Lemaradtunk a bazi gazdag ázsiaiakról is

Azt már egészen biztosan tudjuk, hogy ha van egy bármennyire is érdekes (érdektelen) francia film, az tutira nem fogja kihagyni Magyarországot, miközben még mindig van egy csomó olyan másik, akár amerikai, akár a világ egy tetszőleges pontjáról, amiket hiába keressük a magyar mozikban.

A helyzet folyamatosan javul, moziforgalmazást kapott a zseniális Gyújtogatók, januárban jön a cannes-i díjazott Bolti tolvajok, és az osztrák Tranzit, míg a miskolci Cinefesten nagyvásznon lehetett nézni a Mandy-t, a Ne hagyj nyomot, és a Madeline’s Madeline-t, a Humen Filmfesztiválon pedig a Cameron Post rossz nevelését. Sőt, a Mandy és a Ne hagyj nyomot még DVD-n is megjelenik nálunk, azoknak, akik szeretik a démonvadász Nicolas Cage-et, vagy az oregoni vadonban eltűnő PTSD-s Ben Fostert nézni otthon. Mindkettő jó film, de az is lehet, hogy a Mandy nagyot futott volna mozikban is. Ahogy mondjuk ezek a filmek, de a megtekintésükhöz muszáj alternatív megoldáshoz folyamodni:

Blindspotting

Két éves a Holdfény, és hiába kapott Oscar-díjat, mint 2016 legjobb filmje, nem árasztották el a mozikat azok a drámák, amik Barry Jenkins rendezéséből merítettek volna ihletet: amik személyes történeteket mesélnek el nagy helyismerettel, őszinte érzelmekkel, és a nyálas melodráma teljes mellőzésével. Talán a Blindspotting az első, aminél fontos leszögezni, hogy semmi, de tényleg semmi kapcsolata nincsen a Trainspottinggal. Ennek a filmnek a forgatókönyvét a Hamilton musicalváltozatával amerikai sztárrá avanzsálódótt Daveed Diggs és Rafael Casal írták, ők játsszák a főszerepeket is, a sztori szerint pedig az egyikőjük egy próbaidőre szabadult bűnöző, aki egyre jobban azt látja, hogy nem kellene haverkodnia a veszélyes legjobb barátjával. A Blindspotting nem érkezik akkora őrületes hájppal, mint a Holdfény, de itt is jöttek azért rendesen a 10/10-es kritikák.

Crazy Rich Asians

Az amerikai filmes reprezentáció hatalmas sikere volt a Crazy Rich Asians, ami az ország egyik legnagyobb mainstream tabuját döntötte le azzal az egészen egyszerű húzással, hogy egy romantikus film főszereplőjének ázsiai embereket tett meg. Jó, létezett már egy marha sikeres alapregény Kevin Kwantól, amit egyszerűen csak fel kellett dolgozni, de gondoljunk bele, hogy milyen amerikai filmben volt olyan mostanában, hogy a főszereplő nemhogy ázsiai, de romantikus vágy tárgyát játssza. Nemigen, a méretes közösség ellenére az ő stigmájuk az, hogy mindig nemtelen, általában a főcselekmény szélén vergődő karaktereket kaptak. Aztán jött a többek között Szingapúrban és Malajzia különböző pontjain forgatott, a főszereplőnek egy ázsiai származású amerikai Crazy Rich Asians, és behozta a gyártási költségének majdnem nyolcszorosát, és akkora siker lett, hogy már készül is a második rész belőle. Nagy összegben mernék fogadni arra, hogy az sem jut el majd hozzánk.

Don't Worry He Won't Get Far On Foot

Az idei berlini filmfesztiválon láttam Gus Van Sant (Good Will Hunting, Otthonom Idaho) életrajzi filmjét John Callahan amerikai karikaturistáról, és nem állítom azt, hogy a világomat megváltotta, de szórakoztatott annyira, hogy még 9 hónappal később is emlékezzek rá. Pedig tényleg egy számomra tök ismeretlen ember ugyanennyire ismeretlen életéről szólt, de remek színészi alakításokkal, és egy érdekes csavarral. Callahan ugyanis súlyos alkoholista volt, aki egy autóbalesetben utasként úgy megsérült, hogy deréktől lefelé lebénult. A rajzaival elég híres lett, de legalább ennyire fontos karakter volt a motivációs előadásaival is - az életének ezt a két részét gyúrja egybe Van Sant filmje azzal, hogy különböző idősíkon követhetjük Callahan mindennapjait. Egyedüli igazán béna rész benne egy erőltetett romantikus szál, de azért bőven kárpótol a fuxos Jézusnak öltöztetett Jonah Hill, és a két jelenetében egy teljes életet megmutató Jack Black.

