Három ajánlatot kaptam, amikor bejelentették

Pohárnok Gergely operatőr két évtizede kezdett el játékfilmeket és reklámokat fényképezni, a magyar szakma már többször kitüntette különböző hazai díjakkal, most pedig az Euforia című olasz film operatőreként szerepelt a cannes-i filmfesztivál programjában. (A film az Un Certain Regard elnevezésű szekcióban szerepel.) Pohárnok olyan magyar filmeknek volt az operatőre, mint a Hukkle, az Utóélet, az I Love Budapest vagy a Fekete kefe, és többek között olyan külföldieknek, mint a Sarah Jessica Parker főszereplésével készült Minden út Rómába vezet.

A Berlinben élő, de Olaszországban és Magyarországon is dolgozó szakemberrel telefonon készítettünk interjút, még a cannes-i premier előtt, egy reklám ebédszünetében. Szóba került a meghiúsult Toldi-film, hogy miért szeret az olaszoknál dolgozni, és hogy mi történik akkor, amikor egy filmje bekerül egy fesztiválra. Nem ő volt az egyetlen magyar idén Cannes-ban, a Rendezők kéthete nevű párhuzamos szekcióban versenyben van Szilágyi Zsófia filmje, az Egy nap. (A filmről itt írtunk bővebben.)

Tudnál egy kicsit mesélni az Euforiáról?

Én csináltam Valeria Golino előző filmjét, jól dolgoztunk együtt. Amikor elkészült az új forgatókönyvével, azt elküldte, és mondta, hogy forgassuk ezt is együtt. Tavaly ősszel forgattuk, majdnem karácsony előtt fejeztük be. Egy testvérpárról szól, akik nagyon különbözőek, de valami összekényszeríti őket felnőttkorukban, és újrahúrozzák a viszonyukat. Lehet mindenféléhez hasonlítani dolgokat, ez kicsit Cassavetes-szerű film: családi dráma magas hőfokon, de van benne egy csomó humor és spontaneitás. Nehéz róla beszélni, mert nem egy sztorialapú film.

Valeria Golinóval hogyan találkoztál először?

Csináltam egy rövidfilmet Paolo Sorrentinóval (A nagy szépség, és az Ifjúság rendezője – a szerk.), és az ő producere gyártotta Valeria első játékfilmjét, a Mielét. Ő javasolt engem, hogy nézzen meg. Elküldte a forgatókönyvet, találkoztunk, beszélgettünk, és úgy érezte, hogy szívesen dolgozna velem.

La partita lenta cortometraggio di Paolo Sorrentino from alberto facchini on Vimeo.

Valeria Golino milyen figurának számít Olaszországban? Tök érdekes, hogy Hollywoodban játszott az Esőemberben, meg a Nagy durranásban, aztán hazament.

Otthon nagyon sok filmje van, két-három filmben minden évben játszik, kétszer lett a legjobb színésznő Velencében, idén is volt egy filmje, amit a berlini filmfesztiválon mutattak be, amint befejeztük a forgatást, ment egy másikra, szóval nagyon sokat forgat. Kicsit olyan karakter, mint a franciáknál Juliette Binoche. Nemzetközileg kevésbé ismert, de ugyanaz a korosztály, ugyanúgy szerzői filmeket csinált, de mondjuk feltűnt Gabriele Salvatores szuperhősszerű filmjében, a Láthatatlan fiúban is. Egy nagy nemzeti színésznő. Különben meg ő írja a saját filmjeit az írótársaival, és nagyon ügyes, egy jó rendező. Édesanyja görög, édesapja olasz volt, ő már meghalt. Értelmiségi családból jön, és nagyon művelt és intelligens. Jó vele dumálni.

Milyen érzés megint menni Cannes-ba?

Szuper! Arra a két napra ott leszek, aztán megyek haza gyerekezni.

Már amikor bejelentették, hogy az Euforiát vetíteni fogják, már akkor megkerestek három forgatókönyvvel.

Ez így megy?

