Godard, te büdös paraszt!

Ne cseszegess már folyton a napszemüvegemmel!

– fakadt ki JR, az Instagramon 1,2 millió követővel rendelkező, harmincas fényképész, street artist. És aki folyton azzal szekálja, hogy vegye már le napszemüvegét és ugyancsak folyton viselt kalapját, az a barátja, Agnes Varda. A közel kilencvenéves filmrendező, a filmművészetet megújító francia új hullám egyetlen női tagja. Az Arcélek, útszélek című, Oscar-jelölt dokumentumfilmjük a kapcsolatukat és közös projektjüket mutatja be.

A két művész, akik eleinte inkább csak alkotótársak, és lassan válnak barátokká, ugyanis azt találta ki, hogy JR fotóautomatává átalakított lakókocsijával elmennek Franciaország eldugott falvaiba, ahol a helyiekkel beszélgetnek, és gigantikus méretű fotókat készítenek róluk. A képeket aztán házak, pajták, gyárépületek falára, vonatok oldalára ragasztják. Így a gyári munkások, gazdák, pincérnők és nyugdíjas bányászok saját, óriásira nagyított portréik alatt élhetik tovább az életüket.

De az a jó az Arcélek, útszélekben, hogy világosan kiderül belőle: ez a terv minden, csak nem öncélú. A két művész nem a saját szobrát akarta tovább fényezni, hanem valóban közelebb akartak kerülni ezekhez az emberekhez, a művészetük tárgyaihoz, és legfőképpen adni akartak nekik valamit. Mert bármilyen furcsa párosnak tűnjenek ők elsőre, közös bennük a hit, hogy a művészet mindenkié. Hogy bárki lehet egy műalkotás tárgya, és bárkiből lehet műértő.

Persze kell egy kis idő, hogy elhiggyük ezt a világot. Ahol a falusiak, a nyugdíjas bányászok, a dokkmunkások, az utcájában immár egyedül élő néni mind szívesen adják az arcukat egy ilyen vállalkozáshoz. Ahol mindenki nyitott, okos kérdéseket tesz fel, és azonnal ugrik, ha a művészeknek egy létrára vagy éppen egy régi napernyőre van szükségük. Ahol a még a hajléktalan is műértő, aki mellesleg söröskupakokból készít olyan képeket, hogy leesik az állunk.

 JR és Varda alanyai olyan távol élnek a párizsi művészvilágtól, amennyire csak lehetséges, és mégis rendelkeznek azzal az iskolázottsággal, műveltséggel, ami a műalkotások befogadásához kell. A nyugdíjas bányászok egy átdolgozott élet után, a földműves, az állattenyésztő mind elégedettnek, büszkének tűnnek. Rendezett frizurákat, hiánytalan fogsorokat, jól szabott ruhákat látunk.

És ha minderre már rácsodálkoztunk, akkor még mindig ott van nekünk JR és főleg Agnes Varda. A Cleó 5-től 7-ig, a Boldogság, a Sem fedél, sem törvény rendezője, az Utolsó tangó Párizsban forgatókönyvírója, tiszteletbeli Oscar-díjas, Truffaut, Chabrol, Éric Rohmer, Jacques Rivette, Louis Malle és persze Jean-Luc Godard pályatársa, barátja. Az öt ember egyike, aki ott volt Jim Morrison temetésén.

Szóval egy legenda, aki 90 évesen felmászik a kilátóba JR után, aki ugyanolyan kreatív, eredeti és merész, mint harmincas alkotótársa. Aki annyira strammnak és sebezhetetlennek tűnik, hogy szíven üt, amikor kiderül, hogy mégsem az. Mert bármennyire is hasonlítsanak, bármennyire is közös bennük a képek iránti szenvedély, JR-nak még a nagymamája is él, Agnesnek pedig már rengeteg halottja van. És a még élő barátjában sincs sok köszönet, de erről nem akarok többet elárulni, csak idézni őt:

Jean-Luc Godard egy büdös paraszt, de azért kedvelem.

"Azért vagy dühös, mert megbántott vagy mert tönkretette a filmed koncepcióját?" - kérdezi JR gonoszkodva, mert ez is belefér a viszonyukba. Meg az is, hogy amikor átlépjenek a saját korlátaikon, ha a másikról van szó. Az Arcélek, útszélek egyszerre spontán és kimódolt, életigenlő és az elmúlással komolyan foglalkozó, vicces és könnyes film, amiből iszonyú sokat tanulhatunk. Többek között arról, hogy a kíváncsiság, a nyitottság, a kreativitás nem korfüggő, a jófejség meg pláne nem az.