- Kultúr
- Cinematrix
- búék
- teljesen idegenek
- goda krisztina
- divinyi réka
- magyar film
- magyar filmek 2018
- kritika
- remake
Nagyon jó lett a magyarok hazugságfilmje is
Kritika a BÚÉK című filmről

További Cinematrix cikkek
-
Pazar alakítások, igényesség, mégis hatalmas csalódás az Oscar-esélyes film
- Akkora port kavart A brutalista, hogy az Oscar-díj szabályzatát is módosíthatják
- Állandó halálfélelemben kellett életben tartania a kisfiút
- Christian Slater az Indexnek: „Tinilányt nehezebb nevelni, mint sorozatgyilkost”
- Mintha egy másik bolygóra került volna ennek a sorozatnak a főszereplője, pedig csak hazatért
Lehet értelme egy olyan filmnek, amiben vállaltan nincs semmi eredetiség?
Nyilván könnyű rávágni, hogy nincs: minek magyar színészekkel újra leforgatni ugyanazt a történetet, amit két évvel ezelőtt mutattak be Magyarországon, és meg is nézte nyolcvanezer ember, plusz a torrenthasználók? Paolo Genovese Teljesen idegenek című filmje nem érdemtelenül lett a legnagyobb meglepetéssiker abban az évben: mindent kihozott egy nagyon egyszerű alapötletből, még többet is, mint elsőre bárki gondolta volna, ráadásul egyáltalán nem csak a viccfaktorra ment rá, hanem megindító és szép is tudott lenni.
A Teljesen idegenek alapötlete szerint egy baráti társaság minden tagja kiteszi az asztalra a mobilját, és kihangosítva fogad minden hívást, az sms-eket és a csetüzeneteket pedig felolvassa – mondván, ilyen régi jó barátoknak úgy sincsenek titkai egymás előtt. De persze, hogy vannak, sokkal több és sokkal súlyosabb, mint bárki gondolta volna, kezdve a nyilvánvalóval, a szerető bejelentkezésével, egészen az olyan sokkal összetettebb érzelmekig, mint hogy egy gyerek miért nem tudja megbeszélni az anyukájával élete fontos eseményeit. Mindez annyira jól sikerült, hogy legalább egy tucatnyi ország vette meg a film remake-jogait Dél-Koreától Törökországon át Amerikáig. Így tett Magyarország is – kérdés, hogy minek.

Mármint kérdés volt, egészen addig, amíg a filmet be nem mutatták. Mert – és ez valószínűleg a legnagyobb dicséret, amit ebben a témában meg lehet fogalmazni – a magyarul elég szerencsétlen módon már két korábbi film által is elhasznált BÚÉK címen kijött remake
annyira jól sikerült, hogy minden előítéletet képes elfeledtetni. Az ember inkább örül neki, hogy lesz még néhány tíz- vagy százezer magyar néző, aki találkozik ezzel a történettel.
„Szívesen meghagynám az egyik kitételben, hogy a filmnek komédiaként kell indulnia, de mindenképp drámaként kell véget érnie” – mondta interjúnkban az új verziókról Paolo Genovese, aki bevallotta, a spanyol verzió megnézése után soha többet nem fog beülni egyik remake-re sem, és nem is nagyon örül ennek az egész újrafelhasználósdinak. Hát a magyar verzió talán még neki is tetszene, mert Goda Krisztina rendező és Divinyi Réka forgatókönyvíró nem a poénkodásra hegyezték ki a komédiai alapszituációt, hanem arra, hogy még egyszer megfogalmazzák a Teljesen idegenek nagyon jól eltalált lélektani és társadalmi felvetéseit, és még maguk is hozzátegyenek néhányat. Miközben azért a poénok is működnek.
Bár akadnak bőven változtatások az eredetihez képest a filmben, azért az nem lehet mondani, hogy bármi is gyökeresen más lenne. A képlet ugyanaz: egy régi baráti társaság összeül egy vacsorára, egy hirtelen ötlettől vezérelve kiteszik az asztalra a telefonokat, és az első hívásokkal együtt meg is jelennek a fejük fölött az első gomolyfelhők, hogy a végén menetrend szerint kitörjön a vihar is, gyilkos villámokkal és baljós égzengéssel. Csak a film vége más teljesen, mint az olasz verzióé: itt elmarad az a csavar, amely rákérdezett arra, vajon ilyen végletesen őszintének lenni jobb, vagy inkább továbbra is elhallgatni, amiket el szoktunk. A BÚÉK vége, ha más eszközökkel és egy kicsit túl szirupos jelenettel is, de fel tudja tenni ugyanezt a kérdést.

