Az új Oroszlánkirály a Disney legrosszabb arcát mutatja

Jon Favreau 2016-ban bemutatta a Dzsungel könyve „élő szereplős” változatát, ami annyit jelentett, hogy az igazi színész által eljátszott Mauglit a legmodernebb számítógépes technikával megalkotott állatokkal vették körbe. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a Disney a lehető legkisebb kockázattal akarja megtermelni a legnagyobb bevételt, hiszen az összes klasszikus meséjükről lehúzható még egy bőr az új változatok elkészítésével. Idén Az oroszlánkirály a harmadik a sorban a Dumbó és az Aladdin után. De ennek sem sikerült megtörnie a rossz sorozatot, mivel az élő szereplősnek nevezett remake-ek egyáltalán nem jó filmek.

Ahogy már a Dumbó kapcsán is írtuk, bevétel szempontjából a filmek minősége ezeknél a feldolgozásoknál keveset nyom a latban. Az oroszlánkirály pedig az ikonikus státusza miatt, illetve az okosan kiválasztott eredeti hangoknak köszönhetően egyszerűen képtelen megbukni. És akkor ott van még az is, hogy sokan vannak, akik ezen a mesén nőttek fel, és az új változatra már azért ülnek be, hogy a saját gyerekükkel együtt nézzék meg. Mióta kiderült, hogy lesz ez a film, óriási érdeklődés övezi a projektet, elég csak megnézni, hogy milyen nézettséget produkáltak az új Oroszlánkirályt reklámozó videók és előzetesek. A végeredményt látva viszont egyértelmű, hogy a stúdió, meg a Vasemberrel és a Dzsungel könyvével óriásit kaszáló rendező, csak egy modernnek látszó lufit fújt, ami nem érdemli meg a kiemelt figyelmet.

Nagyobb is, hosszabb is, de pontosan miért?

Az új változat közel fél órával hosszabb, mint az eredeti rajzfilm, de semmilyen igazán fontos, vicces vagy emlékezetes új jelenet nem került bele, talán egyetlen új Beyoncé-dalt leszámítva. A felépítése teljesen ugyanolyan, mint az eredetinek, vagyis egy kissé lebutított Hamletet kapunk, állatokkal előadva. Mufasa a szavanna királya igyekszik felkészíteni fiát, Simbát az uralkodásra, ám az öccse, Zordon a hiénákkal összefogva merényletet tervel ki ellene, és átveszi a hatalmat a birodalom felett. Simba az édesapja halála után elmenekül, majd megismerkedik Timonnal és Pumbával, akik felnevelik. Egy véletlennek köszönhetően összefut a gyerekkori játszópajtásával, Nalával, aki meggyőzi, hogy vissza kell térnie, és szembe kell néznie a nagybátyjával.

Azt nem lehet elvitatni, hogy a film látványvilága gyönyörű, és az animáció tekintetében csúcstechnikát képvisel. Ahogy elindul a klasszikus nyitójelenettel, az összes flamingó, elefánt, hangya és az utolsó falevél is valódinak tűnik, mintha csak egy epizódot néznénk a Netflix dokumentum sorozatából, az Our Planetből. Közben a beállításokkal igyekeznek legtöbbször ugyanazt visszaadni, amit 1994-ben láttunk. 

Vagyis az összes szereplőt igyekeztek a lehető legkevésbé emberivé tenni. Ez óriási öngól, mert ettől sokkal nehezebb velük azonosulni, és ennek következtében valahogy kevésbé átélhető az egész, ami velük történik – és kevésbé átélhető, mint a rajzos figurákkal.

Nem ezeket az állatokat keressük

A kicsi Simba elveszíti édesapját, de ha valaki hang nélkül nézi a jelenetet, nem fogja megmondani, hogy mennyire szomorú valójában a főszereplő. Az állatok mimikájának hiánya végül az egész film egyik legsúlyosabb hibája lesz, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a végeredmény ilyen hideg és érzelemmentes.

