hogy az évekig nem veszi észre, hogy milyen állapotban van valójában az apja.

Greta Gerwig csak valami egyszerűt és igazat akart csinálni, és ez tökéletesen sikerült is neki. Mesélni valamiről, amin mindenki keresztülment, ami mindenkinek ismerős. (Főleg, ha kamasz, mostanában volt kamasz, esetleg éppen kamaszt nevel.) És aztán arról, az immár felnőtt élményről, amikor rájövünk, hogy a környék, ahol felnőttünk, nem is olyan szörnyű. Amikor észrevesszük, hogy agyonkritizált szüleink erőfeszítései milyen hatalmasak voltak értünk. És ettől ez a cuki, vicces, veszekedős film katartikus is tud lenni. Nem véletlenül az utolsó szava a köszönöm.