Aha, nagyon sokat számít. Én ezért is izgultam, hogy kerüljön be. Szeretem, és tök jó film, de pontosan tudom, hogy ha egy ilyen szerzői film bekerül Cannes-ba vagy Berlinbe, akkor az megtalálja a helyét, és akkor forgalmazni fogják, megnézik az emberek. Ha nem, akkor csinál egy pár ezres nézőszámot az országában, és annyi volt. Ott nem tudok találkozgatni senkivel, ahhoz ott kellene maradni tíz napot. De az én jövő évi melóimra nézve nagyon sokat számít, hogy ott az Euforia Cannes-ban. 

Egyáltalán hogyan kerültél Olaszországba?

Két oldalról. Az egyik az, hogy amikor a Hukklét egy francia cég, a Memento forgalmazta Franciaországban, ezzel együtt forgalmazták a Grazia szigete című olasz filmet. Tök komolyan vették a promózást, kivittek engem is egy hétig Párizsba meg különböző francia városokba, elmentünk a vetítésekre, voltak közönségtalálkozók. Ott megismerkedtem a Grazia szigete rendezőjével,  Emanuele Crialesével, aki felkért a következő filmjére. Annak a producere meg adott egy másik filmet, és így bővült a kör. Ez a játékfilmes vonal. A reklámfilmekkel pedig az volt, hogy sok külföldi jön Magyarországra forgatni, és én dolgoztam azokban a szervizmunkákban, amikor nem hoztak magukkal operatőrt. A Laokoon Film (Rajna Gábor, Sipos Gábor és Stalter Judit cége, ők csinálták a Saul fiát is – a szerk.) nagyon sok olasz reklámot gyárt itt, ők többször kiajánlottak olaszoknak, ők pedig megszerettek, és elkezdtek oda vinni. Most már van olyan, hogy két-három hónapot ott vagyok.

Mikor alakult ki, hogy most akkor ez lesz a karriered?

Ez így jött, hogy hívtak, aztán még egyre, aztán harmadik, negyedik melóra. Sokat hívtak külföldre, de amikor választhattam, akkor mindig az olaszokat választottam.

De miért, mert jó idő van, vagy csak mert jobb ott melózni?

Nagyon szeretem őket. Nekem személyesen is sokat adott. Magyarország valahol félúton van a mediterrán és az északi országok között. Az a fajta felszabadultság, ami minden téren megvan az olaszoknál, engem is megváltoztatott, olyan irányban, amit szeretek magamban.

Már tényleg évtizedek óta csinálod a reklámokat, nem lehet ebben kiégni? Szereted még?

Nagyon-nagyon szeretem. Ha valaki szeret rajzolni, és terveztetnek vele egy borosüvegcímkét, akkor azt is szeretni fogja. Ez szeretet. Egy történetet kell röviden elmesélni. Csak a történet itt arról szól, hogy meggyúrnak a croissant-hoz egy tésztát. Szeretem csinálni, nem untam meg. Izgalmasabb a játékfilm, mert annak van egy tartalmi része, egy narratívabb eleme, ami intellektuálisan izgalmasabb dolog, de az fél év tervezés az életemből. A reklám pedig három-négy nap intenzív munka.

Szerencsére sok munkára kérnek fel, válogathatok, hogy mikor dolgozom, és mikor vagyok szabad, és ezt a reklámoknak köszönhetem, nem a játékfilmeknek.

És hogy látod, ennyi idő alatt megváltozott a reklámpiac?

Megváltozott, igen, sokkal pazarlóbb volt tíz évvel ezelőtt. Akkor tényleg nem számított a pénz. Egy külső szemlélőnek még mindig elképesztő lehet, hogy milyen pénzek mennek el 30 másodpercre, de most már ez közelebb van a normalitáshoz.

Nézegettem, hogy milyen magyar filmekben dolgoztál, és egy csomó elsőfilm van közöttük, Hukkle, I Love Budapest, Utóélet, Out. Ez tudatos volt?

Nem ez alapján szelektálok. Ha kapok egy forgatókönyvet, tetszik, és érzem pár leülés után, hogy a rendezővel jól fogunk együtt dolgozni, akkor azt vállalom el, és nem feltétlenül azt, amit egy tapasztaltabb rendező készítene egy dögunalmas forgatókönyvből. Általában a forgatókönyv dönt, az, hogy melyikből lenne olyan film, amit szívesen csinálnék. Nem azt akarom mondani, hogy tehetségesebbek az elsőfilmesek, mint a tapasztaltak!

