Ez itt Amerika, és ő a királynője
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Cinematrix cikkek
Mozipremier, duplaalbum, díszdoboz - nagyjából ezek voltak az állomásai annak a folyamatnak, amikor egy nagyon híres zenész egy nagyon extravagáns filmes projektet hozott létre. Legalábbis a fizikai állomásai, amikből aztán 2019-re szinte az összes elsorvadt, a duplaalbumból Spotify-stream lesz, a díszdobozból böngésző, a mozipremierből meg a nagy büdös semmi. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy régen minden jobb volt: obszcénul gazdag emberként nyilván nem a mozibevételek számítanak, meg a kritikák, hanem egy minél nagyobb besöprés a popkultúra asztalán, egy olyan felületen, ahol gyakorlatilag képtelenség megbukni. És ahol tízmilliók nézték azt is, hogy Sandra Bullock bekötött szemmel szerencsétlenkedik gonosz idegen erők megszállása után.
Megannyi monopólium kiépítése után a Netflix bevásárolt a legnagyobb sztárok koncertjeiből: szerepelt az utóbbi években náluk Taylor Swift, Justin Timberlake és Bruce Springsteen is, bár az utóbbi egy egyszemélyes Broadway-előadás felvétele volt, nem pedig egy stadionkoncert. De egyik sem volt olyan, mint a Homecoming, amiért a cég állítólag kőkemény 60 millió dollárt csengetett ki.
Az meg végképp biztos, hogy egyik sem olyan, mint a Guava Island. Donald Glover, azaz zenésznevén Childish Gambino a korai rappelései és a későbbi funklemeze után 2018-ban kihozta a This Is America című számát és klipjét, ami az év egyik legmeghatározóbb popkulturális pillanatává nőtte ki magát. A kisfilm erőszakos volt, de rejtélyes, lenyűgöző, ugyanakkor dühítő is, tele volt kegyetlen gyilkosságokkal, szemkápráztató koreográfiával, többszöri megnézésre sem tisztuló részletekkel, és olyan jelölőkkel, amik vagy egy nagyon konkrét dologra, vagy egy nagyon általánosra utaltak. Vagy egyikre sem. A This Is America hatásáról és hátteréről itt írtunk egy hosszabb anyagot, de a csápjai egészen 2019-ig elértek, azaz egész pontosan április 12-ig, amikor Childish Gambino fellépett a Coachellán, és nem sokkal később az Amazon Prime kínálatában megjelent egy 55 perces film, Gloverrel, Rihannával, és a Fekete Párducból ismerhető Letitia Wrighttal a főszerepben. A címe: Guava Island. A rendező: a This Is Americát és az Atlanta című Glover-sorozatot is rendező Hiro Murai.
A Guava Island a címben szereplő, képzeletbeli szigeten játszódik (a való életben Kubában forgatták), és teljes mértékben fikciós alkotás, kitalált karakterekkel, történettel és egy meglehetősen elcsépelt alaphelyzettel. Guava egy aprócska sziget a tenger közepén, ahol virágzik a selyembiznisz, de annyira, hogy gyakorlatilag az egész lakosság rabszolgamunkában dolgozik egy vállalat gyáraiban. Az egyetlen szórakozásuk Demi (Donald Glover) rádióműsora. Demi éppen egy fesztivált szervez, amivel az egész szigetet szórakoztatni szeretné, de a ruhavállalat nem nézi jó szemmel, hiszen akkor következő napra szabadságot vennének ki a munkások. Demi a barátnőjével, a terhes Kofival (Rihanna) úgy dönt, hogy megtartja a fesztivált, de a saját élete kerül ettől veszélybe.
A Guava Island olyan, mintha a This Is Americát átpakolták volna egy egzotikus szigetre, majd rétestésztaként kinyújtották volna tízszeres hosszúságúra, de mindent, ami abban rejtélyes, többértelmű, vagy legalábbis érdekes volt, nyomtalanul kiradíroztak volna. A Guava Island egy nagy kirohanás az elnyomó kapitalizmus ellen, amiben a tisztalelkű művész csak a közösségért szeretne tenni valamit, de azt sem hagyja a gonosz nagyvállalat, mindez tényleg borzasztóan hangulatos és gyönyörű képekkel, de félamatőr szereplőkkel, vagy profikkal, akik képességeit ki sem használják rendesen. Glover van szinte az elejétől a végéig a középpontban, előadja több Childish Gambino-számát is (Summertime Magic, Feels Like Summer, és persze This Is America), de a barátnője szerepében Rihanna egy háttérvokált sem kap. A kubai helyszínválasztás is megkérdőjelezhető, van abban valami bizarr, hogy multimilliomos szupersztárok letáboroznak szegény embereket játszani egy olyan országban, ahol hivatalosan az Amazonon meg sem lehet nézni az elkészült filmjüket, mert nem elérhető a szolgáltatás. És ahonnan a lakosság évtizedek óta úszva próbál menekülni a megvalósult szocializmus elől.