Hogy Godáék mindezt áttették szilveszterre, az sem számít olyan sokat: való igaz, hogy így valamivel indokoltabbnak tűnik, hogy ennyi fontos telefonhívás érkezik be egy este alatt, de azért a drámai sűrítés épp annyira feltűnő, amennyire szilveszter nélkül is az lenne; akit zavar, ha egy film nem a valóság tarrbélás ritmusában vánszorog, azt ez itt is épp úgy zavarni fogja. A változások inkább a dolgok lélektanát érintik: bekerült a történetbe egy válás és egy testvéri kapcsolat, és pszichológiailag mélyebbre megy annak a feltárása is, mi a baj az egyik pár szexuális életével.
Már ebből az egy példából is érződik a BÚÉK hangvétele: itt még a legegyszerűbb komédiai röhögtető eszköz, a szex sem (csak) a pikáns poénokat hívja elő, hanem azzal is arról beszélnek, amiről a film összes többi része: hogy milyen folyamatokhoz vezet a dolgok elhallgatása, a kisebb és nagyobb hazugságok, a kegyesek és az álnokok, és milyenekhez az őszinteség. Milyen alaptalan gyanakvások nyomorítják meg a párkapcsolatokat, és miket hallgatunk el kényelemből, félelemből vagy konfrontációkerülésből a hozzánk közel állók elől? Milyen érzés a másiknak az, ami nekünk csak állandó csipkelődésnek tűnik? Gondol-e arra a szülő, hogy a gyereke hogyan éli meg mindazt, ahogyan a szülő dolgozza fel a problémákat? Érdemes-e vállalni a komfortzónából kizökkentő beszélgetéseket is? Biztosan jó, ha inkább elkerüljük a kényes témákat? És egyébként miért kerüljük el? Lehet, hogy az indokok még kínosabbak?
Ennyire sikerült jól
Index: 7,5/10
Ráadásul Goda és Divinyi – magyar szórakoztató közönségfilmektől abszolút szokatlan módon – még a társadalmi problémákról, ebben az esetben a homofóbiáról is mondanak néhány elég fontos és elég jól megírt mondatot, és ahogyan az ember a Teljesen idegeneket nézve azt érezte, mennyire jó, hogy ilyesmik elhangzanak a Berlusconi utáni Olaszországban, úgy a BÚÉK-ot nézve pont ugyanezt érezzük a jelenkori Magyarországról is. És ez a téma olyan jól meg van csavarva, hogy még szájbarágósnak se lehet nevezni a tálalását.
A BÚÉK az igazán fontos részekben semmit nem ad vissza abból, amitől a totálisan debil magyar mainstream vígjátékokhoz szokott néző félhet:
a forgatókönyv úgy tud egy igazán mély drámához méltó dolgokról beszélni, hogy közben mindvégig megtartja a vígjátéki köntöst – de az tényleg nem több vonzó selyemköntösnél. Formailag viszont a BÚÉK is tovább erősít néhány szomorú előítéletet. Főleg abban, hogy az egész vizuális világ olyan hamis, mint az első jelenetekben Budapestre hulló, nagyon látványosan és 2018-ban már nagyon meglepően ügyetlenül animált számítógépes műhó: minden ruháról üvölt, hogy soha ember nem viselte még őket, a lakás nagyjából annyira ismerős bármilyen budapesti, vagy igazából akárhol lakásban élő embernek, amennyire egy hajókabin lenne ismerős egy légiutas-kísérőnek, és nagyjából annyira is tűnik otthonosnak.

A színészek között pedig jelentősek a különbségek: van, akinek papírízűen hangzanak a szájából azok a mondatok is, amelyeknek a leginkább hétköznapiaknak kéne lenniük, de van, aki élete alakítását hozza. Ez Mészáros Béla, akinek hihetetlenül jól áll a sok macsó férfi után ez a romantikus, esendő, érzékeny és nagyon félénk figura – persze annál, hogy jól áll, fontosabb, hogy Mészáros milyen erővel tudja megmutatni. Mert az alakítás ereje végig ott érződik a nagy nehezen elcsitított felszín alatt: Mészárosról minden másodpercben süt, mennyi mindent nyom el magában, hogy aztán egészen tökéletes legyen a végén az a jelenet, amelyben végül mindezeket ki is engedi magából, különössé és különösen izgalmassá téve az alapvető visszafogottság és az agresszívan kitörő érzelmek keveredését.
Nagyon jó Bata Éva és Hevér Gábor kettőse is: mind a ketten remekül érzik azt a határt, ahol kettejük különféle elhallgatásokból eredő acsarkodása még vicces évődés tud maradni, de azért egy-egy pillanatban mégis megnyílik egy-egy kis ablak, amelyeken belátni mögötte a valóban fortyogó indulatokra. Mind a ketten úgy hozzák a másikba a szót belefojtó, apró, de gyilkos hangsúlyváltásokat, mintha tényleg évek óta mást se csinálnának, csak tökéletesítenék a módszerüket a másik idegesítésére és végső soron leigázására. De mindezt úgy teszik, hogy soha nem esnek túlzásba, és nem karikaturisztikus szurkálódásnak, hanem végső soron mégiscsak segélykiáltásnak tűnik minden szemétségük. Ami, mármint a visszafogottság végig igaz Goda rendezésére: a BÚÉK egyik legfőbb erénye, hogy végig ízléses marad. És ez nem kis teljesítmény egy olyan filmtől, amelyben egyszer még az is poénforrás, hogy mindenki számára kiderül, van-e bugyi egy nőn: a helyzetkomikum sosem öncélú, mindig van mögötte lélektani motiváció.
És épp ez az, ami elfeledtet minden ellenérzést a remake-ekkel és azok feleslegességével kapcsolatban. A közhely szerint az igazán fontos dolgokat nem lehet elégszer elmondani. Ez ezúttal szó szerint igazzá vált: ha egy film ennyi gondolatot tud ébreszteni az emberi lélekkel és a társadalommal kapcsolatban, akkor sose legyen nagyobb bajunk, mint hogy ez két éven belül kétszer is megtörténik.
Rovataink a Facebookon