De mit keres a táncos giccsparádé a túszdrámában?

Nagy rejtély, hogy ha valaki filmet csinál minden idők egyik legérdekesebb túszdrámájából, akkor miért érzi úgy, hogy ez a történet önmagában kevés. Mert a brazil rendező, José Padilha (többek között a Narcos című sorozat készítője) így érezte. Ezért az 1976-os entebbei túszejtésről szóló filmjét telepakolta egy sor teljesen felesleges, giccses és buta jelentettel, egy ostoba mellékszállal, amivel szépen ki is herélte az egészet. (Az entebbei túszejtésről ebben a cikkben olvashatnak részletesebben.)

Pedig ha van történet, ami filmre kívánkozik, akkor az entebbei repülőtéren lezajlott akció biztosan az. Nemcsak azért, mert minden gépeltérítés és túszejtés izgalmas és drámai, hanem mert ebben a sztoriban annyi nemzet, annyi nagy formátumú politikus, annyi ellentmondás és akció van, ami bőven kitesz egy filmet. Mivel minél kevesebben tudunk róla, annál izgalmasabb a film, a sztoriról csak nagy vonalakban: 1976 júliusában az Air France Tel-Avivból Párizsba tartó járatát eltérítették. A túszejtők, három férfi és egy nő közül ketten az Izrael elpusztítását kitűző Palesztin Népi Felszabadítási Front egyik sejtjéhez tartoznak. Ketten pedig, Wilfried Böse és Brigitte Kuhlmann a nyugatnémet Forradalmi Sejtek nevű szélsőbaloldali terrorista csoport tagjai voltak.

A gépet az előre egyeztetett terv szerint az ugandai fővárostól, Kampalától nem messze eső Entebbe város nemzetközi repülőterére irányították. Az ugandai hatóságok nem avatkoztak be, mivel az ország diktátora, a teljesen beszámíthatatlan Idi Amin akkor éppen jó viszonyban volt a palesztinokkal. A túszejtők kiválogatták az izraeli túszokat, és szabadon bocsátásukért cserébe 53, öt különböző ország börtöneiben fogvatartott terrorista elengedését követelték. Ha nem így lesz, kivégzik a túszokat, ígérték.

Az izraeli vezetés nagy dilemmába került: Jichak Rabin miniszterelnök a tárgyalást szorgalmazta volna, míg Simón Peresz hadügyminiszter elvi alapon tiltakozott, mondván, ezzel további terroristákat bátorítanának hasonló akciók végrehajtására. Fontos, bár a filmben nem igazán említik meg, hogy nem sokkal az 1972-es müncheni olimpián túszul ejtett és meggyilkolt izraeli sportolók kegyetlen megkínzása és halála után vagyunk.

A 7 vérfagyasztó nap (egy újabb rémes, bár üzleti szempontból érthető címadás, az eredeti 7 Days in Entebbe volt) igyekszik a történet minden szálát bemutatni, sőt, még annál is többet. (Közben valahogy az egyik legfurcsább és leghátborzongatóbb meg kimaradt.) A fő hangsúly talán mégis a két német terroristán van. Ahogy a korszak nyugatnémet, jólétből és békéből érkezett harcosait általában, úgy őket is húsz százalék idealizmus és nyolcvan százalék idiotizmus jellemzi. Remekül átjön ez a palesztinokkal folytatott beszélgetéseikből, akik simán hülyének, bár hasznos hülyének tartják őket. A kedvenc jelenetem mégis az volt, amikor Böse (Daniel Brühl a Becstelen Brigatykból) és Brigitte (Rosamund Pike a Holtodiglanból) rájönnek arra, hogy ha sikerül is a tervük, akkor is földönfutók lesznek egy életen át. “Sebaj, akkor majd Bagdadban élünk tovább!” - így Böse, mire Brigitte emlékezteti, hogy milyen élete lehet egy nőnek Irakban. “De Brigitte, az egy szocialista ország!” - szól a férfi válasza.

A másik hangsúlyos szál az izraeli vezetésé, akik között messze nemcsak a fent említett elvi vita folyt. Rabin és Peresz viszonyát bizalmatlanság, féltékenység mérgezte, egyikük sem akarta elvinni a balhét a másik helyett. Idi Amin, akit olyan nagyszerűen játszott Forest Whitaker Az utolsó skót királyban, itt csak karikatúra, szinte paródia marad. Jóval kisebb figyelem irányul a túszokra is, őket is csak felszínesen ismerjük meg, leszámítva egy francia repülőmérnököt, ő az egyetlen, aki valódi karakter kapott.

Pedig jó lett volna mélyebben belelátni az áldozatok világába, talán akkor a film is erősebb érzelmi hatást tud kiváltani. Ehelyett kaptunk egy fiktív, és iszonyatosan béna szálat egy izraeli kommandós és egy táncosnő szerelméről. Egyszerűen nem értem, hogy lehet, hogy senki nem vette észre, hogy a köztük lévő “Már megint bevetésre mész? Jaj, mindig háborúzol!” szintű párbeszédek mennyire hazavágják a filmet.

Sajnos a fináléra is jutott a táncos giccsparádéból, pedig Padilha tud akciót rendezni, feszültséget teremteni. De valamiért annyira beleszeretett az ötletébe, hogy az izraeli kommandósakciót és a kortárs táncot összekapcsolja, hogy a film csúcspontját is tönkretette vele. Ettől még a 7 vérfagyasztó nap egy érdekes film maradt, amin sokat lehet gondolkodni, a szereplők motivációin rágódni, a történtek következményeit elemezgetni. De a katarzis ezúttal elmaradt.