Eighth Grade

Sosem voltam amerikai nyolcadikos tinilány, de voltam magyar nyolcadikos tinifiú, és még így is sokszor összeugrott a gyomrom az Eighth Grade nézése közben, sőt, ha az általános iskola egy hadszíntér, akkor még azt is mondhatnám, hogy jött a PTSD. Igaz, a kilencvenes években nem volt még mindenkinek mobiltelefonja, és nem készített 0 nézettségű motivációs videókat sem a Youtube-ra úgy, mint ennek a filmnek a főszereplője, aki aztán átél minden olyan borzasztó dolgot, amire utólag már legyint az ember, de akkor és ott igazi pokoljárásnak tűnhettek: a menő osztálytársak megvetése, érdeklődés a szex iránt, kommunikációképtelenség a jót akaró szülővel, teljes nihil, és kilátástalanság - ezeket tök jól mutatja be Bo Burnham filmje úgy, hogy közben néha nagyon-nagyon vicces is (a medencepartis montázs az év egyik legjobb jelenete). Kíváncsi lettem volna, hogy mit szólnak hozzá a magyar általános iskolások. (A filmről külön kritikánk is volt.)

Papillon

Gyerekkoromban annyit ment az eredeti Pillangó a tévében, hogy tudtam az egész filmet anélkül, hogy egyszer leültem volna megnézni az elejétől végéig. Henri Charrière könyvéből és Steve McQueen és Dustin Hoffmann főszereplésével készült dráma brutális volt, megragadó, és még így darabjaiban is egész jó, de sosem gondoltam volna, hogy neki kellene futni még egyszer. Aztán a gigantikus maláj állami kasszarablásból finanszírozott Red Granite nevű produkciós cég úgy gondolta, hogy hát miért ne, és a Wall Street farkasából is mennyi pénz volt, hátha ez is össze fog jönni. Sajnos nem jött, bár úgy gondolom, hogy a hatalmas pénzügyi botránynak több köze volt hozzá, mint magának a filmnek, amiben Charrière könyvének futottak neki megint. Aztán ki tudja, lehet, hogy a szökéses film valahogy el fog jutni ide is, miután a fél sajtó és szakma ki fogja tömni Rami Maleket Freddie Mercury megformálásáért, ebben a Pillangóban ugyanis ő alakítja Louis Degát, akit az előző változatban Dustin Hoffman játszott emlékezetesen.

Sorry To Bother You

Vannak filmek, amiket megértek, hogy nem jönnek be Magyarországra, még akkor is, ha éppen az év egyik leghírhedtebb amerikai szatírájáról van szó: a Sorry To Bother You a fekete közösség elnyomásáról, fetisizálásáról, kihasználásáról, és aztán az ebből kerekedő dühről, de úgy, hogy egyszerre hasonlít az egész egy hetvenes évekbeli társadalmi drámára, és néha egy Michel Gondry-klipre. A The Coup nevű hip-hop brigád tagjaként is aktív Boots Riley rendező filmje merész, ambíciózus, és eléggé zavarbaejtő, viszont mindenképp érdemes megnézni, mert 2018 egyik fő beszélgetési pontja volt a filmes interneten. És nemcsak a témája, hanem a színészei miatt, a Tűnj el!-ben is parádés Lakeith Stanfield a főszereplő, Tessa Thompson (Thor 3.) játssz a barátnőjét, és az elég jó évet maga mögött tudó Steven Yuen (Gyújtogatók) is feltűnik benne. Még akkor is lehet értékelni a Sorry To Bother You-t, ha nem vagyunk annyira ráhangolva az amerikai urbánus élet mindennapjaira, legalábbis még úgy is lehet nagyot nevetni, és aztán elgondolkodni azon, ha egy fekete telemarketinges csak úgy lehet sikeres, ha előveszi a fehér hangját.

