Az egyik pápa a focit, a másik a Rex felügyelőt imádja

A jó vezető legfőbb ismérve, hogy nem akar vezető lenni

A pápa személyéről döntő bíborosok szerint ezért lesz jó vezető az argentin Jorge Bergoglióból, azaz a későbbi Ferenc pápából, mert egyáltalán nem akar az lenni. Legalábbis ez az egyik, ami mellette szól Fernando Meirelles A két pápa című, többszörös Golden Globe-jelölt filmjében. Meirelles majdnem tíz éve nem rendezett filmet, csak sorozatokat és a riói olimpia megnyitóünnepségének tévés közvetítését. Pedig korábban olyan filmek fűződtek a nevéhez, mint az Isten városa vagy a Rachel Weisznek Oscart hozó, izgalmas és felkavaró Az elszánt diplomata. Most, akárcsak Martin Scorsese, ő is a Netflix segítségével tért vissza a mozihoz. A két pápát ugyanis Az írhez hasonlóan meg lehet nézni mozikban (Magyarországon is), illetve a streamingszolgáltató oldalán is.

A két pápa arról az időszakról szól, amikor az előző pápa, a német származású XVI. Benedek úgy dönt, hogy lemond, amire 600 éve nem volt példa a katolikus egyház történetében. A legesélyesebb arra, hogy a következő pápa legyen, Jorge Bergoglio, csakhogy ő éppen ahhoz kéri a pápa engedélyét, hogy visszavonulhasson. Ugyan sem a kora, sem az egészségi állapota nem indokolja még a nyugdíjazást, Bergoglio úgy érzi, hogy nem tud tovább a katolikus egyházzal tartani. Az az irány, amerre az egyház megy, amit XVI. Benedek képvisel, számára nem vállalható tovább.

A film cselesen azt írja magáról, hogy megtörtént események inspirálták. Ez a legkorrektebb megfogalmazás, hiszen kettejükön kívül valószínűleg senki nem tudhatja, hogy mi zajlott le ezután a két egyházi vezető között. Csak azt tudjuk, hogy találkoztak, beszélgettek, majd XVI. Benedek lemondott, és Jorge Bergoglióból Ferenc pápa lett. A két férfi között pedig, legalábbis amennyire a gesztusaik és nyilatkozataik alapján kikövetkeztethető, megmaradt a kölcsönös tisztelet és megbecsülés minden nézetkülönbség ellenére.

Anthony McCarten forgatókönyvíró és Fernando Meirelles elképzelték, hogy mi történhetett a két pápa, a leköszönő és a leendő között ezen a bizonyos találkozón. Így aztán A két pápa tulajdonképpen nem más, mint két férfi több helyszínen, többek között a Sixtus-kápolnában zajló beszélgetése, amiből mi egy kétórás kivonatot kapunk. Természetesen hatalmas lehetőség két veterán színésznek, a Benedeket játszó Anthony Hopkinsnak és a Ferencet alakító Jonathan Pryce-nak, aki a Trónok harca Főverebe után ezúttal egy sokkal liberálisabb egyházi vezetőt alakíthat. Ők pedig mindketten élnek a ziccerrel, okos, megkapó alakításokat kapunk a szakmát évtizedek óta gyakorló, hihetetlen rutinnal, de nem rutinból dolgozó színészektől.

Eleinte szinte semmiben nincs egyetértés közöttük, Benedeket kifejezetten bosszantják Bergoglio puritán gesztusai, bár nem mondja ki, de érzékelteti, hogy képmutatónak, népszerűséghajhásznak tartja egyszerű cipőjét, biciklijét, focirajongását, vagy azt, hogy Argentínában nem volt hajlandó beköltözni az érseki palotába, mondván, hogy az túl nagy neki. Bergoglio - és a néző is - viszont elcsodálkozik azon, hogy miközben Benedek konzervatív elveihez keményen ragaszkodó vezető, tele van már-már gyerekes furcsaságokkal, amilyen például a Rex felügyelő című német tévésorozatért való rajongása.

Aztán lassan túllépünk a felszínes dolgokon, és mélyebbre áshatunk a két férfi múltjában, elveiben, egyházról alkotott felfogásában. Ez a mélyre ásás azonban nem egyforma a két fél esetében. Bergoglio múltja külön fejezetet kap a filmben, részletesen kifejtve többek között az argentin katonai diktatúra idején történteket, amelyek a mai napig árnyékot vetnek a megítélésére. Ekkoriban az ellenzékiek meghurcolása, elrablása, meggyilkolása tömeges méreteket öltött, többek között két jezsuita papot is elraboltak és megkínoztak. Bergoglio szerepe a történtekben a mai napig vitatott, a legkedvezőbb vélemény az, hogy nem tett, nem tehetett ellene eleget. (Később az egyik pap megbocsátott neki.)

Ezzel szemben Benedek múltja sokkal kisebb kifejtést kap, kimarad a Hitlerjugendbe való kényszerű belépése, magyarországi katonáskodása is a második világháború alatt, azt viszont látjuk, ahogy az utca embere lenácizza. Még ennél is különösebb, ahogy az egyházon belüli szexuális zaklatásos esetek, azok eltussolása terítékre kerül. Ezzel kapcsolatban Benedek egy önmagában is megrázó vallomást tesz Bergogliónak, de a többi részletet nem tudhatjuk, az ajtó - szó szerint - becsukódik a néző orra előtt. Nem nehéz rájönni, hogy miért: ebben az ügyben, ellentétben a Bergoglio múltjában történtekkel, még mindig vakon vagyunk, még mindig nem tárult fel teljes mélységében minden. Ferenc pápa minden igyekezete ellenére sem jött el egyelőre a hőn áhított változás.

Dokumentarista, játékosan leskelődő stílusa, és még inkább az erős hit, amivel készült, kifejezetten derűssé teszi. A hit ez esetben nem Istenre, vagy a katolikus egyházra vonatkozik (a rendező egyébként rossz katolikusnak vallja magát), hanem sokkal inkább a kommunikációra, a nyitottságra, a másik megértése iránti vágyra. Nem tudunk olyan távoli állásponton lenni egymástól, hogy őszinte egymás felé fordulással ne lehetne legalább megérteni a másikat - állítja Meirelles, ami naiv üzenet, de karácsony előtt milyen üzenete legyen egy filmnek.