Feltételezem, szintén a realizmus miatt, de eredeti rajzfilmre jellemző harsány színek és kontrasztok ezúttal jóval kevésbé jelentkeznek, amitől a feldolgozás szintén nem lesz olyan, jobb szó híján, mesés és magával ragadó. A természetfilmeknél is fontos a narratíva, de elsődlegesen azért vagyunk ott, hogy valami újat tanuljunk meg az állatokról. Az oroszlánkirályért viszont azért fizetünk, hogy egyszerre adjon valamit a szemnek, az agynak és a szívnek. Különböző okok miatt, de ebből egyik sem valósul meg maradéktalanul.

A látványt tényleg csak technikai demóként lehet értékelni, a történetmesélést nem segíti például a levegőben rengeteget úszó kamera és az ezzel bemutatott hosszabb snittek. A kompozíciók sokszor esetlenek, és nem segítik a befogadást, mert inkább arra figyelnek, hogy a lehető legtöbb mindent lássunk, mintha csak egy természetfilmet néznénk. A musicalbetéteknél ez a megoldás pedig csak felhívja a figyelmet arra, hogy az állatok minden körülmények között megmaradnak állatnak, míg az eredeti mesében egyáltalán nem féltek az antropomorfizálástól. Nincs tánc vagy kacsintás, felborzolódó sörény fürdés után, csak séta. A musicalbetéteket így sikerült mindenféle varázslattól megfosztani. 

Mindez nagyban hozzájárul vizuálisan szörnyen unalmas végeredményhez, amit csak még rosszabbá tesznek azok a vágások, amik az állatok arcát mutatják közelről, miközben azokon csak a legminimálisabb érzelmeket lehet felfedezni. Ilyenkor a szinkronnak kellene kompenzálnia, de nem lehet a hangtól elvárni, hogy mindent visszaadjon, ami hiányzik a képernyőről. (Talán az eredeti hangok esetében más a helyzet, de angol nyelven a filmet Magyarországon csak július 25-től lehet majd megnézni, néhány moziban.)

Visszaüt a realizmus

Egy családi filmnél különösen fontos, hogy jó tempóban haladjon a történet, és néha történjen egy-két vicces dolog is. Itt viszont az extra fél óra pont elég ahhoz, hogy az egész unalmasabbnak és vontatottabbnak érződjön. Az arányokat sem sikerült mindenütt a legjobban eltalálni, azt gondolom, hogy néhány jelenet a tíz év alattiaknak túlzás lehet, úgyhogy erre jobb, ha előre készülnek a szülők. Először meglepett, hogy 12-es karikát kapott a film, de utólag érthető, és ezen a téren is inkább visszaüt a túlzott realizmus, amitől kifejezetten félelmetesen festenek a csapatban támadó hiénák vagy az egymás torkának ugró oroszlánok.

Ráadásul mintha az eredeti film poénjait sem tudták rendesen átültetni, legalábbis a sajtóvetítésen a viccesnek szánt beszólástok többségét csend fogadta. Jon Favreau beszélt arról, hogy a forgatáson a színészek nem egy mikrofon előtt mondták fel a szövegüket, ahogy az szokás, hanem térben eljátszották a jeleneteket, és úgy rögzítették a hangot, vagyis jó néhány dolog az improvizálás során született és került be végül a filmbe. Mégsem lehet azt mondani, hogy az új Timon, Pumba vagy éppen Zazu annyira mély emlékeket tudna hagyni a nézőben. Aki pedig arra számít, hogy Nala esetleg Beyoncé miatt nagyobb szerepet kap, szintén csalódni fog.

Az új Oroszlánkirály tehát a Disney legrosszabb arcát mutatja: kizárólag a nosztalgiára és a jól ismert nevekre építve termel annyi pénzt, hogy az még Mészáros Lőrinc bankszámláján is feltűnne. Az „élő szereplős” változat csak árnyéka a kultikus eredetinek, ha pedig igazi állatokat és lenyűgöző látványt akar valaki nézni, akkor nézzen bele az Our Planetbe, amiben több érzelmet és látványosabb koreográfiákat talál, mint ebben. Mindkettő sokkal jobb döntés Az oroszlánkirály új változatánál.