Pados Gyula most fényképezte a Jumanji folytatását, neked sosem volt lehetőség arra, hogy Olaszországnál is messzebb menj?

Elég tudatosan kell arra készülni, ha valaki A listás hollywoodi filmeket akar csinálni. Szerintem Gyula elképesztően tehetséges, de ő sok döntését e szerint alakította. Nekem ilyen szintű megkereséseim sosem voltak, bár kértek már fel amerikai zsánerfilmekhez. De valahogy nem azok mellett döntöttem. Nekem inkább a szerzői filmet tetszenek. Mondom én most, de még akármi lehet.

Mi a véleményed az olyan új generációs hollywoodi operatőrökről, mint Bradford Young (Érkezés) vagy Rachel Morrison (Fekete párduc)?

Mind szuperek, de elképesztően sokan vannak. Nagyon szaturált a szakma. Az operatőröknél, nemcsak a fiataloknál, hanem az öregeknél is az számít, hogy kivel dolgozik az ember. Roger Deakinsen is látszik, hogy ha nem olyan rendezővel kerül össze, akkor nem olyan színvonalú a munkája. Inkább szerzőpárosok vannak.

Te is sokat dolgoztál Pálfi Györggyel. Az Úr hangja című filmjével mi a helyzet?

Kész van, és szerintem forgalmazásra és fesztiválra vár. Év elején fejeztük be, sok utómunka volt vele, sok trükk, fényelés, hang, mindenféle archív anyagok jogosítása, elég macerás volt. Én nagyon szeretem, és nagyon drukkolok, hogy egy jó fesztiválra kerüljön, legyen visszhangja, és emiatt minél több ember megnézze.

Már eltelt pár év, szóval meg merem kérdezni: mennyire volt előkészítve a Toldi, amit aztán lefújt a filmalap?

Nagyon. Gyuri nagyon sokat dolgozott rajta, és a konkrét előkészítés is volt vagy fél év. Volt iroda bérelve, sok látványterv készült, terepszemléztünk sokat, készültek storyboardok, aztán színes storyboardok is. Fel volt snittelve az egész. Elég sok időt és munkát beletettünk.

Voltak vizuális referenciáitok? Hogy nézett volna ki az a film?

Nagyon bonyolult látványa lett volna. Volt olyan helyszín, ahol egy mély bányatóra akart a Gyuri építeni egy függőhidat, amin az egyik lovagi tornát tartották volna. Nehéz konkrét referenciát mondani, mert barokkosan komplex volt az egész. Az egész iroda végig volt tapétázva minden egyes részleg referenciáival. Nehéz egy-két szóban körülírni.

Amikor operatőrként szembesülsz egy ilyen ötlettel, mint ez a függőhidas, akkor arra gondolsz, hogy Jézus, Máriám, hogy lehet ezt megcsinálni, vagy hogy fú, mekkora kihívás ez, csináljuk?

A kettő együtt. Általában valahogy sokszor az volt a leosztás Gyurival közöttünk, hogy mondott számomra valami lehetetlennek tűnő dolgot, és én megpróbáltam őt is meg a helyzetet úgy kezelni, hogy megvalósítható legyen. Csomószor elment abba az irányba, de csomószor meg nem engedett, és akkor be kellett látnom, hogy ami teljesen abszurdnak és kivitelezhetetlennek tűnt, az mégiscsak megvalósítható.

Mindig elképzelem, hogy a rendező kitalál ilyen rémisztő dolgokat, hiszen megcsinálni majd úgyis neked kell.

Hát igen, a Hukkléban elég sok ilyen volt, főleg ott még nem állt akkora apparátus és pénz a rendelkezésünkre, de valahogy meg kellett oldani. Mai napig arra a filmre vagyok a legbüszkébb.

Milyen munkáid lesznek mostanában még?

Van pár forgatókönyv nálam, lassan eldől, melyiket csinálom még idén.

(Borítókép: Pohárnok Gergely és a rendező Valeria Golino a film forgatásán - fotó: Andrea Pirrello)