A karib-tengeri akcentussal kacérkodó Glover sem igazán segít a dolgon, valamint az sem, hogy a This Is Americából ismerős karakterét, a gúvadó szemű, szakállas, félmeztelen, lendkerekes táncmozgású figurát hozza szinte minden egyes zenés betétben, és ami ott rémisztő vagy vészjósló volt, az itt néha csak elhasznált és így nevetséges lesz. Rihanna szerepeltetését tényleg nem indokolhatja a szívességen és a nyaralási lehetőségen kívül semmi. És valahogy az 55 perc is különös hossz egy ilyen filmnek, a cselekményéhez képest túl terjengős, és az az érzésünk, hogy tele van felesleges jelenetekkel. A befejezése viszont annyira hirtelen érkezik, mintha egy teljes hosszúságú filmből levágták volna a finálét. Ez a különös érzés a Guava Island egészére is igaz, mintha valahogy a szándék zavaros maradt volna a sok külsőség - főleg Glover önajnározása - alatt.
Egészen másfajta önajnározás Beyoncé koncertfilmje. A Guava Island megjelenése előtt szinte napra pontosan egy évvel az énekesnő lett az első fekete nő, aki az Egyesült Államok legnagyobb zenei fesztiváljának, a Coachellának a főfellépője lehetett, ő pedig több hónapon át készülve tervezte (kétszer, két hétvégén előadott) műsorát. Több tucat táncos, énekes, dobos, fúvós, meglepetésvendégek, egy hatalmas lelátó, jelmezek, sztárvendégek, iszonyatos mennyiségű tánc, ének, és igen, seggrázás, de minden akkora erőbedobással és vehemenciával, hogy a koncertjét félúton megszakította felvételről DJ Khaled hangja, aki bemondta, hogy mostantól ez nem Coachelle, hanem Beychella. És lehet, hogy az élő fellépés egyszeri (pontosabban kétszeri) és megismételhetetlen volt, a Homecoming című filmmel örökké fog élni. Azzal a Homecoming című filmmel, amit Beyoncé írt, rendezett, és előtte hónapokig tervezett.
A Homecoming koncertfilm és dokumentumfilm egyszerre, a hangsúly inkább az előbbin van: a Coachellán előadott két fellépés van összevágva, a stratégiai pontokon elhelyezett megszakításokban pedig régebbi felvételeket láthatunk arról, Beyoncé hogyan is készült ezekre.
Amikor elhatároztam, hogy fellépek a Coachellán, nem a virágkoronámat vettem elő a fiókból, hanem azt éreztem fontosnak, hogy elvigyem a kultúrámat oda
- mondja egy ilyen dokumentumfelvételben az énekesnő, és ez maradéktalanul sikerül is neki, a kultúra alatt pedig a fiatalok és a polgárjogi aktivizmus kultúráját érti, a színpadon pedig keveri a tradicionálisan fekete iskolák rituáléit (dobolás, a lelátók) olyan, felvételről leadott megszólalókkal, mint Nina Simone, Malcolm X, vagy Maya Angelou. Felhívja maga mellé a Destiny’s Child másik három tagját, a húgát, Solange Knowlest, és a férjét, Jay Z-t is, akinek a félrelépését részletesen dokumentálta a Sorry című számban. A Homecoming egy nagy művészeti performansz, amiben keverednek a hatalmas, általános megállapítások a legszemélyesebb vallomásokkal.
Nehéz nem Beyoncé lézerpontosságú, kíméletlen hatékonyságának bűvkörébe kerülni, még akkor is, ha speciel a dalai hidegen hagynak. Irigylésreméltó a kitartása, az ambíciója, és a tenni akarása. És az is, ahogy önmagához képest nyíltan beszél arról, hogy honnan is kellett felállnia, hogy ezt a filmet elkészítse: amikor megszülettek az ikrei, közel 100 kilós volt. Az ikrek császármetszéssel születtek, de amint felépült, már elkezdett próbálni. Le kellett fogynia, úgyhogy megvonta magától a szénhidrátokat, a tejtermékeket, a húst, a cukrot. “Annyira éhes vagyok” - mondja, amikor éppen egy almát majszol. Egyik próbán az ájulás szélére kerül. Ezek a jelenetek nagyjából a Homecoming felénél vannak, úgyhogy már egy órája nézhettük a kőkemény koreográfiákat lenyomó Beyoncét, amikor szembesülünk azzal - vagy legalábbis az általa engedélyezett jelenetekkel -, hogy miket vállalt azokért a mozgásokért. Ezekről már korábban is beszélt, szóval nem meglepetés egyik mondat sem, de a film kontextusában még erősebbnek hatnak.
Beyoncé a stábjával az előadások minden egyes részletét hosszasan tervezte és tesztelte, az énekesnő állítása szerint nincs olyan részlet, a táncosok ruháin szereplő felvarróktól kezdve a színekig, ami ne igazodna egy koncepcióhoz. Csak az a kár, hogy magukba a koncertfelvételekbe mintha kevesebb energiát fektetett volna. Nem a műsorra gondolok, hanem arra, ahogy felvették őket: a mozgások, a dalok, a vokálok, a táncosok, a csúcspontok mind emlékezetesek, csak nincsenek emlékezetesen megörökítve, mintha egy egyszerű koncertközvetítést néznénk, ahol pont koncepció nélkül váltakoznának a fekete-fehér és a celluloidra forgatott, otthoni videókra emlékeztető felvételek. Ettől lesz a Homecoming kicsit gyengébb koncertfilm, mint film. De nem tudok elképzelni más popsztárt, aki ezt ilyen minőségben Beyoncé után tudná csinálni.
A Homecoming a Netflixen, a Guava Island az Amazon Prime Video szolgáltatásán érhető el.
(Borítókép: Beyoncé a Homecoming című filmben. Fotó: Courtesy of Parkwood Entertainment / Netflix)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon