Diane Kruger visz a gyászba, kínba, őrületbe

 - így nyilatkozott Fatih Akin (Fallal szemben) a Sötétben cannes-i sajtótájékoztatóján. A filmjét ugyanis megtörtént események ihlették, az a gyilkosságsorozat, melyet a kétezres években követett el bevándorlók ellen egy német neonáci csoport. Összesen nyolc török, egy görög és egy német rendőrnő halt meg a támadásokban. A bevándorló áldozatok valamennyien egyszerű munkások, árusok voltak, a rendőrség mégis alvilági leszámolásara gyanakodott, nem létező maffiakapcsolataik után nyomoztak. Ez háborította fel annyira a rendezőt, hogy elkészítette a Sötétbent. A haragja végig érezhető is a filmen.

A Sötétben megnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-ot, a főszereplője, Diane Kruger pedig a legjobb színésznőnek járó díjat Cannes-ban. Utóbbit teljesen megérdemelten, ez a film ugyanis Akin és Kruger közös munkája, együtt érik el, hogy minden hiba és következetlenség ellenére végig a hősnővel, Katjával vagyunk. Megyünk vele, bele a gyászba, a kínba, az őrületbe, a vitatható és a teljesen érthető döntésekbe.

Bármilyen meglepő, de a Sötétben Diane Kruger első olyan filmfőszerepe, amit az anyanyelvén, németül játszik. Kruger egy ideje már mondogatja, hogy nem akar nagy stúdiófilmeket csinálni, olyat például, mint a Trója, amiben annak idején Hollywood felfedezte. Inkább olyan feladatokra vágyik, amelyek kihívást jelentenek. Katja szerepe mindenképpen ilyen.

A három fejezetre osztott film első harmadában (A család) Fatih Akin egy rendhagyó család portréját rajzolja elénk. Mármint a filmekben rendhagyó, nem az életben. Nem fekete-fehér karakterek ugyanis, hanem elletmondásos, hibázó, életszerű alakok. Katja és török származású férje, Nuri (Numan Acar, aki a Homelandben a terroristavezér Haissam Haqqanit játszotta) úgy ismerkedtek meg, hogy Katja drogot vett Nuritól. Romantikus esküvőjük a börtönben volt, ahol Nuri négyéves büntetését töltötte ötven kiló hasis birtoklásáért. Bár a börtön után Nuri jó útra tért, saját vállalkozást indított, gyerekük született, Katja továbbra sem egy hagyományos anyuka, szeret tetováltatni, szeret bulizni, állandó munkája meg nem nagyon van.

Egy napon bomba robban Nuri irodája előtt, Katja férje és kisfia meghal. A rendőrség persze Nuri múltját veszi elő, Katja hiába mondogatja az első perctől, hogy szerinte máshol kell keresni a tetteseket. Látott is valakit a helyszínen a robbantás előtt, de a rendőrség és a saját családja mégis úgy véli, hogy Nuri követhetett el valamit. A 

Így aztán a film második fejezete (Az igazságszolgáltatás) tulajdonképpen egy tárgyalótermi dráma. Egy olyan tárgyalás, ahol nem egyértelmű, hogy ki az igazi vádlott. Legalábbis Katja úgy érzi, hogy inkább a férje, és nem az elkövetők ülnek a vádlottak padján. Miközben Akinnak sikerül megtartania az első rész feszültségét, az összetett szereplők mellé itt már karikatúraszerű alakok is becsúsznak. Nem is annyira a faarccal üldögélő elkövetőkre gondolok, akiket egy gyerek haláltusájának részletes leírása sem hat meg (már csak azért sem, mert a romagyilkosságok tárgyalásán ehhez kísértetiesen hasonló reakciókat lehetett látni), hanem az ügyész alakjára, aki olyan leplezetlenül élvezi, hogy kicseszhet Katjával, hogy képtelenség komolyan venni.

A film legfurcsább és talán lesikerületlenebb fejezete a harmadik (A tenger), amiről viszont szpojler nélkül egy szót sem lehet leírni. Talán csak annyit, hogy Akin állítja: a társadalom, az igazságszolgáltatás, az állam semmilyen segítséget nem ad az áldozatok hozzátartozóinak. Azoknak, akik ott állnak magukra maradva, a saját immár teljesen élhetetlen életükkel. De ami ebből a filmből hosszabb távon velünk marad, az mégsem a elsősorban a társadalomkritika. Inkább valami sokkal általánosabb, a szeretteit elvesztő, a családok és a barátok ellenére tökéletesen egyedül maradó nő fájdalma. A halott gyereke ágyában, a gyereke illatában fekvő Katja. Harag helyett inkább az együttérzés a soha nem gyógyuló sebeket kapottak iránt.