Renée Zellweger bámulatos, de a Judy Garland-film nem ér fel hozzá

Judy Garland utolsó, 1969-es turnéja valóságos katasztrófa volt. Folyamatos késések, elmaradt fellépések, hőzöngő közönség, a fellépő felé repkedő tárgyak, a színpadon pedig egy egykor szebb napokat látott színésznő, akiről ekkor még senki nem tudhatta, hogy néhány hónappal később már nem fog élni.

A világ egyik legismertebb színésznőjének holttestét 1969. június 22-én ötödik és egyben utolsó férje, Mickey Deans (akivel alig pár hónapja voltak házasok) találta meg közösen bérelt londoni otthonuk fürdőszobájában. Hazájától és gyerekeitől távol halt meg, mindössze 47 évesen. Halálát gyógyszer-túladagolás okozta.

Garland azonban nem házasodni vagy vakációzni – pláne nem meghalni – érkezett az Egyesült Királyságba: az eladósodott színésznő célja az volt, hogy anyagi problémáit megoldva biztonságos otthont és jövőt biztosítson gyermekei számára. A londoni kiruccanást kizárólag a pénz miatt vállalta el: csillaga az újabb és újabb sztárokat termelő Egyesült Államokban ekkor már egyre alacsonyabban szállt, Európa azonban még nem felejtette el.

Műsorával öt héten keresztül lépett fel a Talk of the Town nevű londoni mulatóban, ám az élete a hazájától és a gyerekeitől távol még gyorsabb mélyrepülésnek indult. A beszámolók szerint Garland még a színpadon is ivott és dohányzott (tényleg óriási bagós volt), és sokszor annyira rettegett a saját közönségétől, hogy csak pirulákkal tudta leküzdeni a szorongását. Egy alkalommal közel másfél órán át várakoztatta a közönséget, majd mikor végre megjelent, cigarettásdobozokkal és egyéb tárgyakkal hajigálták meg. Mikor már egy pohár is széttört a háta mögött, jobbnak látta elhagyni a színpadot.

A Renée Zellweger főszereplésével forgott Judy című film ezt a néhány hetet meséli el. Rupert Goold rendező filmje Peter Quilter brit drámaíró End of the Rainbow című darabja alapján készült, amit a Sydney-i Operaházban mutattak be először 2005-ben, majd London után a Broadwayt is meghódította. Quilter szerint a szóbanforgó időszak valóságos "érzelmi karambol" volt Garland számára.

A film producere, David Livingstone az Index interjújában elmondta: “A darab volt az, ami megtalált: amikor először láttam, egy csomó minden megdöbbentett. Fogalmam sem volt, hogy Judy Garland ilyen fiatalon halt meg, ahogy azt sem tudtam, hogy Londonban érte a halál. Nem is értettem, hogyhogy nem készült még erről film.”

A producer arról is beszélt, hogy a forgatókönyvíró, Tom Edge, valamint Renée Zellweger a film előkészületeként rengeteget olvasott és kutatott Garlandról. Ráadásul sikerült becserkészniük Rosalyn Wildert, aki 1959-től 1979-ig a Talk Of The Town produkciós asszisztense volt, így Garland londoni fellépéseit is ő menedzselhette. Wilder kezdetben bizalmatlanul fogadta a filmeseket, de miután megnyílt, rengeteget segített.

Összehozott vagy fél tucat olyan emberrel, akik korábban sosem beszéltek Judy Garlandról: a Talk of the Town nevű klub menedzserével, egy öltöztetővel, aki ma már Dél-Afrikában él, egy táncossal, valakivel a klub zenekarából... És adott egy illegálisan rögzített kazettát az egyik fellépéséről, amiből ez volt az egyetlen példány, mert maga a zenekarvezető kobozta el a készítőjétől

– mondta Livingstone Rosalyn Wilderről, akinek az alakja a filmben is megjelenik, a problémás sztárt bébiszittelő asszisztenst Jessie Buckley játszotta.

A Judyra azonban elsősorban Renée Zellweger miatt fogunk emlékezni, aki tényleg káprázatosan teljesít Garland szerepében. Alakításáért okkal kapta meg a Golden Globe-ot és a hollywoodi színészcéh díját, valamint jelölték Oscarra és BAFTA-ra is. Az élete utolsó hónapjait taposó Miss Show Businesst eljátszani ugyanis egyáltalán nem megúszós szerep, egyszerre kell tudni énekelni, csodálatosnak és borzasztónak lenni hozzá. Zellweger mindegyikre képes: amikor ragyognia kell, ragyog, amikor szánalmasnak kell lennie, végtelenül szánalmas. Sőt, továbbmegyek: úgy tud rettenetesen idegesítő és elviselhetetlen lenni, hogy közben valódi részvétet érzünk iránta.

A Judy ugyanis azt az embert akarja megmutatni, akit a szórakoztatóipar emelt fel, majd egyúttal tett is tönkre. Azt az embert, akit Hollywood előbb jó alaposan megrágott, majd miután már mindent kisajtolt belőle, kiköpött és sorsára hagyott. Judy Garland mindössze kétéves volt, amikor testvéreivel először színpadra állt, majd 16 évesen szerepelt az Óz, a csodák csodájában, L. Frank Baum meseregényének két Oscar-díjjal jutalmazott filmváltozatában. Miután a film Dorothyjaként elénekelte az Over the Rainbow-t, Garland ifjúsági Oscar-díjat kapott – élete egyetlen Oscar-szobrocskáját –, a neve pedig bejárta az egész világot.

A közönség azonban nem sejthette, hogy mi áll a siker hátterében: a gyerekszínészt testileg és lelkileg is sanyargatták a forgatáson, ahol ráadásul tiszta azbeszt volt a díszlet. Hogy jól mutasson a felvételeken, lényegében éheztették, levesen, fekete kávén és napi mintegy 80 cigarettán kellett élnie, egy alkalommal azért pofozták fel, mert nevetni merészelt a Gyáva Oroszlánon, a törpöket játszó színészek pedig folyamatosan szexuálisan zaklatták a kamasz főszereplőt.

Judy Garland szinte az egész életét reflektorfényben töltötte, a közönség szeretetéért azonban komoly árat fizetett: miközben a kimerültséggel küzdött, különböző gyógyszerekkel, illetve injekciókkal tömték tele, és nemcsak házasságból volt neki jóval több a megszokottnál, hanem idegösszeomlásból és öngyilkossági kísérletből is. És bár a Judy csupán néhány hét történetét meséli el, nem feledkezik meg az előzményekről és az okokról sem: flashbackeken keresztül ismerszik meg a múlt, az ellopott gyerekkor és a kihasználtság traumája.

Ám hiába a sok kutatómunka, hitelessége ellenére a Judy filmként végig lapos marad, nem tud történetként viselkedni. Ennyi elmélyülés után talán érdemes lett volna megfontolni Garland utolsó turnéjának dokumentumfilmes feldolgozását. Mondjuk akkor nem láthatnánk Renée Zellweger alakítását – ami tényleg bámulatos. A Judy ebben a formában azonban nem más, mint egy a gyerekeiért és a saját életbenmaradásáért küzdő, elesett, sőt, depressziós nő portréja, valamint egy emlékeztető, hogyan bánunk a sztárjainkkal és művészeinkkel, illetve azokkal, akiket elvileg a kedvenceinknek nevezünk.