The First Purge

Ki gondolta volna, hogy az első, 2013-as The Purge (magyarul: Az ítélet éjszakája, de erősen kétlem, hogy van egy ember is, aki így hivatkozna rá) annyira sikeres lesz, hogy itt leszünk 5 évvel, egy idén indult tévésorozattal, és három filmmel később, és szépen lassan egy politikai horrorsorozat lesz belőle. Az alapötlete az egésznek egyszerű és kicsit zavaros is: van Amerika történetében egy este, amikor minden bűn szabad. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy maszkos-macsetés őrültek jelennek meg az utcákon, és kezdenek el kaszabolni embereket, a Purge-sorozat történetében pedig elkezdett annyival árnyalódni ez a gyakorlat, hogy az áldozatok elesettek és szegények, az elkövetők pedig inkább tehetősebb gazdagok lettek. A politika már a harmadik részben is felsejlett, amikor a címbeli éjszakán egy Hillary Clinton-szerű karaktert kellett biztonságba kísérni, a negyedikre viszont az alkotók teljes fejest ugrottak abba, hogy a Trump-kampányra emlékeztető tárgyak jelentek meg a film reklámanyagában. Például egy Make America Great Again-sapira erősen hasonlító fejfedőn jelent meg először a film címe. És az első előzetesek is inkább Trump Amerikájára hajaztak, amikor azt próbálták megmutatni, hogy milyen lehet az a film, amiben bemutatják a szegényrevadászás nemes amerikai szokását, először csak Staten Islanden, aztán szép lassan az egész országban. Nem mondom, hogy a film jó, csak azt, hogy erre is igaz lett az, hogy minden horrorfilm a saját korának terméke, és egyszer majd érdekes lesz valakinek megismerni a korunkat ezekből a filmekből. Vagy ebből, amit pont az amerikai nemzeti ünnepen, július 4-én mutattak be.

Thunder Road

Ha már eddig elolvastad ezt a cikket, akkor a figyelmed az enyém, szóval arra kérlek, hogy szánj 12 percet erre a rövidfilmre. És ha visszajöttél, és nem kezdted el azonnal guglizni, hogy ki ez a rendőrgúnyában táncoló és aztán idegösszeomlást kapó rendező/színész Jim Cummings, vagy azt, hogy pontosan mi is a Thunder Road című Bruce Springsteen-szám szövege, akkor elmondom, hogy létezik egy egész estés változat is ebből a sztoriból. Cummings rövidfilmje hatalmas siker lett, a Sundance-en megkapta a rövidfilmes zsűri fődíját, úgyhogy a rendezője összekalapozott hozzá elég pénzt, hogy megcsinálja egy teljes játékfilmnek. Nagyon jól tette, a hosszú Thunder Road is ugyanolyan szívfacsaró, rémisztő, és végtelenségig nézhető, mint az alapanyaga. Cummings játssza a rendőrt, aki - miután majdnem ugyanúgy, mint a rövidfilmben - elég szokatlanul meggyászolja édesanyját, megpróbálja gatyába rázni az életét. Egy függetlenfilmhez hűen nem hatalmas gesztusokkal, hanem aprókkal, még ha az élet annyi akadályt is gördít az útjába, hogy az egyébként sem makulátlan járőr kezd alatta megroppanni. Remélem Cummings annyira jól és tudatosan fogja intézni a karrierjét, mint eddig, mert érdemes lesz figyelni, bármi mást is csinál.

Won't You Be My Neighbor

Ami Magyarországon a Zsebtévé, az az amerikai gyereknek a Mr. Rogers’ Neighbourhood volt, amiben egy kedves, nyájas, megnyugtató figura különféle bábok segítségével tanította a gyerekeket az életre. A műsor címszereplője Fred Rogers, egy egyébként republikánus, vallásos, de gondolkodásában és műsorkészítésében nyitott és liberális ember volt, aki több generáción is ott hagyta a nyomát az elfogadást, toleranciát, és barátságosságot hirdető üzeneteivel. Róla és a hatásáról készült ez a szívet melengető dokumentumfilm, amit úgy is érdemes megnézni, hogy soha a büdös életben nem hallottunk Rogers munkásságáról, egyrészt azért, mert tényleg érdekes, másrészt azért, mert hatalmasakat lehet rajta pityeregni, harmadrészt pedig mert komoly esélyekkel fog ez a film indulni jövő februárban az Oscar-átadón a legjobb dokumentumfilm kategóriájában. És közben követelem a portréfilmet Apor Juditról és Tóth Eszterről, a Zsebtévé készítőiről.